Azt hiszem, ha lett volna valaha sorozatosan visszatérő álmom, az izzadva, vacogva ébresztett volna minden alkalommal, dörzspapírhoz hasonló, reszkető hidegen, égőn-fázós libabőrrel. 

Álmomban sosem látom magam tisztán, mégis bizonyosan érzem, hogy én vagyok minden, – a látó, a mesélő, a megfigyelő.

Minden éjjel álmodom, mindig sokat, de ritkán emlékszem.

Csak az „íze” marad, a meleg, a selymes, a mézízű-szerelmesen kapcsolódó, a reppenős szívdobogással ébresztő, elmélázóan vágyakozó, néha erotikus, vagy a harcos, vagy az a fájdalommal töltött hiányérzés, amely sírásra késztet.

Ébren lévőnek hallgatni azt, hogy valaki álmában sír, végtelen fájdalom.

Talán anyám sírt így álmában, nyöszörgősen, félelemtől reszketve, hüppögő gyermekként. Mit láthatott? Megjelent vajon képeiben gyermekkori bántalmazása, vagy felnőttkori vonulások képe, táborról táborba, küzdve az életben maradásért? Nem tudhattam.

Anyám sem emlékezett ébredése után, s bennem az érzés maradt meg, hogy fájt hallanom.

Fiatal lányként sokszor zuhantam álmomban. Néha félelmetes volt megélni a zuhanást, s ébredni, zihálva, dobogó szívvel, izzadtan, máskor, a zuhanás szabad szárnyalásba váltott, elsimítva lelkem csapongását, egyedüllétem meg nem értett félelmeit, a halállal való találkozás rémséges emlékét, ott Boconádon, ahova gyermekként küldtek, és ahol a kiterített nagypapa látványa fogadott.

Sosem hagy el az emlék, mely a halott siratása közben örök tudásommá lett. Anyám azért küldött ifjú barátnőjéhez Boconádra, – mely település létezéséről sem tudtam, 12 éves koromig, – hogy imádott dédnagymamám temetésén ne legyek ott, s lám az élet, a sors megmutatta, teljes feketeségében, milyen a halott, milyen egy falusi temetés.

Pár óra alatt a halottsirató öregasszonyok néha visításig gerjedő hangján szóló Miatyánk, mint egy sosem távolítható tetoválás, láthatatlan jeleket égetett a bőrömre, lelkem mélyére. Meggyökereztette a halálfélelmet, elkergette az addig dacként elképzelt temetésemet, melyet igaztalannak érzett sérelmeim után félálomban, sírva elképzeltem, miközben gondolatban azt mondogattam szüleimnek, hogy most már hiába, most már nincs más…,

A zuhanós álom immár a múlté, de megmaradtak olyan álmaim, melyeket húsz, harminc, negyven éve őrzök, alkalmasint felidéződnek, amikor manapság is egy-egy álmom nyomot hagy bennem, legalább pár órán át, vagy addig, amíg az álomnaplómnak le nem írom. Ezek kegyelmi álmok, hisz még emlékszem rájuk, ébredés után is.

Emlékszem, egy gyermekkori, rémisztő álmomra, melyben anyámék helyén, a hatalmas diófa ágyban, helyettük óriáspatkányok aludtak. Sosem tudom, mi lehetett ennek az álomnak az üzenete számomra, de sokszor érzem, ha eszembe jut, azt a fémes ízt a számban, a félelem, a rettegés fémes ízét.

A másik, hosszú évek óta őrzött álom szépséges, és boldogsággal teli. Repülök. Nem zuhanok, repülök, hatalmas vagyok, tudásom, létem birtokában hasítom a levegőt. Egy nagy hegy felé szállok, a hegy oldalában emberek, mint a hegyi kecskék kapaszkodnak. Keskeny a lábuk alatt lévő sziklaperem, félnek, mert nem tudják merre a merre. Feléjük szállok, és azt kiáltom: „Én vagyok a megváltó!”… aztán felébredek.

Nagy változásokat az életemben, sokszor kíséri az az álom, ahogy megyek dombról dombra, kiállítóhelységről kiállítóhelységre, szobáról szobára. Ez mindig utólag derült ki, amikor az álom kis része felidéződik bennem, s a világ is rámutat, hogy igen, ott a lehetőség, menj tovább.

Van álom az álomban, amikor azt álmodom, hogy álmodom. Amikor azt írom meg, hogy álmomban azt álmodtam, amely még az álom csodaútjain is elképesztően lehetetlenül szép, jó, felemelő, boldogsággá szelídülően szépségesen emberi.

Mert álmodni kell. Mert álmodni muszáj.