Interjú Csong An Szunim zen mesterrel

Valamikor 2014-ben találkoztam Szunimmal először, akkor megjelent könyvem angol fordításának helyessége kapcsán. Gyorsan egy nagyon mély beszélgetésben találtuk magunkat, mely órákig tartott. Következő találkozásunk Szunim meghívására jött létre, mikor tanítómmal érkezve egy hagyományvonalak közötti ismerkedésre került sor. Azóta is folyamatosan hallgatom Dharma beszédeit, tanításait, figyelem a vele készült interjúkat. Bölcs gondolatokat oszt meg közérthető formában, összefüggésekre világít rá, irányt mutat. Napjainkban a világ egy zordabb arcát mutatja, mely arcot mi hívtuk elő és komoly veszteni valónk is nekünk van. Már egy ideje megvolt a késztetés bennem, hogy megkeressem Szunimot és feltegyem neki kérdéseim, de az intuíció néhány hete hozta magával a bizonyosságot, hogy „no, akkor Most van itt az idő”. Egy nagyon áldott időszakban ülhettünk le beszélgetni Esztergom mellet az Eredeti Fény Zen Templom teázójában, hiszen még két hét sem telt el Szunim kisfiának megszületésétől. Ez a tény talán még jobban kiélezte beszélgetésünkben azt a felelősséget, melyet fel kell vállalnunk magunk és magunkon keresztül a világ alakulásáért.

• Jelenlegi világunkban, akiben felvillan az útkeresés szikrája vagy aki új irányt kíván szabni életének, feltétlen be kell járnia a tévutak, kerülőutak kusza sokaságát, vagy kell és feladat is irányvonalakat adni ahhoz, hogy segítsük az önismereti elmélyülésben? Kell, szükséges? Vagy hagyni kell mindenkit belesétálni a kerülőutakba, csapdákba? Mennyire kell fogni a kezüket?

• Kétféle útkeresést szeretnék a válaszadás kedvéért megkülönböztetni. Az egyik a válsághelyzetben lévő útkeresés, ez gyakorlatilag egy akut probléma, tehát az illető részben vagy egészben működésképtelenné vált. Ekkor, általában barátokon, ismerősökön keresztül gyorsan kell valami vagy valaki, aki ezt a helyzetet megoldja. A meglátásom az, hogy így nem lehet az Útra találni, hacsak valami óriási szerencsével nem talál olyan hagyományt, tanítót, tanítást, ahol mind a hirtelen válság megoldását, mind a hosszú távú fejlődést egyszerre lehet művelni. A „szörnyű” az, hogy az emberek ilyen személyiség összeomláskor válnak igazán taníthatóvá és ilyenkor nem azt a segítséget keresik, amely tényleg az Útra teheti őket. Rövid, felszínes, esetleg kémiai alapú megoldásokban gondolkodnak. A válsághelyzetben való útkeresés tehát nem biztos, hogy a kellő eredményt hozza még akkor sem, ha a tüneti kezelésnél az illető elkezdi jobban érezni magát.

A másik útkeresés pedig, mikor boldog békeidőkben lapozgatjuk a világhálót és érdeklődünk, de nincs baj. Csak kérdés van. De ez a kérdés nem annyira mély, hogy a személyiség mélyebb rétegeit kapargassa és mondjuk egy válságot idézzen elő. Kíváncsiság. Ilyenkor az emberek rátalálnak valamire, de nem elég, nem tetszik. Rátalálnak megint valamire, megint nem elég jó nekik, és ha elég őszinték, akkor rájönnek arra, hogy nem a hagyományban vagy a megismert lehetőségekben van a hiba, hanem bennük. A kettőnek a keverékét látom jónak, tehát azt, hogy érdeklődjünk, de ne várjuk azt, hogy érdemi megismerés következik be mindaddig, amíg a saját válsághelyzetünkben azt az adott hagyományt nem látjuk érvényesnek és működőnek.

Nekem akkora szerencsém volt 32 éve, hogy egyszerre működött mindkettő. Egyszerre voltam egy olyan akut válságban, hogy azonnal segíteni kellett – azonnal: hetekre gondolj, mert itt, ez az ember nem tudta, hogy ő kicsoda, nagyon nem. Semmit. Tízezer lehetőség volt, zéró konkrétum. De előtte már volt tibeti buddhizmus, jóga, harcművészet, csomó minden. Olyan baráti körben voltam, akinek az egyik tagja azt mondta, hogy a zen szerinte jó lesz nekem. Igaza volt.

A közös nevező a hirtelen és a fokozatos, az akut és a krónikus, a felszínes és a mély között, az a kérdés. Milyen mélyen és milyen őszintén merek kérdezni? A kérdésem mélysége meghatározza a válasz minőségét. Ha tényleg lélekből, mélyről kérdezek, akkor egy minőségi választ tudok kapni. Erre szokták mondani keleten, hogy amikor a tanítvány megérett, akkor a tanító megjelenik. Ha pedig nem, akkor szeretve tisztelt tanítómat, Szung Szán Szunim zen mestert idézve: „Még több szenvedés szükséges.” És ő úgy mondta, hogy a legegyüttérzőbb tanító volt, akit valaha élőben láttam.

Keress, ne hagyd magadat elpunnyadni az élet felszínes rétegeiben, hanem a kérdésed mélyítsd el, akár a szenvedés tudatáig, hogy te attól szenvedsz, hogy ezt a kérdést nem tudod megoldani. Nézz szembe ezzel! A belső megoldatlanság, a belső válság be fog vonzani olyan helyzeteket, embereket, tanítókat, akik tényleg segíthetnek. Onnan fogod megismerni, hogy tényleg dolgod van velük, hogy nem az autonómiádat akarják elvenni, hanem az utadat akarják megmutatni és nekik mindegy, hogy jársz-e rajta vagy sem.

• Ez lett volna a következő kérdésem, hogy hogyan ismerik fel a hiteles tanítót? Akkor többek között ezen ismérvek mentén.

• Többek között. Az elején hogyan látja egy vak ember a nap fényét? Hogyan tudja a napfényt és a holdfényt megkülönböztetni? Az elején olyan racionális vagy szóba fogható kritériumok kellenek, mint amiket az előbb elmondtam. Vagy, egyben van-e a tanító, tanítás és tanítványi közösség? Vagy ezek szét vannak tagolva. A tanító Dharmája és karmája mennyire áll közel egymáshoz? Tökéleteset soha nem fogsz kapni, de mennyire van közel? A beszéd, az érzelem, a gondolat és a tettek a tanító és a tanítványi közösség esetében mennyire mutatnak egy irányba, vagy ezek széttartanak, vagy a tanító mást mond, mint a közösség? Ezek józan, világos tudattal belátható dolgok. A tanítás: egy nagy hagyományban fordul elő az összes aspektus vagy össze van ollózva különböző hagyományokból a szélrózsa minden irányából? Van tanítói lánc, van kontinuitás? Sákjamuni Buddha is beszélt előtte lévő Buddhákról és utána lévő Buddháról is. Ez azért volt, mert nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, nem mi fújjuk egyetlen lyukból a passzát szelet.

Ez azért fontos, mert ha nincs egy tanítói-tanítványi átadási vonal, akkor az illető egy semmiből jött guru és aztán a semmibe is megy, vele együtt azok is, akik hittek benne. Nagyon sok ismérv van, de ezeket először alaposan el kell sajátítani ahhoz, hogy tisztán lássunk. Ennek az elsajátításához is egy tisztább tudat kell, ezzel már beleléptünk a tyúk és tojás problémába. Tiszta tudattal kellene felmérni, hogy milyen hagyományt válasszak, de ahhoz egy hagyomány kell, hogy tiszta legyen a tudatom. Ezt a paradoxont nem kívánom feloldani: erősíteni szeretném, hogy emberek, itt egy ellentmondás feszül, és tessék beleállni nyugodtan ebbe az ellentmondásba. Ettől fogunk egy kicsit pallérozódni, csökken az önkép, csökkennek a vélemények, nem lesz annyira erős, hogy nekem igazam van és mindent tudok. Ezek szükséges fokozatok, hogy az ember elkezdjen tisztán látni.

• Tanítóm nekem is azt mondta, hogy azok a tanítások, amiket kaptam Buddha útjáról, azok élő mesteri láncon érkeztek, és ez alapvetően fontos. Magam is mindig visszanyúltam a tanítások gyökeréhez. Te személyesen hogy látod – rengeteg új irányzat, sok összemixelt dolog kerül a spiri biznisz piacára -, mennyire fontos, hogy egy ősi hagyomány legyen egy rendszer mögött? Működhet egy összeollózott rendszer is hatékonyan?

• Rövid távon igen, sőt, mivel a mulandóság marketingje szolgálja, látszólag jobban is. Amerikától Nyugat-Európán át Oroszországig láttam sok-sok összeollózott kísérletet, amelyek rövid távon, akár 5-10 évig is jól működtek, hatalmas ívet húztak az égen, majd eltűntek a látóhatár mögött. Se hírük, se poruk.

Azt gondolom, a hagyomány, ha univerzális igényű és tényleg a lényeget hordozza, ott nem kérdés, hogy konzervatív vagy megújuló-e. Megőrzi azokat az értékeket, amelyeket meg kell, és adaptálódik a korszellemben, úgy, ahogy az kell. Egyszerre van meg benne az ősiség és a megújulás. Ha egy ultrakonzervatív, dogmatikus rendszert szeretne az ember találni, nagyon sok helyen, nagyon sokféleképpen megtalálhatja azt. Bizonyos embertípusnak az kell.

Itt van a másik szélsőség, hogy minden polcról leszedtünk egy szútra tekercset, azt felszeleteltük és összeollóztunk valamit, Kínától, Japántól Indiáig, csak azért, hogy frisset és megismételhetetlent közöljünk, aminek nincs lényeg és hagyományvonal a mélyén.

Mind a két szélsőségtől tartózkodjunk és akkor találhatunk egy olyan hagyományvonalat, ahol a hitrendszer és az értékrend nagyon világos kapcsolatban van. Az értékrendből következik az életrend. Ha ezt a hármat egyberakod, akkor a hitrendszer az, ami a többihez képest konstans. Az értékrendnél már nagyon komoly hierarchia van és bizonyos értékek – azt mondom – relatíve az öröklétben vannak azokhoz az értékekhez képest, amelyek a tapasztalat útján változhatnak.

Az életrend tud a leggyorsabban változni. Szóval, hitrendszer, értékrend, életrend. Ebből a hármasból fel tud épülni egy hagyomány. Látsz olyan vallásokat, ahol az életrendet teljesen a hitrendszerhez igazítják. Tehát megmondják mikor kelj, mikor feküdj, mikor párosodj, mikor nemzz gyereket, mit egyél stb. Ez nem jó és nem rossz mindaddig, amíg egy olyan értékrend van benne, ami meghaladó bölcsességgel és együttérzéssel áthatott. Kiveszed ezt az értékrendet és egy egyszerű parancsuralmi rendszer marad a helyén. Fordítva, van egy gyönyörű értékrended, de nincs mögötte hitrendszer. Akkor absztrakt marad, nem lesz az emberé, mert nincs meg a hitélet, amellyel újra lehet teremteni. Így kívül marad az emberen, és nem lesz igazi életrend belőle, csak valami hideg, ideologikus rendszer.

Egy rakás gyönyörűnek tűnő európai ideológia itt fulladt meg, és talán jobb is, hogy nem lett belőle valóság. Már ami ezekből megvalósult, az is megmutatta, hogy ezt nem elmével kellene. Egy transzcendens tapasztalatra vagy többre kellene építeni az értékrendet, és egy normális, világos ember és világközpontú értékrendre az életrendet. Nem ezt látjuk. Azt látjuk, hogy ezek nagyon szét vannak tagolva. A hitrendszerhez nem párosul világos értékrend, mert megmarad a maga dogmatikájában, mert azt úgy kell imádni.

• Ez érdekek miatt történik?
• Az érdek már egy sokadik következménye a téves nézetnek, a helytelen ön – és világképnek. Ennek következtében a másik emberről alkotott helytelen képzetnek és az ebből fakadó duális reakcióknak. Ami akár kapzsiság típusú: a kényszerből szaporító és szaporodó, vagy harag típusú: a romboló, pusztító reakciók. Tisztában vagyunk a létezés 12 rétű láncolatával, hogy hogyan kerül bele a duális körforgásba a tudat. Az első az avidya, a nem-látás. Amikor a tudat tisztátalanná válik, akkor fokozatosan felveszi a kényszerű dualitásokat és az első, amikor tényleg elveszítette a lába alól a talajt, amikor azt mondod: A te hibád! Illetve, más miatt vagyok ilyen, vagy engem ezzé teremtettek. Mikor elvesztettem a saját lényem feletti látást és uralmat, akkor látom magamat terméknek, teremtettnek, determináltnak. Abban a pillanatban, ahogy visszanyerem a teremtő képességemet a látó képességemen keresztül, érzem és tudom, hogy itt kell és lehet változnom. Mindez azért, mert a karmát helyesen szemlélem, teremtettnek fogom fel, sőt általunk teremtettnek fogom fel.

• Nagyon sok helyen vonzzák be az embereket egyfajta aranykor ígéretével. Fel lehet-e nyitni a szemeket arra, hogy ne egy lehetséges jövőbeni, túlidealizált dolog miatt kezdjenek el tenni önmagukért, a társadalomért, a környezetért. Mert ugye azt látjuk, hogy a Föld bolygó köszöni, elvan, túlélt 5 nagy kihalási eseményt, de az élet megmaradt, átalakult. Itt nekünk van vesztenivalónk.

• Bizony. Ha valakit az aranykor érdekel, akkor el kell menni egy bankba és ki kell kérni az aranytartalékot és megmutatkozik az arany. (nevet) A viccet nem félretéve, de azon túlmenve nézzük meg a tér és idő működését, illetve a benne lévő okozat működését. Beszéltünk korábban a múlandóságról, a kötöttségről és a feltételhez kötöttségről. Az aranykor a tökéletest szimbolizálja, ahol minden rendben van. De ha az a kor tényleg aranyból volt, ahogy azt rengeteg mítosz állítja, az eredethez közel, a teremtőhöz közel, édenkerti állapotban, akkor miért lett belőle ezüst, bronz, vas és ez a kali yuga, amiben állítólag most vagyunk? Állítólag, mert címkét még senki nem rakott rá.

• Ezt lehet hallani, kali yuga, kövek kora.

• Pontosan, de Krisztus után rendszeresen, például 1000 körül állandóan az apokalipszisről hallottál, és ez azóta sem következett be. Tehát meg kell állapítanunk, hogy ha aranykorról vagy arany állapotról egyáltalán szó van, akkor az egyáltalán nem a térben és az időben volt, mert a téridőben a múlandóság, a tökéletlenség, a feltételekhez kötöttség érvényesül mindenen, ami jelenség. Tehát, ha megjelenik, már nem tökéletes, mert egyszer el fog múlni, függ egy másiktól, nem olyan, amilyennek én szeretném vagy amilyennek más szeretné. Tehát, gondolod, hogy ezzel az emberi tudattal, ami ebben a formájában pár százezer éve flangál ezen a Földön, valaha volt aranykorunk? Nem. Ez egy mitikus állapot, ami sem a múltban, sem a jövőben, sem a jelenben nem realizálható. Miért? Mert ami már időbe vetett, az a keletkezésnek és a megszűnésnek ki van téve. Minden jelenségnek az a tulajdonsága, hogy okozatiság által keletkezik, az okozatiság megváltozásával ugyan egy darabig még fennmarad, de utána megszűnik.

Az aranykor vagy arany állapot tehát egy belső tudati lehetőség, ahogy az alkimisták sem fizikai aranyat próbáltak meg gyártani. A bölcsek köve egy teljesen más dolog volt. Az „aranyság”, az a múlandóságon való túllépés, tehát a meghaladó bölcsesség, azaz pradzsnyápáramitá, az a tudatot egy olyan állapotba hozza, ahol nincs keletkezés, nincs megszűnés, nincs teremtés, nincs pusztulás.

Ha ezt egy mitikus környezetbe beleteszem és motiválni akarom a népcsoportot, elmondom, hogy ez a múltban volt és nagyon jó volt. Mivel ez volt a múltban és ez a mi közös narratívánk, ezt a jövőben is megvalósíthatónak tartjuk, hiszen, ha ez volt, akkor meg tudjuk csinálni a jövőben is. Ha a mitikus történetet a tényleges téridőben lezajló eseménysornak vesszük, akkor óriásit tévedünk.

Ha valaki elhiszi, hogy ez így megvalósítható, akkor egy nagyon szomorú mentális közmunkaprogramban vesz részt. A reménytelenség sziszifuszi dolga, hogy megint aranykort akartunk és lásd, megint ez lett belőle. Tehát ez az arany nem valamilyen tömb. Nem kívül van a jelenségvilágban. Azonban a lelkedben viselt karmák egyikével sem egyenlő. Ha nem kívül van és nem belül, akkor hol?

Az eggyé válás által lehet elérni azt a tiszta, dualitásoktól mentes tudatot, amely a keletkezés és megszűnés szamszárájához képest aranyból van – de csak a hasonlat szintjén. Vigyázzunk a mítoszokkal és a szimbolikus életprogramokkal, mert nagyon sokat lehet bennük csalódni! Inkább befelé kellene fordítani a figyelmet, hogy mi ez, ami lát bennem? Amit tudatnak nevezek, annak nincs színe, halmazállapota, elemhez köthető minősége, nem fa, fém, tűz vagy föld. Ami az igazi önvalónk, az nem keletkezik, nem múlik el, de nem is illethető olyan attribútummal, hogy aranyból, ezüstből, kerozinból vagy kátrányból van.

Van egy gyönyörű történet, a „Küzdj és ébredj” kóan könyvben. „Fém Buddhák nem jutnak át az olvasztókemencén, kő Buddhák nem jutnak át a vízen, fa Buddhák nem jutnak át a tűzön.” Ennyit az aranykorról.

• Ez a világmegváltás egyébként, amit tapasztalok, mindenki a földért küzd, a világot akarja megmenteni, aminek persze vannak gyakorlati lépései. Nem jobb lenne az embereket a belső változások felé irányítani, ami majd hozzáad a külsővel való szimbiózishoz és hozzáálláshoz.

• Igazad van, de ehhez az kell, hogy ezt az emberek akarják. Egy korábbi kérdésben kérdezted, hogy meddig lehet a kezüket fogni. Semeddig. A kérdéseikre lehet jó válaszokat adni és akkor megvalósul az, hogy tényleg magukban látják a megoldást a maguk által teremtett problémára. Értsük meg: nem a Földnek van baja, nekünk van! A természetnek mindegy, hogy hány fokkal emelkedik az a középhőmérséklet, ami az ipari forradalom kezdetén 2 fokkal volt alacsonyabb, mint most.

A természetnek mindegy. Mérhetetlen intelligenciával, de én-tudat nélkül működik. Nekünk, embereknek van szenvedés tudatunk. Az emberiségnek van egyedül egy hatalmas tudati problémája, hogy nem vagyunk hajlandók az ok és okozat működését látni, például a természeti környezetben sem, magunkban sem. A természet intelligens, nálunk sokkal intelligensebb, mert több milliárd éve itt van, mi meg csak pár százezer éve ennek a sapiensnek mondott formában. Vicc, hogy sapiensnek nevezzük magunkat és mi vagyunk a legborzasztóbb vendégek ezen a bolygón. Ez hihetetlen.

Úgyhogy velünk van a baj, nem az éghajlattal. De mivel velünk baj van, ezért az éghajlattal, a természettel, az erőforrásokkal, az egész homeosztázissal a Földön baj van. Ha magunkat nem kezdjük le megtisztítani, akkor hiába reméljük azt, hogy masszív önérdekhez kötődő több trilliós üzletek meg fognak változni csak azért, mert valaki ezt kérte. Ezeknek a változásoknak belül kellene történnie azokban, akik a döntéseket hozzák. A ’80-as évek kezdetétől a döntéshozók nagy része tudta, hogy mi van. Azok a tanulmányok, amik akkor készültek és odakerültek a megfelelő asztalokra, a mai napig érvényesek.

• Felülírta a profit?

• A profit a kérdésedben önérdekhez köthető milliárdok értelmében áll. Az igazi profit az, amit vissza tudunk táplálni a környezetbe, és ezzel fenntartjuk, hatékonyabbá tesszük, esetenként megsokszorozzuk a helyes működését. Így ez visszajut azokhoz, akik részt vettek a megtermelésében.

A pénzügyi és hatalmi beállítódás mindaddig nem változik a profit absztrakt, elidegenedett értelme, ameddig valamilyen külső erő ezt nem diktálja. A másik lehetőség az én-tudat mint minőség változása. Nézzük meg a római birodalom bukásának egyik legnagyobb hitbéli, identitásbéli változását: ez a kereszténység volt. Belülről megette a római birodalom identitását. Igaz, hogy több száz évig tartott, de a folyamat visszafordíthatatlan volt. A mostani helyzetben csakis a tudat letisztulása, az önkép és a világkép változása, az ok és okozat működésének meglátása fog bármilyen tartós és elfogadható változást hozni.

Miért van az, hogy elképesztően jól kistafírozott konferenciákon, közpénzek millióit költik el az odautazók és valójában nem történik semmi? Azért, mert a mögötte álló hatalmi bázis és gazdasági erő ezt meggátolja, mert rövidtávú profitban gondolkodik. Amíg ez a szemlélet nem változik, addig turbó fokozatban rohanunk a szakadék felé.

• Alapvetően a belső, tudati változások lassú folyamatok.

• A belsők igen, de ezek függvényében a külsők már nem, és mivel ez utóbbi exponenciális, a nagy részük nem látható kívül, mielőtt bekövetkezik. Egy exponenciális függvény esetében minden egyes tag több, mint az előtte lévő összesnek az összege. Makroszinten nagyon nem értjük az exponenciális függvény működését.

Tessék megnézni az elmúlt 72 év felfelé mutató görbéit, leírhatatlan és ép ésszel hihetetlen. Megyünk le a térképről felfelé és nem az van, hogy néha-néha probléma mutatkozik, hanem folyamatosan. A gyermekkoromban, ha a 30 fokot elértük, már kánikula volt, most a 40 foknál van ugyanez az ingerküszöb. Ez nagyon rossz felé megy, elképesztő problémáink lesznek, a mostani aszálynál sokkal súlyosabbak. Kiszáradt kút még nem volt a templomunk történetében, egy hete kiszáradt az egyik fő kutunk. Olyan repedések vannak a földben, ami 1,5 éves aszályt mutat, amennyi eső jön, nem tudja még a repedéseket sem eltüntetni, nemhogy a talaj felső 10 centijét átitatni. Holott a vízre még mélyebben is szükség lenne. Itt tartunk.

Az ember ezzel felébresztette azt a hatalmas leviatánt vagy szörnyeteget, amit egyhamar nem fog tudni megláncolni megint, mert nem lehet. Azt lehetne, hogy valami villám sebességgel erdőket ültetni, sivatagokat termőfölddé tenni és elkezdeni visszahűteni a tengervizet. Egy tudós filmjében láttam, hogy évi 37 milliárd tonna széndioxidot küldünk fel a légkörbe, felfoghatatlan mennyiség. Ha ezt nem állítjuk le, végünk van, másrészt, ha nem kezdjük el kivonni a légkörből, akkor is végünk van, csak első esetben gyorsan, másodikban lassabban.

A felelősen gondolkodók, akik a gyermeküknek egy élhető bolygót akarnak hagyni, azok tenni akarnak. Értsük meg: nincs geoengineering megoldás, nincs tudományos-technológiai csodaszer, ami mindent megold és csinálhatjuk úgy, ahogy eddig. Vagy alapvető, mélységi paradigmaváltás lesz, vagy nem fogjuk a bolygót számunkra megfelelő homeosztázisban tartani. Nem látod előre a sorsfordító változást, egyszer csak rád zuhan, mert exponenciális a növekedés.

• Emellé jön az elolvadó jégsapkákból és a felolvadó permafrosztból kikerülő baktériumok, vírusok néhány hulláma, amire a szervezetünk nincs felkészülve.

• Ezzel a természet elkezdi az egyensúlyt helyreállítani, a legnagyobb parazitája a Földnek esetleg meg fog fogyatkozni és vele együtt egy csomó minden vissza fog szorulni. A ’80-as évektől már kétszer lehetett volna átállni nem fosszilis tüzelőanyagokra, mert az kb. 20-25 év, egyszer sem kezdtek bele, a közelében sem vagyunk. Itt ez először sokkal rosszabb lesz és utána lesz jobb.

Te és én tudunk a magunk kis jövedelméből normális elektromos meghajtású autót venni, üzemeltetni? Nem. Ez még mindig csak a felszín kaparászása, ami eddig történt. Ahogy a válasz elején mondtam, a szemléletmódot kell átalakítani, a szemléletmód az okozatiság látása következtében alakul át, az okozatiság pedig a tudat tükrének tisztaságának függvényében alakul át.

• Ezzel kvázi most adhatsz egy küldetéstudatot embereknek, hogy másokat segítsenek a felébredési folyamatukban? Ez ugyanilyen exponenciálisan növekedhetne, a felébredett emberek a kritikus tömeg elérésével tudnának változásokat elérni?

• A kérdésed második részére igent mondok, mert a változásnak tényleg ez a függvénye. De itt ne a Buddhai teljes, tökéletes, felülmúlhatatlan megvilágosodásra gondoljunk, csak hogy feljebb ébredjünk. Sokkal világosabb, önzetlenebb, jobban látó, együttérzőbb, bölcsebb tudatról van szó és nem a végső szuperlatívuszról. Legalább az irányt kijelölték a nagy tanítók, megvan a gyakorlat, megvan az út.

Visszatérve az első részéhez a kérdésednek, én nem akarok küldetéstudatot adni senkinek, én azt kívánom, hogy mindenki találja meg a sajátját. Ha valaki saját akaratából ezzel akar foglalkozni, soha nem lesz munka nélkül, az biztos. Emberanyag van, karmával-szenvedéssel fűszerezve. Kifogyhatatlan.

****

• Globális kérdésekről beszéltünk, vigyük le az egyén szintjére. Mi az első lépés – ha felmerül egy kérdés az emberben -, amit meg kell tenni, hogy elindulhasson egy tiszta úton?

• Hidalja át a gondolat és cselekvés közötti szakadékot. Ha azt látja, hogy ő egy érvényes kérdést tett fel, akkor ne álljon meg azelőtt, amíg az érvényes választ meg nem találja és a magáénak nem érzi.

Ezen az úton eddig én nagyon kevés mindenek feletti normát fogalmaztam meg saját magamnak. A szabályok azok szabályok, de azt nem te találtad ki, csak elismerted az érvényességüket és követed. Ami leszűrődött számomra, az az, hogy azokkal társulj, akikben bízol, olyat tégy, amiben okod van hinni, és legyen bátorságod e kettőt végig vinni. E mentén lehet a kérdéseket nagyon jól megválaszolni. A válaszok azért nagyon húsbavágóak, mert egy komoly belső imperatívusz a következménye.

Chögyam Trungpa-t idézem, amikor egy fantasztikus Dharma beszéd után ott volt 400 csillogó szemű amerikai és áradoztak, hogy Rimpocse, ez fantasztikus és köszönjük! Erre azt mondta Trungpa, hogy én örülök, hogy örültök, de valójában sajnállak titeket. Miért? – jött a kérdés. Azért, mert hallottátok a Dharmát. Ezért miért kell minket sajnálni? Mert már nem tehettek úgy, mintha nem hallottátok volna.

A válaszból következik az imperatívusz. Miért? Mert a tiéd. Senki nem küldött sehova, senki nem tette fel helyetted a kérdést. Senki nem adta meg neked a megoldást, hozzásegítettek téged ahhoz, ha jó helyen jártál, hogy a válaszod tapasztalatban mutatkozzék meg a kérdésedre. Az elől már nem tudsz kitérni, mert te akartad. Te kerested, te találtad meg, te szenvedted ki magadból a megoldást a mélységes mély, igaz, érvényes kérdésedre. Ettől nem tudsz elmenekülni és ezért is keresik nagyon kevesen. Ebből egy olyan imperatívusz származik, hogy igen, nekem változnom kell, másképp kell tennem a dolgaimat, másképp gondolkodok, érzek, beszélek stb.

• Felelősséget vállalok.

• Bizony, a szabadon vállalt Útból egy hatalmas felelősségvállalás következik. Végre beérünk a spiritualitás felnőtt változatába, ahol a szabadság és a felelősség egyazon érem két oldala.

• Ha megvannak ezek az első lépések, azt tapasztaltam – és rengeteg bullshittel lehet találkozni az úton – a kereső vagy szenvedés okán egy nagy trauma után vagy hosszú gyakorlással érte el a tiszta tudatot. Vagy ezek egymás után jöttek. Van más lehetőség is?

• Alap. Az ember az elején biztos, hogy találkozik bullshittel, mert magában is annyi van, hogy a belső bullshit bevonzza a külsőt. Ilyenkor kell elismerni a csalódások tükrében, hogy tévedett. Ez az alapvető kopóréteg és ezt tudni kell elviselni. Aztán mikor már tisztábban van magával és a világ működésével, felismeri – mert a Dharma az nem kettő, hogy rám van egy meg a többire, pedig, de szeretnénk sajátot, amiben jó nekünk –, a Dharma, mint törvény ugyanúgy működik minden ember számára és minden lény számára. Az ebbe való belesimulás lenne az eggyé válás tapasztalata.

MIndezek előtt: a szenvedés és belátás együtthatója mutatja meg, hogy az illető saját jószántából vagy rugdalva halad előre az úton, tehát külső kényszer hatására. A belátás választása az saját motiváció, a szenvedésbe való belezuhanás az a külső nyomásnak a választása. Vannak olyan emberek, akik inkább önsorsrontó módon viselkednek és a külső nyomást választják, mert nem hajlandóak elengedni pl. családi, szülői mintázatokat és ezért nem önszántukból haladnak az úton, hanem még mindig a szüleiket, a társadalmat vagy a korszakot, a világképet, a kívülről kapott ideológiát okolják azért, mert ők azok akik és olyanok amilyenek.

Tehát az első és legfontosabb kérdés az, hogy hajlandó vagyok-e a mentális sebességgel, a belátás sebességével haladni.

• Azt is fel kell ismerni és be kell látni, hogy szenvedek.

• A szenvedés tényének a belátása az egyik legfelnőttebb dolog, mert általában csak a megszűntetését szeretnénk, az útján már nem akarunk végig menni. A szenvedést és az okát belátni a legnagyobb önkép veszteség.

Tehát, ha az ember mentális sebességgel halad, akkor a belátásra alapozza az egészet, és az nem egy absztrakció, az egy olyan belső látás, amivel tisztán látod magadat és a másikat egyaránt. Megelőzöd a szenvedést vagy megfelelően gyógyítod, ha már megtörtént, de nem termeled újra. Az érzékszervi, materiális sebességgel való haladás az, amikor megvárom míg megrúg a valóság, amíg kényszerhelyzetbe nem kerülök, amíg szenvedést nem tapasztalok és akkor vagyok hajlandó változni. Ezt a Buddha úgy jellemezte, hogy nagyon sokféle tanítvány létezik. Van olyan, mint a ló, aki a gazdája gondolatára is már teszi azt, amit kell. A következő a gazdája mozdulatára cselekszik, van amelyik csak az ütésre hallgat, az utolsót már véresre kell sarkantyúzni. Te döntöd el, milyen tanítvány leszel. De hogy az élet tanítani fog, az biztos. Miért? Mert sokkal nagyobb a természet, mint az ember, sokkal kisebb az egyén, mint a csoport, és sokkal nagyobb és erősebb a Föld, mint az emberiség rajta. Ezek alapvető erőviszonyok és ezt nem kellene cincálni, mint az oroszlán bajszát.

A másik komoly paraméter, hogy mennyire vagyok képes mások szenvedéséből motivációt nyerni vagy mennyire kell a sajátom. A Bódhiszattva út egyik alapvető jellemzője az, a másik ember szenvedése, a közösség visszamaradottsága, egy adott csoport tarthatatlan helyzete már nekem elég motiváció ahhoz, hogy a felébredést keressem és ezáltal segítsek másoknak. Mert látom, hogy érdemben nem megjavíthatóak a dolgok kívülről, hanem csak belülről.

• Nemesebb a külsőt és a másik szenvedését meglátni, mint a sajátot?

• 20 évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy igen. Most már nem. Mindenhonnan vissza lehet zuhanni. Az a fontos, hogy soha ne feledd el a saját kérdésedet, soha ne szűnj meg a szenvedést látni, soha ne szűnj meg a felébredést keresni, hogy ez személyes vagy más ember szenvedésének a motivációja, teljesen mindegy. Csak lásd! A látásból meríts erőt, az erőből legyen elhatározás, az elhatározásból fakadjon a cselekvés.

• Rátérnék a zen útjára. Külső szemlélőnek a zen egy szigorú rendszernek tűnhet. A mai szabados és szabadság kereső világban a hozzád fordulók mennyire voltak hajlandók időlegesen vagy elköteleződve a zen szigorúbb rendszerét felvenni, hogy utána valóban szabadok lehessenek?

• Akiknek már elegük van abból, hogy körbe-körbe járnak, elegük van a működésképtelenségből, a letisztázatlanságból, a szétesett életből, azoknak megkönnyebbülés az, hogy itt egy együttérző és világos hagyományon alapuló rend van, amibe mindenki belefér, ha betartja a szabályokat. Nem lennének itt évekig emberek, ha ez egy tarthatatlan dolog lenne úgy, hogy ne látnák – hiszen a zen egész világosan tanít – az autonómia és az együttműködés együttes szükségességét.

Az egyén és a csoport egymásra utaltságát, a hagyománynak azt a fajta létmódját, hogy amit megkaptunk a tanítóinktól, az a dolgunk, hogy a következő generációnak átadjuk, hogy ők is tudják használni. Az, hogy itt szabályok vannak, egy csomó ember számára azt jelenti, hogy végre itt rend van. Nincs az a káosz, ami odakint sok helyen. Az, hogy működünk, segítünk, tanítunk és tanulunk, az láttatja, hogy a hagyomány hogy működik, és az embernek mi a szerepe és a helye benne.

A kiegyenlítettség, hogy mindenkinek ugyanolyan Buddha természete van és a hierarchia, hogy aki egy nappal később jött az amögött van, aki egy nappal előtte jött, teljesen együtt tud működni. Ebben a teaszobában naponta tartunk értekezletet, bárki elmondhat bármit, van munkamegbeszélés, helyzetértékelés, projektek. Bárki bármit kérdezhet és mondhat, ez a horizontális elrendeződés. A Dharma teremben viszont hierarchia van. Hol ülsz, mit csinálsz, mi a dolgod – ez viszont a hagyomány hierarchiája szerint működik, nem pedig bárki tetszése szerint.

Dél-Koreában fantasztikus tanulás volt az ott töltött folyamatos 6 és a rákövetkező nagyjából 4, szakaszokból összerakott év. Hogy tud egy társadalom ennyire összeszedetten, összefogottan működni? Ott nem csak a kívülről jól látható konfuciánus hierarchiát tapasztalod. A közelmúltig abban a népben egy nagyon komoly belső egyensúly volt.

Én soha annyira emancipáltnak, integráltnak nem éreztem magam, mint a szerzetesi társadalomban odakint, ahol tudtam, hogy én vagyok a legfiatalabb. Aztán nem én voltam a legfiatalabb, aztán középkorú szerzetes lettem, aztán 2/3-ig elértem és mindig a helyén kezeltem a saját magam szerepét és ők is engem a hierarchiában. Soha nem éreztem azt, hogy irracionális, ítéletalkotó, tarthatatlan módon működne az alá-és fölérendeltség.

• Akkor az egy utópia, hogy csak a mellérendelt viszonyok működhetnek jól, mert mindenki egyenlő, hiszen vannak olyan helyzetek, utak, ahol ez nem tudna hatékonyan működni?

• Ha megnézem a kérdésed, akkor azt jelenti, hogy a mellérendeltet az alárendelt fölé helyeznéd és abszolutizálnád. A tanító nem a barátod, a mentőssel nem teázol, mikor baleset ér. Meg kell ismerni az élet azon helyzeteit, amikor társalgunk és kiegyenlített az egész, vagy amikor cselekszünk és akkor mindenkinek a saját helyén és kapcsolatában dolga van. Van egy kapitány, egy fedélzetmester, egy szállásmester, vitorlamester stb. Így tud működni a hajó. Gondoljunk ismét a római birodalomra, demokrácia volt, fórum, majd háborús helyzetben jött a diktátor. Komoly szemléletbeli problémák vannak, ha egyik vagy másik oldalt szeretnénk abszolutizálni.

Szung Szán Kunszunim tanítása: helyzetfelismerés, kapcsolatteremtés, cselekvés-együttműködés. Mennyire tisztán ismerem fel a helyzetet? Nem ismerjük fel a helyzetünket, azt tapasztalom, elég negatív az index. Folyamatosan projekciókkal és téves nézetekkel látjuk el egymást, hogy valójában milyen helyzetben vagyunk, ezért a kapcsolatunk sem megfelelő. Ezért nem tudjuk elfogadni azt, hogy éppen milyen kapcsolat kell ahhoz, hogy együtt tudjunk működni. Tehát mellérendelt kapcsolat kell, abban tudunk együttműködni? Alá-fölé rendelt kapcsolat kell? Mi kell?

Relatív minden karma, így a karmát a maga viszonylagosságában, teremtettségében és alkalmazhatóságában kellene szemlélni. Egy adott helyzetben milyen kapcsolat kell, hogy egy bizonyos működést meg tudjunk valósítani? Régi mondás, hogy sem a színházban, sem a kórházban, sem a kuplerájban nincs demokrácia. Miért? Mert akkor nem működhet.

Itt a templomban minden hierarchikusan, de nem ortodox módon, dogmatikusan működik. Ezt kellő bölcsességgel és önzetlenséggel meg kell tudnunk látni. Ha az egésznek jó, akkor nekem is jó.

• És ez alázatra is tanít mindenkit.

• Igen, bár elég nehezen tanulható, akárcsak a szerénység vagy az önzetlen segítség. Ezeket a minőségeket kellene úgy elsajátítanunk, hogy azt lássuk, hogy az egoitás, az az önkép, amit én nagyon magamnak gondolok, az nem abszolút, nem változtathatatlan, és nem úgy igaz, ahogy én szeretném.

• Ez a keleti kultúrában megvan még?

• Igen, de rohamléptekben zárkóznak fel a fogyasztóiság létráján, a teljesen elmaterializálódott és önző viselkedéshez, ahol egy külső rendszer és ideológia határozza meg, hogy ki vagy és mit tegyél. Az első erre utaló jel a szellemi autonómia elvesztése, és az önálló, belülről jövő erőfeszítés felcserélődése puszta érdekviszonyokkal és kényszerekkel.

Annál erősebb nincs, mint amikor látod, hogy az az egoitás-énség, amit viszel magad előtt, mint egy pajzsot és rajta a saját címered, az eredetileg nincs. Ennél lefegyverzőbb dolog nincs a világon. Nincsen énség, amit egoitássá kellene szilárdítani. Ez egy összeállított, teremtett dolog, én rakom össze a személyiségemet másodpercenként és ezért folyamatosnak tűnik. Ha ezt az ‘eredetileg nincs én’-t, a Buddha anátman tanát, belül nem tudom tapasztalattá formálni, akkor az énségnek az abszolút béklyóját, létemnek bilincsét nem tudom levetni magamról. Ezért érhette el a Buddha a megszabadulást, mert látta, hogy eredetileg az énség nem létezik. Sem személyes, sem családi, sem csoportos, sem transzcendens szinten nincs úgy, ahogy azt mi saját szempontunkból gondoljuk.

Személyiség kell, egoitás nem kell. A személyiséged jó, ha úgy viselkedik, mint egy sejt. Belső sejtalkotók, sejthártya és a külvilág, kálium-nátrium pumpa, közlekedünk, köszönjük. De ha a sejt nem rendelkezik határokkal, tehát kibomlik a sejthártya, kiömlik a sejtalkotó a külvilágba, összeomlik. A másik szélsőség, ha elszigetelődik, akkor is elpusztul. Tehát az abszolút valami vagy az abszolút semmi egyaránt téves nézet. Ennek az abszolútságnak a megszűnése az anátman tana, az önálló lét, az önálló énség, az abszolútum megszűnése. Nem azt jelenti, hogy nincs transzcendens valóság, nincs törvény az érzékszerviben, illetve a kapcsolat az érzékszervi és az a feletti között.

Elég nagy a feladat, mert az előbbi válaszokban említett kőkemény egoista magatartás megváltoztatása belső út nélkül nem megy. A kritikus, döntéshelyzetben lévők ezt utasítják el a legmerevebben. A felébredés imperatívusza kikerülhetetlen, ezért is maradnak távol tőle sokan. Arra a mélységes egymásra utaltságra, ami az emberiségben van, végzetes válasz a szándékos vakság. Vagy együtt tudunk ebből kijönni vagy sehogy. Nincs elszigetelt, mindentől elzárt menedék. És ha lenne is, pár ezer embernek ott bent, meddig marad meg az emberhez méltó rend? Belül megcsinálják ugyanazt magukkal, amit korábban kívül mindenki mással.

• Az emberiség közös karmája mennyire befolyásolja ennek az egész folyamatnak a hatékonyságát?

• Ez a közös karma eredetileg nem létezik, de teremtettségében és az átlátatlanságból fakadó tehetetlenségében befolyásolja. Megint arról van szó, hogy magadon mindig tudsz változtatni, az épp kapható üzemanyagokon és energiahordozókon nem. Azon változtass, ami a te dolgod. Nem várható el, hogy minden úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk, de olyan sincs, hogy semmit ne tudnánk tenni. Ha így nézed, rengeteget tehetsz. Mindennapi tiszta tudatunkat elérhetjük. A karmánk függvényében, társadalmi kapcsolataink és beágyazottságunk függvényében tudunk változtatni. De többet nem tehetünk. Miért? Mert odáig ment a rendszer tökéletessége, hogy a változás csakis evolúciós szinten képzelhető el. Minden más teljesen ki van zárva, már a megelőzés szintjén is. Tehát nem lesznek pozitív irányú, radikális forradalmi változások, mert mielőtt megjelenhetne, szét van ütve.

• Technológiai mentőöv sem lesz, pedig függővé tettük magunkat tőle.

• Nem, maga a technológia akadályozza meg, hogy mentőöv legyen. De nélküle sem tudunk létezni. A technológia kedvezményezettjeinek rövid távon jó. Nem arról van szó, hogy váltsuk le az elitet, az elitet ki kell művelni, fel kell nevelni, sokan teljesen infantilis módon viselkednek.

• Visszatérve a zenhez: sokan keresnek olyan megoldásokat, amikkel otthon tudnak gyakorolni. A zen útján hol jön el az idő, amikor a gyakorló önállóan tudja otthonában művelni magát?

• Először egy egynapos rendezvényre jönnek el az érdeklődők vagy zen táborba, utána közép-haladó, azután haladó alkalmakra. Gyakorlás tekintetében azok az emberek voltak jövőbe mutatóak, akik egyénileg otthon, helyileg kis csoportban és a templomi nagy csoportban egyaránt tudtak gyakorolni. Máskülönben az autonómia és együttműködés együttesét nem lehetne gyakorolni. Autonóm, világosan gondolkodó, szabad akaratból jelenlévő emberek egy világos, együttműködő csoportot valósítanak meg közös cél érdekében. Azt merem mondani, a szanghánk így működik. Nem jött könnyen, ezt minden kultúrában be kell szabályozni, máshol vannak a határai Koreában, Amerikában és Magyarországon.

• Mennyire volt könnyű vagy nehéz átültetni a magyar társadalmi és szemléleti viszonyok közé?

• Több évig tartott, bizonyos szempontból a mai napig nincs befejezve.

• Akik instant megvilágosodásra számítanak a gyakorlás során, mire számítsanak?

• Rengeteg csalódásra. Vagy még nagyobb hazugságot beszélek be magamnak és az adott hétvégén máshol kifizetett 300 000 Ft-ért elhiszem, hogy…

• Nincs könnyű út?

• Nincs, de nehéz sincs. Milyen könnyen vagy hamar vagy hajlandó elengedni a ragaszkodásaidat, a téves nézeteidet, a hamis azonosulásaidat? Ettől függ, hogy nehéz vagy könnyű. Milyen hamar vagy erre hajlandó? Megint visszatértünk arra, hogy milyen motivációból gyakorolsz, szenvedésből vagy belátásból, sajátból vagy máséból.

• Sok Dharma beszédben és interjúban használod a helyes szót. Hogyan értsük jól? Helyes látás, helyes gyakorlás…

• Ez a nemes nyolcrétű ösvény mellékhatása, én imádom ezt a tanítást. 32 évet eltöltöttem benne, egyre jobban szeretem. Vegyük ezt a fránya szenvedést, melynek a tényét oly nehéz elismerni – első a nemes igazságból. A második a szenvedés oka, a harmadik a megszüntetése, a negyedik a megszüntetés útja. A megszüntetés útja a helyes beszéd, a helyes nézet, helyes cselekvés, helyes életvitel, helyes gyakorlás, helyes felébredés, helyes erőkifejtés stb. Mitől lesz helyes? Attól, hogy tiszta tudattal műveled és beteljesíti a feladatát, hogy tényleg kivezet a szenvedésből. Ehhez kell egy nem duális tiszta tudat. Ha ez a nem duális, tükörszerű tiszta tudat nincs jelen, akkor nincs helyes beszéd, és így tovább.

Azért zseniális a dolog, mert nem azt mondta, hogy „EZ Kell!”, hanem a minőség kell, hogy helyes legyen mindez. Hogy helyes legyen a látás, hogy a vidya alapján tegyem ezt. Ez teszi helyessé.

• Alapítottál egy zen templomot Magyarországon. Miért?

• Amikor mesterem, Szung Szán Kunszunim tanítóvá avatott 1999-ben, akkor azt mondta, hogy 3 évig ne költözz, utazhatsz, de ne költözz. Lecövekelsz, és ott a kis bódhi fa elkezd kihajtani. Ez rengeteg okból kifolyólag Magyarország volt, család, szangha, egyebek. Akkor úgy éreztem, vissza kell jönnöm. 2002-ig kerestünk lehetőségeket, hogy esetleg városi zen központ legyen. Időközben visszalátogatva Koreába látszott, hogy visszaköltözni a nagymester tanításáért nem érdemes, visszavonult, abbahagyta az aktív tanítást.

Úgy döntöttünk, hogy legyen templom Magyarországon, egy évig kerestük a helyet 2003 és 2004 között, és 2004 szeptemberében megtalált ez a hely minket. 3 felajánlás volt földből, rengeteget megnéztünk, csak Pilisben gondolkodtunk, volt B és C terv, de távolabbi. A hagyomány és a geomancia miatt is több szempontból csak ez maradt. Amikor ezt a területet megláttam, megfogott, hogy ez az.

Azt gondolom, hogy ha az ember teszi is, amit mond, éli is azt, amiben hisz, akkor egyrészt hitelesebb, másrészt alkalma van letisztulni, mert a tapasztalatok függvényében változik ám a hogyanja a dolgoknak. A mibenléte nem nagyon. Beszéltünk hitrendszerről, értékrendről, életrendről. A hitrendszer a külföldi tréning és belső belátások következtében megvolt, kikristályosodott annyira, hogy az értékrendet itt már be lehetett hozni, az életrendet pedig hozzá lehetett igazítani.

• Gondolom, rengeteg változás volt az egész folyamat alatt.

• Rengeteg. Ez a templom a felébredett tudat elérésének a helye, itt meditációt gyakorlunk, és az ehhez tartozó életvitelt, legyen az kertművelés, munka, építkezés. Ugyanolyan tudatminőséggel igyekszünk végezni az összes munkát, a külső vagy a belső gyakorlatot. Szeretnénk segíteni olyan embereknek, akik ezt az utat választják és úgy gondolják, hogy a zennel, az elmélyedéssel tenni tudnak a megszabadulás és mások megszabadítása felé. Minden tanításunk elérhető a saját video-csatornánkon, itt nincs ezoterikus titok, nincs kivételes csoport. Az igazi titok az, hogy belül te mi vagy. Mi az, ami olvassa az elméddel ezt a szöveget és mond valamit rá: Hmm, ezt elhiszem, ezt nem hiszem. Ez a titok minden pillanatban előttünk van, csak nem fedezzük fel.

Ennek a tapasztalásnak és elérésnek egyik lehetséges módszere és helyszíne ez a templom. Közösségi életet élünk, a családok is beleférnek. Olyasféle gyakorlatot folytatunk, amelyre az adott fokozatok, azaz a lépcsők bejárásával mindenki jöhet. Világos, hogy van, akinek elsőre alkalmasnak tűnik, mások számára alkalmatlannak tűnik. Ez önmagában így, mint benyomás, nem jelent semmit. Az az igazi kérdés, hogy találsz-e egy olyan hagyományt, ahol legalább 10 évet eltöltesz? Mert az elején nem mindegyik jó neked és ez teljesen rendben van. Azért kell annyi hagyomány, hogy valamelyik csak jó lesz neked az elején. Az elején elképesztő erős elmebéli szűrők vannak, jó, nem jó, tetszik, nem tetszik, ez jó tanító, az nem. Amikor érett vagy, ezek az erős, ítéletalkotó megkülönböztetések eltűnnek.

Kívánom, hogy mindenki találja meg a saját hagyományát! Ha megtaláltad, tölts el benne 10 évet, ha te azt helyesen végzed, utána már bármit csinálhatsz. Bármelyik tanítótól pontosan azt tanulod meg, amit kell, bármelyik hagyományvonalban azt teszed, amit kell. Ezt meg kell tudni lépni, ennek az árát meg kell fizetni, de általában csalódásban és illúzióvesztésben. Ezért szoktuk mondani, hogy aki ide bejön, az elsősorban az illúzióvesztésre készüljön fel.

A templom működése mindig is külső és belső munkán alapult, bent lakók és bejárók együttműködésén. Igyekszünk úgy segíteni, hogy az mindenki számára érthető, elérhető és cselekedhető legyen. Szívesen látunk mindenkit egy látogatásra, amikor kicsit belekóstolhat, milyen a tiszta víz íze. Meghirdetett eseményeinken valamint előre egyeztetett látogatáson örömmel várunk minden érdeklődőt.