A mesékben minden benne van: mindaz, ami volt és mindaz, ami még lehet
Amikor belevágtam a könyvajánló rovatba, akkor épp Boldizsár Ildikó Mesekalauz úton lévőknek című kötete hevert az éjjeliszekrényemen. Milyen címet is adhatnék egy (önismereti) könyves rovatnak? – töprengtem, míg végül a Könyv úton lévőknek mellett döntöttem. Észre se vettem, hogy a tudatalattim lekoppintotta a mese címét! Csak néhány hét elteltével – amikor elkezdtem olvasni – tűnt fel, hogy öntudatlanul felhasználtam azt, ami körülvett. Ez is mutatja, hogy mennyire fontos csupa olyan dologgal körülvenni magunkat, ami tölt, épít minket.
Boldizsár Ildikó munkáját már számos elismeréssel jutalmazták – többek között egy József Attila-díjat is magáénak tudhat. Igen komoly tapasztalattal a háta mögött 2014-ben megalkotta a Metamorphoses Meseterápiás Módszert, mellyel rengeteg felnőttnek és gyermeknek segített az élet különféle területein felbukkanó nehézségeken átlendülni. Módszerével többek között kórházakban, nevelési tanácsadókban, iskolákban, börtönökben, ill. a pszichoterápiában is dolgozott.
Akik még ma is azt gondolják, hogy a mese valamiféle bugyuta történet tudatlan gyermekek számára, azok nemcsak a mesét minősítik le, hanem a gyerekeket is. Tudni kell, hogy a legősibb mesék i.e. 30-50.000 évvel ezelőtt keletkeztek, és leginkább a felnőttek között terjedtek szájról szájra.
Azt gondolom, a mesékben való elmélyedés az egyik legjobb módszer az önmegismerésre. A Mesekalauz úton lévőknek bátran használható egyfajta kézikönyvként is, hiszen a fogantatástól egészen a halálig, s még azon túl is, minden életfordulóra tartogat néhány mesét a világ legkülönbözőbb népeinek kincséből merítve, melyeket az író mesemagyarázatokkal egészített ki. Ezek a magyarázatok azonban csak az első néhány fáklyát jelentik a történetekbe vezető úton – a szimbólumokat már érdemes nekünk kibontani, és a mesékben felismert szerepünket értelmezni, alkalmazni. Mindehhez persze rengeteg segítséget kapunk nemcsak a meséktől, de az írótól is.
A mesekutató szerint a meséknek három szintje van: egy tárgyi, egy lélektani és egy spirituális. Tehát ha belevágunk az olvasásba, akkor jócskán lesz dolgunk a mesék egyes szintjeivel való kapcsolatunk felfejtésével.
„…a tradicionális kultúrákban a teremtésmítoszokon, rituálékon, valamint a fogantatással, várandóssággal és szüléssel kapcsolatos szokásokon, babonákon keresztül készítették föl testileg és lelkileg a nőt a szülésre. A felkészítés során nem konkrét ismereteket adtak át a szülés lefolyásával kapcsolatban, hanem olyan történeteket meséltek el, amelyek addig tárolódtak a tudattalanban, amíg a helyzet elő nem hívta őket” – magyarázza Ildikó a szülés kódját megnyitó mesék kapcsán.
A könyvet lassan végigolvasva – kellő időt hagyva az olvasottak leülepedésére – megérthetjük, hogy a szegénylegény, aki útnak indul szerencsét próbálni, nem anyagilag szegény, s amikor gazdaggá lesz, valójában akkor sem csupán a földi kincseskamrája telik meg töméntelen mennyiségű arannyal. Sokkal inkább szellemi szegénységként, ill. gazdagságként értendő ez a szimbólum. Világszinten több mint kétezer népmesefajtát tartanak számon. Ezek között valóban található minden élethelyzetre legalább egy mese. Az, hogy nyugat-európai kultúránkban leginkább azok a mesék kerültek előtérbe, melyekben az okos, erős, bátor királyfi megmenti a magatehetetlenül a várban sínylődő királylányt a sárkánytól, az már csak a mesekönyvek szerkesztőin, és talán a patriarchális társadalmunkon múlott. A legtöbben egyszerűen azokat a népmeséket ismertük meg, amik nyomtatott könyv formájában az anyanyelvünkön elérhetőek voltak, s nagy valószínűséggel azokat sem tudtuk megfelelően értelmezni.
Több száz oldalt lehetne írni erről a könyvről, hiszen a kötet csaknem minden meséjében, ill. a hozzá fűzött magyarázatokban található kiemelésre érdemes gondolat. A könyvben való részletesebb elmélyülést azonban meghagyom az olvasóknak. Álljon itt csupán néhány példa ízelítőül, hogy kedvet kapjatok egy kis téli, takaró alá bújós meseolvasáshoz!
A gyermekkort végigvezető mesék felfejtései között találtam néhány sort, amit akár az életünk mottójaként is használhatunk: „A kisgyerek világában…még nem az számít, hogy logikus sorrendben történjenek meg a dolgok, hanem az, hogy megtörténjenek; áramlás legyen közte és a lehetőségek között. Ha pedig az egyik dolog nem sikerül, kétségek nélkül lép át egy másikba. Nem adja fel, nem nyavalyog, nem csügged, és nem veszíti el az életkedvét. … De a legszebb az, hogy ha fölépített valamit, képes egyetlen másodperc alatt porrá zúzni, majd kezdi elölről az egészet.”
Azt tapasztaltam, hogy amikor rálel az ember a meséjére, ill. az adott mesén belüli szerepére, akkor végeláthatatlanul, feltartóztathatatlanul csak mosolyog. Olyan érzés ez, mint amikor hazaérkezik az ember. Felszabadító látni, hogy mások is voltak már hasonló helyzetben, és képesek voltak belőle továbblépni.
Az író olykor megoszt egy-egy történetet a meseterápiás csoportjának eseményei közül is. Ilyenek pl. a nővé válást segítő mesékhez kapcsolódó gyakorlatok. „A magyar népmesék szerint ugyanis a hét szépséggel rendelkező nő látható jeleket visel magán: homlokán ott ragyog a Nap, két melle között a Hold, orcáján pedig a csillagok. Aranyhaja a sarkáig ér, s ha lép, aranyfolyó folyik utána. Ha sír, arany könny (gyöngy) hullik a szeméből; ha nevet, rózsát nevet.” A csoport egyik tagja pl. a következőképpen vált Hamupipőkéből királynővé. „Amikor egy-egy szépséget „megkapott”, azonnal megnyílt benne az adott szimbólum kódja, és teljes átalakuláson ment keresztül. Először egy ragyogó aranysárga kendő képében magára öltötte a Napot, és amikor ez megtörtént, azt mondta: „Most már tudom, ki vagyok, s azt is tudom, mit érek nőként”. Aztán következett a Hold egy ezüst színű kendő megjelenésében: „Rábízom magam az ösztöneimre” – hangzott a mondat. Aztán sorra a többi kendő: a csillagok („Figyelek az égi jelekre; képes vagyok örömöt adni és kapni”), a rózsa („Vigyázok a szavaimra”), az aranyhaj („Tisztán tartom a gondolataimat”), az aranyfolyó („Amerre járok, mély és tiszta nyomot hagyok magam után”), végül az igazgyöngy („A fájdalmat szépséggé változtatom az életemben”).”
Azonban nemcsak a fiatal nők kapnak efféle útmutatót, de az ifjú legények is. Pl. A Sötétség Országa című mesében azért van sötétség, mert három sárkány tartja fogságban a Napot, a Holdat és a csillagokat. „Ebben az esetben máris előttünk áll egy olyan ifjú ember (János), akinek saját belső világa megtisztulásáért kell megküzdenie az alvilági erőkkel (sárkányok). Azért, hogy közelebb kerüljön az élet forrásához, birtokolja az egyetemes igazságot (Nap), uralja a benne lévő ösztönöket és vágyakat (Hold) és ne feledkezzen meg az isteni jelenlétről sem (csillagok).”
A szegény halász sárfala című mese a bölcsességgel, méltósággal történő öregedésre tanít. „Az öregemberek előbb-utóbb olyanok lesznek, amilyenné életükkel, életszemléletükkel formálták magukat” – véli az író. A mesekalauzban ekképp folytatja: „Pedig nem a halálhoz kell bátornak lenni, hanem az élethez. Igyekszünk mindent megtenni, hogy elkerüljük a halált, csak épp a leglényegesebb dologról feledkezünk meg: saját felelősségünkről az életünk iránt.”
Azt hiszem, ez a kötet épp annyira univerzális, mint a népmesék általában, s ennél fogva bárki számára hasznos lehet, aki úgy dönt, hogy a mesék szimbólumain keresztül szeretne fejlődni, legbelsőbb énjéhez közelebb jutni. Biztos vagyok benne, hogy aki elindul a sűrű, sötét rengetegbe, azt számos meglepetés, csoda, kincs várja az úton. Kalandra fel!
