Hallottuk már ezt a közmondást?

Biztosan, és néhány analógiáját is ismerjük, például, hogy „kutyából nem lesz szalonna”, ami szintén azt sugallja, hogy változni és változtatni lehetetlen.

A megszokás állóvize

Amivel azonosulunk, az határozza meg az életünket és azzal tudunk azonosulni, amit tanultunk, elhittünk, megtapasztaltunk és ezért igaznak és valósnak fogadjuk el.

A kisgyermek a „nagyok” világából lesi el és építi be a túlélés, a beilleszkedés, vagyis inkább a mások számára elfogadhatóság szabályait. Számára még nincsenek „jó és rossz” minták, csak tanulnivalók. A két lábon járástól, a beszéden és egyéb kommunikáción át, a konfliktuskerüléstől az érdekérvényesítésig, csupán módszereket sajátít el a szoros és később a tágabb környezetén keresztül. Így tanul meg túlélni, begyökerezni a háromdimenziós valóságunkban.

Törvényszerűnek látszik-e utána, hogy az ember később mit tart helyesnek, vagy helytelennek, mit él meg „jónak és rossznak”, mivel a tapasztalások a gondolatokon, az érzelmeken, az érzeteken, a cselekedeteken, vagyis a köznapi létezésen keresztül érkeznek, ezek vésődnek be és válnak számára természetessé?

Az állandó versenyfutást, az ezzel járó töméntelen negatív stresszt, a hányatott életet, a felbukkanó betegségeket, mint az élet természetes velejáróit, ahogyan a hatalmaskodó főnököt, az életképtelen, vagy épp zsarnoki társat, a céltalanul lézengő szeretetlen gyerekeit, a ridegséget, a durva bánásmódot, a nélkülözést, a függőségeket is annak tartja, ha ez része a tapasztalataiból beépült hitrendszerének. Ha nehézségben él is, mindez ismerős, megszokott.

„Az élet már csak ilyen” mondja, mert ezt tanulta és csak rója a köröket, amíg megbetegszik, vagy ki nem ég, vagy azt nem mondja: na, most van elég!

A változás szele

Engem huszonöt éve az életem derekán ért utol, az életközépi válságomat éltem, ahogy ezt szakmai szemmel felcímkézték volna. De nem hagytam.

Változást akartam, mert volt kis kínpadra vonó betegségem, félelmem sok, kiégni ugyan sosem bírtam volna, de a „na, most van elég!” valódi válságát éltem, ahogyan én éltem ezt, s ahogy a felmenőim sosem merték megélni.

Mert néha bevillant, a választásaim következményeit élve, mintha anyám sorskövetője lennék, vagy inkább, mint ha nagyanyámé, de mélységében és tudatosan ezt akkor még sosem gondoltam végig.

A változás minden hozadékával váratlan volt, gyors és drasztikus és bár sosem voltam híve a szélsőségeknek, akkor és ott hirtelen száznyolcvan fokot fordultam. A reális elmém sírdogálva az anyagi veszteségeimet számlálta volna, a lelkem viszont a szabadulást, a nagy változást ünnepelte vadul, és bár ez utóbbi idővel megcsendesedett, nyertes-nyertesként ismerhettem fel magam és egy világért se választanék ma sem másként.

Egy új életpálya kezdete volt, ami azóta is, bár néha megállásokkal néha lassítva, de épül, szépül és halad töretlenül.

A segítői – tanítói munkám, ami a hivatásom és a szenvedélyem lett egyben, akivé váltam, nemcsak önmagamra segített (és segít ma is) rálátni.

Sok életet láttam huszonöt év alatt, s látok, nap, mint nap és nem csak azt, amit mutatni szeretnének, bár sosem kíváncsiskodom, de képességem „zsigerből” meglátni és meghallani azt, ami a lényeges. Az én dolgom annyi, hogy láttassak, segítsek felismerni és megérteni és támogató legyek, energiával, szeretettel, különböző módszerekkel az önmegismerésben és afféle térképrajzolóként, kulcskészítőként a bezárt ajtókhoz, ha valaki úgy dönt, hogy elindul ezen az úton.

Egyik kedvenc íróm Paulo Coelho útmutató sorai inspirálnak ebben, aki így ír:

„Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy a legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már addig is tudott”

Az önszabotázs

A változás szele mindenkit megérint, jobban vagy kevésbé, időről időre, mert az élet folyamatos változás, de kevesen nyitottak rá. Pedig a legkeményebb élet ellenére is a lélek mélyén ott van a boldogság, a boldogulás vágya és ígérete mindenkiben, mert magunkkal hoztuk, ez a lételemünk.

De ki nem elég őszinte, ki nem elég bátor, ki pedig nem elég állhatatos a belső vágyai ellenére sem.

Vagy fel sem merül benne, hogy lehet más választása.

A legelső lépés a megértés, ami viszonylagos békét teremt a zűrzavarban és lehetőséget teremt a megbocsájtásra másoknak, és bár ez a legnehezebb, önmagunknak is.

A megértés egy lélegzetvételnyi szünetet ad és lehetőséget, hogy mást válasszunk, mint eddig.

A második lépés a megértést, felismerést követően az önszabotázs felfüggesztése.

Hogy kinek milyen arányú a jó és rossz, a fenn és lenn az életében az teljesen egyéni.

A körben járás, az örökös ismétlődés a történetekben az azonosságuk és a megszokotthoz való ragaszkodás is, mert az jól ismert általuk.

Ezért azután remek, érzelmekkel tűzdelt és logikával alátámasztott hitrendszerrel védik magukat, igen, önmagukkal szemben. Az „ Óóó… Igen, tudom, de…” kezdetű mondatok mindig árulkodók.

Ez az önszabotázs egyik legelemibb módja és a változástól való félelem a legerősebb támogatója.

Az út pedig csak felfelé van, épp úgy, mint a kis kúti békának.

És lássuk jól, ki nem fél a változástól?

Aki erre nemet mond, az nem őszinte, elsősorban önmagához nem az. Az ismeretlen ijesztő tud lenni.

És aki mégis vállalkozik az útra, pár dolgot nem árt még betenni a hátizsákba az őszinteség mellé, mert szükség lesz rá.

A kivezető úton

Abba a bizonyos hátizsákba az őszinteségen kívül kell némi egészséges kíváncsiság, arra a valakire, aki ott kuksol a sok felvett, elhitt, néha egymásnak is ellentmondó tévhitek halmaza alatt.

A „ki vagyok én” a hitrendszereim nélkül, jó indító kérdésnek bizonyulhat.

Azután kell még a bátorság.

Vajon merek-e változni és változtatni? Bevállalni az ismeretlent, kockáztatva az ismert megszokottat.

A bátorság nem félelemnélküliséget jelent, hanem a félelem ellenére való cselekvést, úgy hogy elismerem és szem befordulok vele. Mert fura egy teremtmény, mint a kisgömböc a mesében, imádja felhalmozni az energiáinkat abban a nagy sötét buborékban, ami ő, és ha elfutunk előle folyton a sarkunkban marad. Ám ha szembenézünk vele, szétpukkan, mint a szappanbuborék, visszaadva a sok bekebelezett energiánkat.

A különböző fóbiák ellenszere is ez. Ha például magasságiszonyod van, ne ejtőernyős tandem ugrással kezd, hanem állj fel a sámlira, azután álldogálj kicsit egy széken, majd jöhet a létra, a fáramászás és a többi, csak csináld lassan, de biztosan.

És kell még az állhatatosság. Igaz csak eleinte, de szükséges, mert a megszokás nagy visszahúzó erő tud lenni. Azt mondják minden változtatásnál 40 nap kell, hogy az életünk részévé váljon. Azt gondolom, hogy azért ezt is embere válogatja. Azt viszont biztosan tudom, hogy annyi örömteli meglepetés és rácsodálkozás élvezője és tanúja voltam és vagyok az úton járva és közöttük, akiket kísérek, hogy ez önmagában is elég ahhoz, hogy úton járók maradjunk.

Amit kivétel nélkül mind felfedezünk magunkban az a szeretet, önmagunk, egymás és mások iránt.

Az önmagunk szeretetét úgy vélem mindenkinek meg kell tanulni, mivel sok félreértés övezi, sokak számára ez önzésnek számít és mert erre sosem tanítottak meg bennünket. Gyerekkorunk egyik legfájdalmasabb élménye annak felismerése, hogy az emberek szeretete feltételekhez kötött szeretet.

És igaz, hogy aki önmagát nem, az másokat sem tud feltétel nélkül szeretni. És az is igaz, hogy a szeretet önmagáért való, mert annak jó elsősorban, aki érzi. Kisgyermekként tudtuk ezt, csak igazodtunk és megfeledkeztünk róla. Ideje, nagyon és múlhatatlanul ideje van, hogy újra felfedezzük.

Coelho-t idézem ismét: „ … a szeretet önmagában is elég ahhoz, hogy értelmet adjon egy egész élethez.”

És valóban.

Nos, kicsi kúti békánk és a megszokások, tudatalatti tévhitek önbörtönébe zárt ember analógiájához visszakanyarodva, az élet a változások sorozata és mindig van választás.

Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha felkelne kis békánkban a kíváncsiság, hogy közelebb kerüljön ahhoz a kerek kékséghez ott magasan fenn. Mert a víz, amiben a kút mélyén éldegél csak víz, ahogy a kútban is, a kerti tóban is, no meg a messzibb nagy halastóban is az. De milyen óriásiak a különbségek!

Ha vállalná a kockázatot és beleúszna a vizesvödörbe, biztos a bokrok közé lódulna kútvizestől, de ott félúton a kút és a kerti tó közt lenne választása. Idővel, talán még a halastó se lenne hamvába holt ötlet, igaz igen kockázatos a gyalogbékaság, de nagyon drukkolnék, hogy sikerüljön neki. Mint minden teremtett lénynek, aki, ami a fény felé törekszik.

És mert tudom, minden önfogság, önkorlátozás is csak addig tart, amíg fel nem ismerjük és meg nem elégeljük. Mert a megszokott komfortzónáinkon túl – legyen az akár kellemes, hát még ha az ráadásul kellemetlen és fájdalmas is – a szabadság van. Valódi élet és megéri az önmunkát, ez bőven megtérülő kockázat.

A sors mindig teremt lehetőségeket – amit hitem szerint mi magunk írtunk, csak nem vagyunk még a tudatában – de mi kapaszkodunk a megszokott tévhiteinkbe, épp úgy, mint Anthony De Mello a szerzetes és az árvíz tanmeséjében, mi is Istent, a felettünk levőket vonjuk kérdőre, tesszük felelőssé, gyerekes nyűggel és oktalanul, pedig háromszor is küldtek értünk csónakot, mi nem éltünk vele.

A mai világunkban túl sokan lettek rontó emberré, pedig látó ember ígéreteként jöttünk a világba, mert ez a dolgunk. S hogy ez mit is jelent, engedd meg, hogy Wass Albert gyönyörű meséjét kínáljam fel egy kis útravalónak.