„A játék

Az különös

Gömbölyű és gyönyörű,

Csodaszép és csodajó,

nyitható és csukható,…” (Kosztolányi Dezső: A játék)

Egyke lévén meg kellett találnom gyermekkoromban azokat a lehetőségeket, hogy egyedül ellegyek, vagy ha játszani támadt kedvem, akkor vagy egyedül tegyem meg, esetleges elképzelt szerepjátékokkal. Édesapámmal kártyajátékban tudtunk elmerülni, amelyet anyukám utált, ezért aztán az is hamar elhalt, lelkes belső kényszer híján.

Amikor sikerült kapcsolódnom korombéliekhez, akkor legtöbbször az iskolai, edzéstermi mozgásos játékok töltötték ki a játékidőt. Természetesen nem voltam mindig magamra hagyva történeteimmel, de mivel hathetes koromtól közösségekben „nevelődtem”, – bölcsőde, óvoda, általános iskola, – emlékeim azokról az időkről elég ritkásak, és nem igazán szívderítőek.

A hatvanas évekbeli óvodában az is játéknak tűnt, amikor a konyhás néni patkányt látva elkezdte kergetni, és az egész óvoda minden kis lurkója visítva szaladt, a lapáttal rohanó tajtékzó nő nyomában.

Végül is, mindenből lehet játék. Nem kell ahhoz az a választék, amilyet a fogyasztói társadalom termelt ki magából.

A bőség mérhetetlen zavarában a hiány érzése akkor is megjelenik a gyermekekben, ha a szobájuk telis-tele van játékkal, ömlesztett Legóval, vagy már a kilencedik Barbiet, kisautót, kapták ajándékba.

A homokozóban rengetegszer láttam, míg unokáim kicsik voltak, hogy bármennyi homokozó játékkal érkezik is le a szülő, a gyermeknek csakis az én unokáim játéka kellett. Természetesen, ez megtörtént fordítva is, hogy az én gyermekem, unokám vette ki a másik gyermek kezéből az aktuális játékot.

Ugyanakkor a gyermeki fantázia, és kreativitás annyira széles spektrumú már egészen pici korban, hogy bármivel tud a gyermek játszani, akár egy műanyag dobozzal is órákon keresztül, ismerkedve az anyaggal, fogással, tapintásával, rágicsálva az ízével, sőt! A játékos gyermek hamar ráébred, hogy a dobozt hajigálni is lehet, anya úgyis visszadobja.

Ekkor születik meg a legjobban látható, hallható visszajelzés arra, hogy ez a játék nagyon jó, mert érkezik az a gyöngyöző kacagás, melyre csakis a boldog gyermek képes. (Azt gondolom, a felnőtteknek sem ártana feszültségoldásra megtanulni ilyen gyöngyözően kacagni!)

A játék végigkíséri fejlődéstörténetünket. Már a kőkorszakban is voltak játékeszközök, melyek a felnőttek kőből készült munka,- és harci eszközeinek kicsinyített másai voltak, ezáltal a gyermekek képességét fejlesztő eszközei is. A görög kultúrában fizikai és szellemi erőt növelő játékeszközöket készítettek, mert azt tartották, hogy a leendő polgárok szempontjából nagyon fontos a jól megválasztott játék, amivel nevelési funkciót is el lehet látni. Rómában inkább tanítást elősegítő játékok voltak jellemzőek. A középkorban viszont ördögtől valónak tekintették a játékot, és tiltották, a reneszánsz felszabadító szelleme ezen is segített, hiszen a gyermekek újra felszabadultan játszhattak.

Azt gondolom viszont, hogy a gyermek sosem volt meg játék nélkül, akármilyen korban is élt. Lehet, hogy csak a porba rajzolt, lehet, hogy kukoricacsutka babát dédelgetett, lehet, hogy kihajtva az állatokat a legelőre, velük fogócskázott, esetleg bújócskáztak, abban a nem felügyelt, és nem terhelt időben, ami jutott nekik. Bizonyára valamilyen játékra az emberi természetből adódóan mindig találtak okot, és időt.

Ez természetes, hiszen a gyermek a játék mentén ismerheti meg a világot, ami körbeveszi. Ez segíthet élményeit feldolgozni, mozgásos játékokkal fejlődhet a mozgáskoordinációja, és mindezek társas kapcsolatai kifejlődésében is segítségére vannak.

Noha a játék jelen életünkben, sok esetben teljesen más formát, funkciót vett fel, azért a régebbi hagyományoktól sok játék nem szakadt el. Ráadásul, akár gyerekek, akár felnőttek játszanak, akár együtt a család, s az legyen számítógépes játék, társasjáték, szerepjáték, futkározás, bújócskázás, vagy bármi, – amely játéknak minősül, – a lényeg, hogy az együttlét, az együttjátszás élményét ne engedjük elhalni.

Természetesen, unokáim nagyon furcsán néznének rám, ha azt javasolnám nekik, hogy egy fakereket kergessenek egy bottal, de biztos vagyok benne, hogy még megmozgatja őket például az „Adj király katonát” játék, ha éppen egy délutáni órán, az udvaron erre hívják őket a többiek.

Bármilyen tevékenység lehet játék, a lényeg, hogy mindez örömet-szerző tevékenységként épüljön be a gyermekek és a felnőttek életébe. Az is játék lehet, ha feladatként a tárgyakat jelentéssel ruházzuk fel, és az is, ha szavakkal, mozdulatokkal, mondatokkal, és cselekedetekkel vonjuk ki magunkat a mindennapok nehezebb perceiből.

Unokáimmal összedugtuk a fejünket, két társasjáték befejezése után, hogy mi legyen a további közös játékunk. Aztán, mivel az Aktivity játék nem került elő, összekombináltuk az „Amerikából jöttem, mesterségem címere”, és a kezdetben „Most mutasd meg!” játékként aposztrofált mutogatós játékot, órákat játszottunk, és hatalmasakat nevettünk.

Mert a játék akkor az igazi, ha örömmel és lelkesen játsszuk, izgalommal, várakozással a csattanóra, a beteljesülésre. Fontos, hogy jó legyen a játék energetikája, hogy minden részvevőnek legyen lehetősége boldognak lenni, kibontakozni, és alkalmasint győztesnek éreznie magát. A játék mentén elfogadjuk egymást, elismerjük egymást, figyelünk egymásra, és segítünk egymásnak. Tökéletes egységélmény születik, amelyre minden létezőnek szüksége van.

Nézzük meg a fiatal állatokat, kiskutyákat, kismacskákat, milyen önfeledten tudnak játszani akár a saját farkukkal is! Ahogy a fiatal állatoknak, a gyermekeknek és a felnőtteknek is szüksége van játékra. Egyfajta feszültség keletkezik, amely egy vagy több másik feszültséget tud kioldani, ez az érzelmi állapot fejlesztő mind a gyermeknek, mind a felnőttnek.

Az elkövetkezendő hónapokban a játékokat, pontosabban a társasjátékokat, a társasjátékok feléledésének nézőpontjait szeretném körbejárni.

Már ebben a számban beszélgetek Salamon Laura spirituális társasjáték alkotóval az életéről, a játék születéséről, és a következő hónapokban a Társasjáték Szövetség elnökével Paulik Tamással a társasjátékok feléledéséről, a Társasjátékok ünnepéről, az Év játékáról, és sokféle érdekességről, ami a témához kapcsolódik. De legfőképpen arra szeretném ráirányítani a figyelmet, mit jelent a családban, és ebben a mai elszigeteltségre buzdító világunkban a társasjátékok közösségformáló ereje.