A Szuperhősök a valóságban című rovatban ezúttal Tarjányi István paralimpikon vívóval beszélgettem, akire méltán lehetünk büszkék – csakúgy, mint edzőjére, Pákey Bélára – hiszen 8 év kitartó munkát követően kijutott a tokiói paralimpiára, ahol az első 8 között végzett. November végén pedig a pisai kerekesszékes világkupán kétszer is neki szólt a magyar himnusz, ugyanis két arany- (kard, párbajtőr) és egy ezüstéremmel tért haza. István története számomra azt mutatja, hogy megfelelő kitartással szinte bármi elérhető, nem számítanak a körülmények.

Kezdjük a friss hírekkel. Milyen volt számodra a legutóbbi olaszországi, nemzetközi torna?

Most kimondottan oldottnak éreztem magam a versenyt megelőzően, mintha nem lett volna tétje. Kifejezetten jól aludtam, ami ilyen nagy megmérettetések előtt egyáltalán nem jellemző rám. Nem is emlékszem, hogy korábban bármikor ennyire összeszedetten tudtam volna vívni, hogy valaha ennyire összhangban lett volna a testem és a lelkem.

Számomra ez nagyon nagy eredmény, hiszen már egy egyéni aranyat is nagyon nehéz szerezni egy ilyen versenyen. Nekem most kettőt sikerült.

18 évesen egy gerincvelő tumor következtében kerültél kerekesszékbe. Mennyire viselt ez meg lelkileg?

17 évesen megműtöttek, begyulladt a gerinccsatornám, vérmérgezést kaptam, majd egy több éves rehabilitációs folyamat vette kezdetét, ami alatt több visszaesés történt az állapotomban. Végül kerekesszékbe kerültem. Egy idő után már nem akartam azzal foglalkozni, hogy ismét éveket töltsek rehabilitációval, mert úgy éreztem, hogy az nem élet. Azt gondoltam, választhatok: vagy az állandó rehabilitáció tölti ki az időmet, vagy pedig kialakítok magamnak egy saját életet, tanulok, dolgozok. Az utóbbit választottam.

A betegségem lelki feldolgozására szinte alig jutott idő, mivel azzal voltam elfoglalva, hogy kórházról kórházra, gyógyfürdőbe, gyógytornára járjak. Hónapokra kiszakadtam a korábbi hétköznapjaimból, előfordult, hogy fél évig távol voltam a családomtól. Ehhez idővel hozzászoktam, és rákényszerültem, hogy önálló életet éljek.

Volt azonban olyan időszak, amikor hetekig semmi tennivalóm nem akadt. Ekkor a négy fal között kezdtem felfogni, hogy valójában mi is történt velem. Elkezdtem gondolkodni. Na, ezt nem szabad! (nevet) Nem szabad a történteken rágódni, hanem élni kell az életet! Ahhoz kell alkalmazkodni, ami van, és az éppen adódó lehetőségeket pedig meg kell ragadni!

Végzettséged szerint számítástechnika tanár vagy.

Igen. A felvételim 2002-ben a Nyíregyházi Főiskolára érdekesen alakult. Előbb maximális pontszámmal felvettek, majd közölték, hogy nem tudnak fogadni, mert sem az intézmény, sem pedig a kollégium nem akadálymentes. Ezt azonban nem hagytam annyiban, hanem írtam egy levelet a rektornak, aki azt válaszolta, hogy három hónap múlva kialakítanak a kollégiumban egy akadálymentes szárnyat. Korábban már sok ígéretet kaptam, melyekből nem lett semmi, így azt gondoltam, ez is olyan lesz. De ezúttal nem! A rektor betartotta, amit ígért, és előbb a kollégium, majd fokozatosan a tanulmányi épület is akadálymentessé vált. Mindebben Göncziné Dr. Szabó Terézia, Terike néni, főiskolai docens volt a segítségemre. Nagyon örülök, hogy részem lehetett abban, hogy elindult a főiskola akadálymentesítése. Azóta az épület még könnyebben megközelíthető, mint amikor én kezdtem ott tanulni.

Jóval később, csak 2013-ban kezdtél parasportolóként vívni. Miért, és hogyan vált a teljesítménysport az életed részévé? Mit jelent számodra a vívás?

2013-ban volt egy kerekesszékes vívó bemutató Nyíregyházán. Ekkor adta át Szekeres Pál (olimpikon, paralimpikon), aNemzetközi Kerekesszékes Vívó Szövetség elnöke a város első akadálymentes vívótermét. Pákey Bélát, a jelenlegi edzőmet is ez idő tájt hívták haza Angliából, hogy kard szakágat hozzon létre. Kíváncsiságból elmentem erre a bemutatóra. A kerekesszékes életvitelemből nagyon hiányzott a sport. Korábban intenzíven atletizáltam, kosaraztam, röplabdáztam, amit két keréken már nem tudtam folytatni.

Akkoriban semmit nem tudtam a vívásról. Még a kardot sem tudtam rendesen megfogni (nevet).

Fél év múlva azonban már részt vehettem a tatai paralimpiai edzőtáborban, majd egy hónapra rá a varsói nemzetközi versenyen találtam magam.

Szerencsére egy nagyon jó vívóközösségben vívhatok, kiváló edzőpartnerekkel. A vívás számomra több, mint kikapcsolódás, egy másik élet. Ezzel a sporttal bekerültem egy olyan közösségbe, ami felvidít, energiával tölt fel. A nemzetközi versenyeken pedig hihetetlen képességű sportolókkal van lehetőségem találkozni. Annak idején a vívásnak köszönhetően ültem először repülőn, és általa rengeteg helyet bejártam.

Lehetséges, hogy azért is szereted annyira ezt a közösséget, mert ott, ahol mindenki kerekesszékben él, jóval inkább elfogadva érzed magad?

Közrejátszhat ez is, de van pl. két családapa, akik bár egészségesek, mégis beülnek velem szembe a székbe, és rendszeresen így edzünk – az állandó edzőpartnerem, Csépke Bence mellett, aki szintén székes. Ugyanúgy megértetem magam épekkel is, mint székesekkel. A munkahelyemen – ahol rengetegen vannak – én vagyok egyedül mozgáskorlátozott. Engem ez már nem feszélyez, ezen már túl vagyok.

Mit gondolsz, milyen arányban agymunka, és mennyire fizikai a paravívás?

Mind fizikailag, mind szellemileg nagyon ott kell lenni. Számít a robbanékonyság, a gyors reflexek és a taktika, hiszen az ellenfeled eszén kell túljárni. Most Pisában, a párbajtőrben az elődöntőt pl. teljes mértékben taktikával nyertem meg.

Nyolc év paravívást követően egy főállású munkahely mellett idén sikerült kijutnod a tokiói paralimpiára, amit az első nyolc helyezés között zártál. Mit gondolsz, mik voltak a legfontosabb tényezők, amik elvezettek nagy álmod megvalósulásáig, a paralimpiáig?

Röviden összefoglalva a kitartás. Nagyon sokszor előfordult velem, hogy nem volt kedvem edzésre menni. Reggel, amikor felébredtem, fájt mindenem, rettenetesen fáradt voltam, úgy éreztem, hogy semmi erőm nincs. De aztán ért néhány pozitív inger, ill. a társaság, ahol vívok, átlendített a mélyponton. Néha még most is előfordul ez a fajta kedvetlenség, de már képes vagyok néhány perc alatt túllépni rajta.

Azt gondolom, hogy az ember sok mindenre képes, és ha van egy álma, akkor meg kell adnia magának azt a lehetőséget, hogy megpróbálja. Máskülönben honnan tudná meg, hogy képes-e rá?

A teljesítménysportot életformául választó emberek elsődleges célja a minél jobb teljesítmény, a minél csillogóbb érmek szerzése. Mennyi marad meg a sportban a játék öröméből, és mennyire válik „véres” küzdelemmé? Tudtok örülni egymás sikereinek, a közös tevékenységnek?

Természetesen tudunk örülni a másik sikerének, örömének, és nagyon jó hangulatban telnek a versenyek. Ha viszont az ember valóban el akar jutni egy komoly szintre, akkor maximálisan bele kell adnia mindent. Én már nem tehetem meg azt, hogy hobbi szinten űzzem ezt a sportot.

A tornákra, a paralimpiára mindenki az aranyért megy. Viszont már volt olyan, hogy a verseny napján felkeltem, és azt éreztem, hogy ez nem az én napom. Ekkor óriási erőt kellett venni magamon ahhoz, hogy túllépjek ezen. Ha ezt valaki meg tudja tenni, és ettől függetlenül ki tudja hozni magából a maximumot, le tudja győzni saját magát, akkor mindegy, hogy aznap nem szerez érmet, mert már az egy óriási lépés, hogy legyőzi önmagát. Az már győzelem.

Az NYVSC-től a Nyíregyházi Sportcentrum többek között a paravívást is átvette. Hogy látod, milyen a parasport, ill. a kerekesszékes vívás támogatottsága ma Magyarországon?

Úgy érzem, korábban nagyon fővárosközpontú volt. Az edzőmmel a vívást profi szintre fejlesztettük ugyan, de hiányzott a profi háttér. Korábban az NYVSC is megadta, amit tudott, de ott nem voltak olyan támogatottságok, mint jelenleg a Sportcentrumnál. Most már elmondhatom, hogy saját gyógytornászom van, masszőrhöz tudok járni, ill. a versenyekre való utazás is biztosított. Az Atlétikai Centrum – ami teljes mértékben akadálymentes – vívóterme is jóval modernebb, mint a korábbi felkészülési helyszín.

Mik a jövőbeli céljaid, terveid? Üzensz-e valamit azoknak a gyerekeknek, fiataloknak, akik példaképként tekintenek rád?

Ameddig élvezem, addig folytatom a vívást, ill. ameddig fizikailag bírom. Három év múlva szeretnék a párizsi paralimpiára kijutni – ami nagyon nehéz. A kvalifikáció csaknem nehezebb, mint maga a paralimpia.

A fiataloknak azt üzenem, hogy ha vívásra adódik lehetőség, akkor ne szalasszák el, próbálják ki! Bármilyen irányba haladna is az életük, ne maradjanak otthon a négy fal között, hanem tegyenek érte, hogy történjen velük valami! Próbáljanak ki mindent, tegyenek meg mindent azért, hogy jó legyen az életük! Legyenek nyitottak, és élvezzék az életet!