Érdekes téma kezdett el egy ideje foglalkoztatni és feszíteni. A tértelenség… Mennyire teletömjük a napjainkat / időnket tennivalókkal… mennyire teletömjük a lakóhelyünket kacatokkal… mennyire teletömjük az életünket felszínes és felesleges “barátságokkal”…

Én hamar vesztettem el embereket az életemből, ezért az emlékeiket tárgyak, pólók, tőlük kapott ajándékok formájában őrizgetem. Lefotózok, elteszek dolgokat, nehogy elfogyjon, nehogy tovaszálljon, nehogy elfelejtsem. Majd jó lesz még valamikor… Ismerős?

Aztán szép lassan észreveszem, hogy egy gyűjtögető vagyok. Egy hangulatos hippi lakban. Tele a padlás, tele mások pincéje, tele a lakásom emlékekkel, gyerekkori játékokkal, első osztályos rajzokkal, nagymamám irodalom puskáival, anyám halála előtti műtéti papírjaival (már 21 éve meghalt lassan), réges-régen elvált barátok esküvői meghívóival, exektől kapott relikviákkal, dolgokkal, amik jók lesznek majd másnak, amiket fel kéne tenni a jófogásra… dolgokkal, amiket sajnálok kidobni. Egy ideig rejtegeti ezeket az ember még önmaga elől is a szekrény legmélyén, hitegeti magát, hogy de kell az a 86. karácsonyi manó meg dísz meg égősor, aztán megtalálod, hogy tavaly meg azelőtt… meg azelőtt… meg azelőtt is ezt gondoltad, ezért van 66 darab égősorod tökre feleslegesen, hisz egy 150 négyzetméteres házat is fel tudnál díszíteni vele… aha, de ácsi, 48 négyzetméteren laksz.

Szóval, ami feltűnik, hogy fáradt vagy, nyűgös vagy. Szereted az otthonod, nem tudod, mi a baj, de úgy zaklatott vagy. Türelmetlen. Nem működnek úgy a dolgaid. Párkapcsolat, pénz, munka valahogy úgy nyögvenyelős… Nehéz…Elkezdesz egyre többet erdőbe járni, keresni a teret, kirándulni, máshol tölteni időt, és még mindig nem tudod, mi van. Csak azt, hogy máshol teresebb. Elkezded érezni, hogy huh, lehet, ki kéne dobni dolgokat, de hol kezdjem? Annyi minden van, azt se tudom, hova kapkodjam a fejem! Meg Hogyan? Hova? Mit?

Elkezded elsumákolni és halogatni, hogy belefogj, mert fárasztó szembenézni dolgokkal, kiválogatni, és ami a legfárasztóbb – döntést hozni, elválni dolgoktól, amik bár életerőt szívnak el tőled, mégis megszokottak és fáj a váltás, az Elengedés. Döntést kell hozni, méghozzá jó döntést… Magadért… de hajlamosak vagyunk az érzelmeink által vezérelve tehetetlenkedni. Addig is maradhatunk kiszolgáltatottak. Nem kell elköteleződni Önmagunkhoz, a jövőnkhöz, nem kell választani… akár rosszul választani… maradhatunk az emlékek rabjai, a múltat cipelve a hátunkon.

Amikor három évvel ezelőtt kiderült, hogy el kell adnunk a bázis lakásunkat, amiben felnőttünk, amiben édesanyával éltünk, meg a mamával, amihez megannyi kaland történt, megannyi illat, szám, hang, hülyéskedés, tragédia, nevetés kötött, totálisan megsemmisültnek éreztem magam. Az futott át rajtam, hogy ha ezt a lakást elveszítjük, akkor vége mindennek, akkor ott maradnak anyukám emlékei, és el fogom felejteni… a lakás által emlékszem csak rá és rettegtem, ragaszkodtam, toporzékoltam, lekameráztam, lefotóztam. Káplár utca 11. Az otthonom. Most mi lesz?

A mai napig emlékszem az ajtó mögötti résre, amin keresztül kistesómmal kukkoltuk a thrillereket titokban… arra, hogy anyámmal családi hajóztunk a kádban és a falat kékre festette, hogy olyan legyen, mintha a tengerparton lenne. Amikor csoszog fel a lépcsőn a lifttől, amikor nevettünk a szomszédok lábtörlőeltűnésein, amikről természetesen mi tehettünk. Amikor vettem egy pitont, megszökött, és az egész ház még jó pár évvel később is megállt a küszöbön és megkérdezte: “Ugye nincs már kígyótok?” A fantasztikus karácsonyokra, a kiégetett padlóra, a pálmafás falra, amikor mamám fütyült le a játszótérre, hogy menjünk fel, a barátnőmmel együtt megélt minden pillanatra, amikor csak átballagtam a másik lépcsőházba hozzá, amikor egyszer a szemetet vittem el edzésre és az edzőcuccaimat dobtam ki. Amikor a mama integet az ablakból.

Értitek, mire célzok?

Dolgokat őrizni egy dolog. Én is féltem, hogy nem fogok emlékezni, de emlékezni fogtok, mert magatokkal viszitek a szívetekben és a fejetekben. Ezek nem múlnak el. Akkor se, ha a tárgyak, lakások, házak, emberek nincsenek tovább. Nincs mitől félni.

Az elmúlt időszakban annyira elkezdett nyomasztani a környezetem, hogy elhatároztam, apránként elkezdek lomtalanítani. Megnéztem Marie Kondo sorozatát, hogyan is kéne ezt kezdeni és felcímkéztem a lakást nehézségi sorrendben, step by step. Az elefántot is falatokban kell felfalni.

Nem ment könnyen az, hogy belefogjak, de szerencsére egy két barátnőm nagyon is nyitott volt, hogy szakrális takarítás címen támogasson az indulásban. Könnyebbtől haladtam a nehezebbig és el kell mondanom, hogy nem olyan nehéz, mint amennyire először elképzeli az ember…

Emlékeztek, hogy a korábbi írásaimban már említettem nektek a Kérdésben létezést? Megkérdezni magadat, hogy ez Könnyű vagy Nehéz? Ez szolgál engem? és amint azt érzed, hogy rád ült egy tonnás tehén, már dobd is ki izibe. Nincs DE… Csak dobd ki fekete szatyorba, és menj tovább… Nem kell, hogy fájjon, nem kell, hogy túlagyald.

Szépen sorjában. Egyenként Légy magaddal Türelmes.

Mikor vetted fel utoljára? Aha, szóval egy éve? Kuka!

Anyukádtól kaptad? Értem én, de használod? Ja, hogy utálod a pólókat? Akkor ajándékozd el.

Áruld ki a dolgaid, amikről azt gondolod, hogy jók. Ha nem veszik meg, akkor pedig vidd el turkálóba. Ha úgy sem, akkor ajándékozd el, vagy add hajléktalanoknak. Ne tárold.

Tudod, mit fogsz érezni, ahogy dobod ki a múltat? Az exeid levélkéit, amik által emlékeztetted magad, hogy volt, nincs, hogy de jó volt. Dolgokkal, amikkel ide meg oda tartoztál…

Azt fogod érezni, hogy tudsz lélegezni, hogy súlyok mennek le rólad, hogy elkezd tered lenni belül is, kívül is. Hogy lesz helyed az újnak, vagy szimplán csak lesz helyed. Lelkiekben is. Tényleg szükséged van a 12 évvel ezelőtti befizetett csekkszelvényre? 20 éve lejárt garanciapapírokra?

Végleg lezárul a gyászod… végleg lezárul a 10 évvel ezelőtt véget ért kapcsolatod, válásod… végleg pontot teszel ügyek végére… korszakok végére… Lesz tered. Magadnak is. Frissességnek is, az Újnak is… Elengedsz. Megnyílik a befogadásod. A kezeid, amik eddig marokra szorítottak dolgokat, megnyílhatnak a fogadásnak. Kiüresednek.

Ezek tudod mennyi energiát, mennyi figyelmet és helyet foglaltak az életedben? Nem csoda, hogy Egész nap azért küzdöttél, hogy valahogy túléld, fáradt meg enervált voltál. Nézd meg majd ezek után!

Ez nem jelent hálátlanságot és kegyetlenséget. Én is megőrzök így is még mindig dolgokat. Aminek van még helye a jelenemben, Amiknek a vége lehet, 1 hónap múlva jön el, vagy egy év múlva.

Mint a Szex és New York filmben. Van Szemét meg van Kincs kategória. Nálam van még egy harmadik: Alszom rá egyet. De általában azt másnap kidobom, hogy Áhh, nem kell. Én tudom, hogy délelőtt tudok jobban haladni, délutánra már érzelgősebb leszek. Akkor már meginoghatok. Ezért félreteszem ezeket a dolgokat, és másnap frissen jobban érzem, mi teremt többet. Ha megválok tőle, vagy ha még nem. Itt van az ideje, hogy megváljak tőle?

Igen. Akkor hess.

Szóval nem vagy hálátlan, mert eldobod a nagymamád keszkenőjét, amit már szétrágott a moly. Őrizz meg tőle egy-két dolgot, de ne egy pincényi dolgot. Ezek foglalják az életed és azt az Életerőt, amit másra fogsz tudni használni ezek után. Felszabadító érzés.

Nem olyan nehéz, mint ahogy most elképzeled. Tanácsadód az intuíciód, a Kérdésben létezés legyen, ne a fájdalomtested és a félelem a veszteségtől és felejtéstől.

Nézd meg, neked mi működik. Mikor tudsz jól döntéseket hozni. Délelőtt? Délután?

Kérj meg az elején egy-két barátot, hogy segítsenek belelendülni. (Erős idegzetűeket, ne azt a dörgölőzős – “ hát nem tudom… neked kell tudni “ fajtát. Hanem olyat, hogy “ ezt mikor használtad utoljára? Jó, nem kell! Add csak ide!”  – Érted ugye? )

Most van itt az idő, hogy magadat válaszd és a saját Életedet éld, ne a múltból eszkábálj össze egy történetet, amit magadnak meg másoknak is bizonygatsz. A saját életedet, energiáidat éld és használd teremtésre. Megeszem a kalapom, ha kilomtalanítottad az egész szobádat, padlást, pincét, ruháidat, kacatokat, lakásodat, embereket… az Életedből, és nem változik meg a Valóságod!

Mi a jó neked abban, hogy a múltba ragadsz? Hogy választasz elhalt és régi energiájú dolgokat, sorsokat az Új helyett?

Végül pedig, de nem utolsó sorban Lomtalanítsd ki a halott kapcsolatokat az Életedből.

Azokat, akik nem látják a fejlődésed, akik mellett nyominak, bénának, nem elég jónak, tramplinak, hibásnak, too much-nak érzed magad. Akik egy “szemüvegen” keresztül látnak téged, amióta élsz és be akarnak skatulyázni örökre olyannak, amilyen már rég nem vagy. ”Te már gyerekként is ilyen voltál.” „Áhh, te mindig ezt csinálod…”

Ezek az emberek rabolják a figyelmed és az Életed. Vissza akarnak húzni azzal, hogy emlékeztetnek arra, miben tévedtél, miben voltál régen rossz. Mindezt azért teszik, hogy ne változzon meg az Ő életük. Mert az nekik lesz kényelmetlen. Érted? Nem te vagy Önző, mert kidobsz régi holmikat, hanem Ők, amiért inkább feláldoznak téged azért, hogy nekik ne kelljen a komfortból elmozdulni. Kemény mi?

Szóval tudom, tudom, kegyetlenül hangzik, de akárki is az illető, ha valaki mellett nem Nagyszerűnek, tehetségesnek, különleges kincsnek érzed magad, hanem hitvány semmirekellő kóklernek, akkor azokat lomtalanítsd ki. Igen, lehet, ez egy családtag lesz. Azt nem illik… ”mégiscsak az anyám…” Igen-igen, legyél kérdésben, Mi teremt nekem többet? Mi az, ami ebben a szituációban többet teremt? Hogyan lehetek Kedves Önmagammal? Számára mi teremt többet? – Sosem tudhatod, mi által fejlődnek a legjobban mások is. Nem minden az, aminek látszik. Használd az Intuícióid. Legyél hajlandó Önmagad választani. Legyél hajlandó elveszíteni embereket az életből. Legyél hajlandó befogadni új embereket, tiszta lapot. A hajlandóság nem azt jelenti, hogy Választanod is kell. Csupán azt jelenti, hogy a polaritás másik végét is megengeded, hogy megtörténjen, azt, amitől tartottál, azt, amit biztos, hogy nem. Azt, amit kinyomtál, elutasítottál. Azt, aminek ellenálltál. Ha megengeded ezek létezését is, akkor szintén felszabadítod magad. Az ellenállás terhétől. Attól, hogy próbálsz lavírozni, hogy mindenkinek jó legyen, miközben neked nem jó, csak azért, hogy nehogy bekövetkezzen, amit el akartál kerülni. Közben pedig a saját határaidat szépen felemészted. Hajlandó vagy elveszíteni embereket az Életedből? Hajlandó vagy a Tér lenni? Hajlandó vagy kilomtalanítani az Életed kívül- belül és beengedni az Újat?

Köszönöm.

Lomtalanításra fel!

“Ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent.”

Hermész Triszmegisztosz