Álmosan nyitogatom a szemem. Téli feketeség lepi a szobát, néhanap bekúszik a takaró alá is, ha engedem neki. Az ébredés szokványosan didergős és magányos, a tűz a kályhában úgy éjfél körül mindig kialszik, a kellemes meleg csak az álom beköszöntéig bújik mellém. Látszana a leheletem, ha villanyt gyújtanék – suhan át egy kósza gondolat, de gyorsan elhessegetem, nekem most fontos küldetésem van!
A takaró alatt, sötétben öltözöm, csípi a bőrömet a hideg, de nem bánom, belülről fűt valami megmagyarázhatatlan, tiszta érzés. Gyorsan magamra húzkodom védőfelszerelésemet: vastag harisnyát, futáshoz való aláöltözetet, kötött pulcsit, bélelt nadrágot – jóleső melegséggel burkolnak be. Halkan surranok ki a szobából, nehogy a többiek felébredjenek, hajnal van még. Most kávéra sincs idő, indulnom kell. Egy számmal nagyobb a csizmám, hogy két zoknit is húzhassak belé, jól is jön a plusz réteg, mikor egész nap a falut járom gyalogszerrel. Fogadott nagymamám fizette, mert nekem nem volt rá pénzem, szégyelltem is, de olyan szeretettel győzködött: „Én nem járok már kint Katókám, járj helyettem is!” – tán ezért lett végül hétmérföldes. Gyorsan belelépek, sapka, sál és kesztyű is kerül. Lassan olyan vagyok, mint a karácsonyfa szenteste, tele aggatva minden széppel és jóval. Felmarkolom az előző este összekészített pakkot. Elmosolyodom, reményeim szerint ma páran ugyanolyan boldogsággal fognak bontogatni, mint amilyennel én indulok útnak. Szívem-lelkem van a zsákban, s már csak egy lépés van hátra, hogy eljuttassam őket a gazdájukhoz. Lassan nyitom, gyorsan csukom az ajtót, hogy legalább az a 17 fok benn maradjon. Kint meglepetés fogad. Sejtelmesen, szinte kacsintva megcsillanó vakítóan fehér hószőnyeg. Recseg-ropog a talpam alatt, ahogy nekiindulok a fagyos pirkadatnak. Reggelente, mikor munkába sietek, a kutyák majd szétszedik a kerítést, hangos és dühödt csaholásuk az utca végig kísér. Most csend van, mintha tudnák, hogy csoda készül épp.
Puhán lépdelek, nem a hóban akarok nyomot hagyni, csak a szívekben. Áhítattal suhanok a gyengén megvilágított utcákon, s a listámon szereplő házak kapujához osonva sorra beakasztom az oda szánt csomagot. Apróságokat rejtenek: egy-két kedves gondolatot, pár darab fahéjas aprósüteményt, mazsolás kalácsot, téli teát, mogyorót és mandulát, gyertyát, szentképet, régi imádságot, mandarint, szegfűszeget, kézzel készült karácsonyfadíszt. Csupa apró kacat, lom, semmiség – mondhatnád. Lehet. De ha csak ennyi lett volna… Minden kicsi zsákban lapult valami egyedi, régóta vágyott, sokszor ki nem mondott óhaj-sóhaj-megváltás. Valami nehezen beszerezhető, rég nem látott, elérhetetlennek tűnő, elfeledett kívánság.
Testet öltött FIGYELEM. Burkolt SZERETET. Narancsillatú TÖRŐDÉS.
A tulajdonosa úgy lehet, nem is emlékezett rá, hogy az év folyamán valamikor említette ezt a dolgot, de az én fülem pont az ilyenekre volt kihegyezve. Volt egy kívánságfüzetem mások vágyaival, és küldetésemnek tekintettem teljesíteni azokat. Magam elé képzeltem, vajon hogyan fogadják majd, mi ül ki az arcukra, miután kibontják. Vajon rájönnek-e, kitől származik? Szeretek adni – magamból is – nem esik nehezemre, nem érzem, hogy elfogynék a jóban. Az áldás mindig visszaszáll. A legváratlanabb pillanatokban s a leghihetetlenebb módon érkezik vissza oda, ahonnan indult: hozzám. Belülről fakad, kifelé hat, belső békét és hitet ad nekem és a megajándékozottnak is. Mint egy téli tájkép, csak épp magunkon belül viseljük: tiszta, fényt hozó minőség. Rendületlenül vallom, hogy az élet egy csoda, hogy nem hiába vágytunk ide tapasztalatot gyűjteni, fejlődni, érezni, élni. A legkisebb jócselekedet is az égig ér, ha szívből adjuk azt.
Sosem tudták meg, ki volt a titkos ajándékozó. Így esett, így volt szép, így volt jó, s hullott, hullott, hullott a hó…
