Felhívjuk kedves nézőink figyelmét, hogy az Ágens társulat előadásai a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatásokat tartalmaznak!

Célzottan és nagyot ütnek.

Mindig betalálnak.

Ágens fegyvere a humor és a közvetlenség.

Tükör az arcodba.

Felismerés.

Beismerés.

ÉLMÉNY. 

Gyimesi Ágnes Andreával, az Ágens Társulat szívével, lelkével beszélgettem kitartásról, elengedésről, újrakezdésről, színházról, férfiakról, nőkről, párkapcsolatokról.

Ágenssel, aki az elmúlt évtizedben vidékre költözött és a semmiből teremtett magának egy másik világot, amibe az évad eleje óta Budapesten, a Pinceszínházban is betekinthet a közönség.

A Tragédia: az ember produkció mellett képzést tart hölgyeknek a Kurtizánképző című interaktív stand up comedyben (a műfajmeghatározásra még visszatérünk), az uraknak az Úr-kurzusban, a Díva, dáma, perszóna című előadásban, pedig a nők megfelelési kényszerével, a „jónővéválnimindenáronbármiáron”-nal foglalkozik.

A szüleid nem erre a pályára szántak…

Nem.

Az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar elvégzése után jött csak a Színház- és Filmművészeti Egyetem mozgóképelmélet szak…

16 éves koromig egyáltalán nem, utána sokáig kizárólag magamba zárva és intellektuálisan tudtam a magam útját járni. Abban az időben rengeteget olvastam, művészfilmeket néztem, akkor még nem volt Youtube… Filmklubokba jártam! Mindenhová vettem bérletet, mentem, hallgattam az elemzéseket… és rengeteg színházi előadást néztem. Ez volt az első eszmélésem, hogy vannak másik világok is, és nekem ez a létem.

27 éves koromban, amikor elkezdtem énekelni, összehozott a sors a párommal. Az volt a második.

Addig csak készültem.

Úristen! Hát tudod, milyen késő az?

Sokan már a pályájuk csúcsán állnak 27 évesen, én meg még akkor kezdtem az egészet.

Gyakorlatilag ez a tíz év, ez visszahozhatatlan.

Gondolod, hogy visszahozhatatlan, hogy nem pont ez kellett ahhoz, hogy ma az legyél, aki vagy? Már egy teljesen más életszakaszban voltál. 18 évesen, a hírnév a siker, lehet, hogy egy teljesen más irányba vitt volna.

Igen, lehet, hogy akkor más lennék… Már nem fogok elszállni, már nem gyötör meg a siker, mert az is gyötrő tud lenni…, de a kudarc sem.
A semmiből jöttem, előzmények nélkül, a világ kapott utánam vagy ellökött. 

A 2000-es évek elején Budapesten kezdtél Szkéné, Trafó, A38, MU Színház… hogy kerültél Bikalra?

2012-ben a független színházaktól megvont, majd részben juttatott állami támogatással iszonyú nehéz helyzetbe kerültünk mi, független színházasok, és akkor én munkát kerestem.

Eleinte csak az Élménybirtok vendégei jöttek, de ma már fele-fele arányban látogatják külsősök is az előadásokat. Ez nagyon jó.
Jó néhány évig, csak vidéken vagy külföldön csináltam színházat, mára már Pesten is nagyon keresik az előadásaimat.

Érzed a különbséget a bikali és a budapesti közönség között?

Persze, hogy érzem. Általában véve, Pesten sokkal idegesebbek az emberek. Nem mintha vidéken nem lennének idegesek, de ott azért megáll egy simogatásra, egy hogy vagy, drágámra, és nem csak az idősebb korosztály. Váltunk egymással pár szót… és más a tekintet. Itt Pesten nem nagyon szeretnek rákapcsolódni a másik tekintetére.
De a színházban már nincs különbség, hiszen ott én generálom azt a történetet, az első perctől az utolsóig. Ott gyakorlatilag mindegy, hogy melyik légzésterületről érkezett. Ha ott van előttem, akkor az már az én területem.
Bejártam az országot ezekkel az előadásokkal, de amikor meghívtak a fővárosba, tartottam attól, hogy itt mi fog történni, hogy hogy fogadnak majd, mert, amikor elmentem, nem ezt csináltam.

És most visszajöttem egy egész más műfajjal.

Én Bikalon megerősödtem.

Sokat köszönhetek nekik. Foglalkoztam párkapcsolati kérdésekkel régen is, de nem így, ennyire direkt módon. Ott tanultam meg a tökéletes interaktivitást és azt is, hogy hol van az a határ, amikor bár durva tükröt tartasz a közönségnek, de közben megöleled, és ő akar jönni tovább veled. És örülnek annak, hogy kimondhatnak valamit, amit addig nem.

Kurtizánképző… Ha nem kellene beskatulyázni, te hová sorolnád műfajilag az előadást?

Szerintem egy interaktív színházi terápia. Mondjuk így, hogy nagyjából ez egy jó megközelítés.

Mindenképpen párkapcsolati. Nem komédia, nem dráma. Valaki azt mondta, hogy pszichoterápia, ami szerintem kicsit sántít, de van benne ez is. Van, aki azt mondja, hogy monodráma.

Egyedi módon közelíti meg a kapcsolatok milyenségét, olyan stílusban, ahogyan azt még nem látták soha.

Egy interaktív utcaszínházból nőtte ki magát a Kurtizánképző is. Sokáig kísérleteztem, hogy meddig mehetek el… és bármeddig.

Most már bármeddig.

Mi a kurtizán? A köznyelv a prostituált szinonimájaként használja, holott jelentése a régi időkben a kurtizánok tanult, művelt nők voltak (ami akkoriban igen ritka volt). Tudás van mögötte, intelligencia, finomság, világlátás, a nyelvek ismerete…

Ez egy tudatos választás volt, hiszen a kurtizán szerepszemélyiség növelte a játék lehetőségét, aztán a közönség ’döntötte el’, hogy milyen elképesztő szükség van a párkapcsolati történeteinkről ilyen módon beszélni. Így – az alapvetően kultúrtörténeti vonal transzformálódott azzá a párkapcsolati őrületté, ami most működik.

Éled az életed. A problémáidat megbeszéled. Minőségi módon gondolkodsz magadról, azaz megoldást keresel. Minőségi kapcsolatot akarsz fölépíteni a pároddal is, nem egy hazug, szemét kapcsolatot.

Nézzünk körül, hol élünk!?

Minden kirakat, és csak erről szól.

Ha tudod, hogy ez nem elég neked, felépítesz egy jól működő kapcsolatot. Magadnak. Kemény munkával.

És örülsz, hogy most milyen jó, és azt hiszed, hogy mindig ilyen jó lesz.

Nem, nem, nem! Ezt nem egyszer kell felépíteni, ez egy folyamatos kemény munka. Magammal, a másikkal, kettőnkkel, hogy külön létezőként is legyek, meg vele együtt is.

Újra kell építeni.

Majd’ minden nap.

Gondolj bele, nem maradunk ugyanolyanok! Állandó változásban élünk, nem kereshetem ma benne ugyanazt, amit akkor kerestem. Ez napi szintű figyelem és munka.

És akarni kell, persze, csak ha akarod… (nevet)

Jönnek az előadás után (férfiak és nők is), hogy ’óóó, az én párommal erről nem lehet beszélni…’

De! Lehet! És kell!

Ha van érvrendszered, minden kaput meg tudsz nyitni. Ha nincs, és csak vagdalkozol és mindig ugyanazon a nyelven kommunikálsz, akkor nem érsz el hozzá, nem figyel rád.

A legzártabb lényekhez is megvan a kulcs, csak meg kell keresnünk azt. Kitartónak kell lenni. Vagy átmész rögvest a határain, vagy megrendíted, és ha történik vele valami, akkor kizárt dolog, hogy ne lehessen vele kommunikálni.

Kipöckölöd a megszokottból, amiben biztonságban érzi magát, és akkor muszáj.

Vannak emberek, akik elzárják magukat, a problémáikat, mintha nem is léteznének. És akkor jönnek a betegségek és a lelki szerencsétlenségek. Ránézel, és látod, hogy olyan szomorú, hogy olyan kétségbeesett, olyan boldogtalan, vagy olyan hazug… mert a hazugság, meg az állandó szerepjátszás is ennek a jele. Ha a helyén lenne, nem lenne erre szüksége.

Amiben biztos vagyok, hogy tudom, az az, hogy ha belépek egy térbe, rövid időminimum alatt képes vagyok a színház és néző, illetve a színpad és néző közötti határt átugrani.
Velem szemben nem mennek semmire, mert hiába épít falat, abban a másodpercben áttöröm. És ez nem fájdalmas törés, hanem jóleső beengedés az ő részükről, mert ott történik valami, ami azt jelzi, hogy itt valahogy máshogy fog működni a színház, mint, amit ez idáig ismertek.

Az előadás vége ugyanilyen, rohanok és beszélgetek még az emberekkel, hogy mi történt, és hogy dolgozzuk föl. A Kurtizánképző és az Úr-kurzus diplomaosztással végződik, ami egy folyamatos interakció, diskurzus. ÉÉÉs kérdeznek, bármit. És ez fontos, mert vannak színházi beszélgetések, de itt a néző eggyé válhat az előadóval, illetve azzal a problémakörrel, amit fölvetettünk a darab folyamán, és annak van terepe és helye is, hogy kibeszéljük. Odajönnek a nők, vallomást tenni. Nekem. Mintha én egy gyóntató pap lennék a végén, és azt mondja, hogy most a szeretőmmel voltam itt, mert valami miatt, neki fontos, hogy ezt tudjam. Vagy, hogy a férjem már nem akar engem, de mégsem enged el…, stb.

Ezek a beszélgetések a későbbiekben viszik tovább az előadásokat?

Persze, rengeteg ötletet kapok, és volt már olyan is, hogy egy kérdés világított rá arra, hogy azt a dolgot nekem tovább kell vinnem és az előadáson belül megközelíteni.

Interakció.

Rám ugyanúgy hat minden előadás. A Covid miatti második hosszú bezárás idején számtalan felkérést kaptam, hogy mi lenne, ha megpróbálnám, hogy működne-e online. Nemet mondtam. Kizárt.
Én a közönségből építkezem.
A maszk mögé látni is nagyon nehéz, de már megtanultam csak a szemekből olvasni. Tudod, egyszerűen nem látom, hogy milyen hatása van a szavaknak, és iszonyúan kell koncentrálni, mert a tekintet időnként becsapós tud lenni. És most már nem csak a szemekből kódolok, hanem megpróbálok olyan interakciót kiváltani, hogy hanggal is kapcsolódjon hozzám.

Egy humán lény megszólít egy másik humán lényt. Ha az ’érintés’ intelligens, szeretettel-teli, valódi érdeklődésből fakad, még ha kihívó is, van reakció. Ráadásul, én mindent egyből mondok, nem kerülgetem a dolgokat, így azonnal kódolható információt kapnak, amivel utána később közösen dolgozunk.

Ölelésből indulunk, és ölelésben végződünk, de közben vannak mélységek, meg magasságok, és óriásiakat ugrunk. De ha bizalommal vagy valaki felé, (ezért a bizalomért is megyek föl előadások előtt a közönséghez), akkor könnyebben megteszik miattam azt a lépést, amit nem biztos, hogy megtennének, ha csak kijönnék a színpadra.

Mindannyian tudjuk, akik együtt éltünk vagy élünk bárkivel, fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül, hogy milyen elképesztően bonyolultak a párkapcsolati történetek.

Azért az, hogy összerakod magad egy másik emberrel egy térbe és időbe, aki mindig ott van…, az konfliktusok hada! Persze, csak ha beleállsz. Különböző életidőszakokat éltek meg együtt, és változol, és ő is változik.

És ezt, közösen végigcsinálni, e m b e r k é n t, nem aljas rohadékként, meg egy hazug szemétládaként, azért az nagyon kemény.

Gyakorlatilag, a Kurtizánképző és az Úr-kurzus ezekről szól. Játékkal és humorral, de közben azért odavág.

Talán senkinek nem lesz meglepő, hogy a Pinceszínházban futó darabjaid közül egyet sem hagytam ki, így szubjektív véleményem van arról, hogy a sikered titka talán pont ebben a közvetlen színházi nyelvben, a felszabadító kommunikációban, és az interaktív játékosságban van.

Aki beül egy Ágens előadásra, arra egészen biztos, hogy valamilyen hatással leszel.

Lehet, hogy szeretni fog, lehet, hogy utálni, de emlékezni fog rád, amíg él. Ez biztos.
Minden alkalommal azt éreztem, hogy az előadás Neked ugyanakkora élmény, mint nekünk, nézőknek. Egyfajta jutalomjáték…

Imádom.

Előfordul, hogy egy órával előadás előtt el sem tudom képzelni, hogy hogyan fog megtörténni ma este. De amint elkezdődik, kilépek az előtérbe (Pinceszínház vagy Bikal) az emberek közé, és elkezdek velük kommunikálni, megszűnik ez a feszítés, és azonnal evidenssé válik, hogy ez a létem alapja.

Lemegy az előadás, a néző hazamegy és bár hihetetlenül jót szórakozott rajta, rajtad, önmagán, de ezzel nincs vége. Dolgozik benne a darab. A következő szóváltásnál, vagy amikor belép – teszem azt – az ember szentélyébe, hogy elpakolja, ami s z e r i n t e nincs a helyén, eszébe fog jutni, hogy igen, már megint „b@sztatja Apát”.

És Neked? Előadás után kell idő, hogy feldolgozd az aznap történteket?

Alapvetően kell…, csak nem mindig van rá idő.

A Covid első lezárásos időszaka áldás volt. Szó szerint!

Csodálatos volt, mert amikor a pozitív élmények sorozata ért egy-egy előadás után, nem volt idő földolgozni. A megélésnek a fázisai, ami egy előadás előtt, alatt és után történik.

Az utána hiányzott.

Már hullottam is bele a következő előadásba, feladatba, próbafolyamatba, vagy egy forgatókönyvbe, ami önmagában mind egy csoda…

De tudni kell megélni is mindezt, és időt hagyni az érésre… 

A folyamatos energiaáramlást követő feldolgozási idő hiányzott.

A sok jó is sok. A sok rosszról nem is beszélve.

De kell arra az idő, hogy pontosítani tudjam magamban, hogy mi történt aznap velem, és hogy rám hat-e, és mit tudok tovább vinni belőle!?

Hát ez nagyon nehéz.

Különcnek tartod magadat?

Egy különcben nem merülhet föl az, hogy különcnek tartja magát, mert különben nem különc, hanem az egész egy manír, egy kitalált szerepszemélyiség. A történeteidből és a visszajelzésekből olvashatod ezt ki.

Én mindig megdöbbentem azon, amikor azt mondták nekem, hogy megosztó személyiség vagyok.

Már megtanultam, hogy ezzel a ’jelentésemmel’ nincs dolgom. Az emberek hatnak egymásra, így vagy úgy…, elfogadtam.

Ha valaki nem szeret, azt elengeded?
Persze. Egy idő után az ember eljut oda, hogy bizonyos dolgokat (akár a ’veszélyeseket’ is) már tisztán ki tudja, és ki meri mondani. És itt már nem szempont, hogy ettől valaki szeret vagy nem szeret.  Bizonyos körökre és játszmákra már nincs szükségem, főként nincs időm.

Ha nem, hát nem. Ma már így gondolom. Fájdalom nélkül.
Megyek tovább. Oda, ahol várnak.

Kinek nem ajánlod magadat?

Fura mód, még a nagyon zárt rendszerű embereket is képes voltam megnyitni a párkapcsolati előadásaimmal.
Igazából mindegy, hogy mely ’légzésterületről’ érkezett a néző. Van egy olyan mozgásban lévő anyag az előadásaimban, ami miatt ez lényegtelen.

Először látom az arcukon, hogy mi van? Miről beszél…? Aztán leesik a tantusz.

Az Úr-kurzus a Kurtizánképző előadás párja, a férfiaknak szóló változatban megismerjük a veszekedés forgatókönyvét, a ráutaló magatartás, mint eszköz hiábavalóságát, a párkapcsolaton belül működő ’felülírás’ technikáját és a ’csak téged szeretlek’ túlgondolt gyakorlatát.

A nők hajlandóbbak megnyílni, és keresik a megoldást, a férfi meg nyugalomra vágyik és arra, hogy ne zaklassák, és rohadtul hagyják békén. Ha vannak is problémák, majd elmúlnak.

Nem, nem múlnak el. Brutálisan egymásra rakódnak, melyet tíz-húsz-harminc évig is képesek cipelni a párok, és megnyomorodnak, már nem akarnak beszélgetni, időt tölteni egymással. Vagy fölépítenek egy hazugság idealizmust, ami mögött semmi nincs. Nincs valódi kapcsolat. Ha azt akarom, hogy a párom valóban a társam legyen, át kell lépjem azokat a falakat, amit egyébként a férfiak nagyon ügyesen építenek.

A nők kevésbé, ők válaszokat akarnak.

Talán egy öntelt, nagyképű, csak önmagával foglalkozó ember, ne jöjjön vagy a hazug lényeknek nem ajánlanám magamat. Azoknak, akik önmaguknak is hazudnak. De, amint kimondom, rá kell jöjjek, hogy orbitális tévedés nem ajánlani magam, mert aki öntelt vagy önhazug – a legritkább esetben van ezzel tisztában, s kifejezetten jót tesz egy ’közös tánc …’ velem…

Márciusban a Pinceszínházban a már hosszan taglalt Kurtizánképző mellett a Tragédia: az ember című előadásban és a Díva, dáma, perszóna című előadásban találkozhat Veled a közönség. Mondanál egy pár szót a másik két darabról is kedvcsinálónak?

A Díva, dáma, perszóna a nők megfelelési kényszeréről szól.

Az internetet elárasztó támogató szépészeti és tanácsadói rendszerét és tesztjeit veszi górcső alá.

Előkerül a nagy Ő megtalálásának az elszánt dühe, a miért hazudnak a férfiak kérdésköre, a pótcselekvések és helyettesítő önteremtő játékok sora.

A Díva, dáma, perszóna ajándék a nőknek és áldás a férfiaknak!

A TRAGÉDIA: AZ EMBER című előadásban a rendezői koncepcióm lényege, hogy közelebb hozzam azokhoz is a Tragédia elképesztő és tűpontos látomásait, akik gyorsan lepergetik magukról a klasszikusok igéit. Ez – bizton állítom – sikerült. A leghatékonyabban az előadásra ‘beparancsolt’ diákokon mérhető, de a színház ajtaján felszabadult sóhajjal kilépő magyar tanárok arcán is látható volt. A felnőtt nézők pedig, akik már ismerik az ember létállapotainak alaptörténeteit, úgy, mint szerelem, vágy, veszteség, öröm, kitartás, harc, fájdalom, bukás, szerencse, társ…, igen jól vették a lapot, s fogadták a darab kihívásait. A s z e n v e d é l y m e n t e s lét hordozóival nincs mit kezdenünk.

Azt, hogy a remény hazug, megtévesztő vagy előre vivő, igaz állapot, neked, mint nézőnek kell eldöntened.

Az Ágens Társulat márciusi előadásai a Pinceszínházban:

2022. március 21. hétfő Tragédia: az ember

2022. március 22. kedd Kurtizánképző

Előadás után nyilvános feldolgozó beszélgetés a párkapcsolatok ‘tébolyáról’, igazságáról, igazságtalanságáról, a kapcsolati arányokról, a kommunikáció fontosságáról és a hallgatásról.

2022. március 29. kedd Díva, dáma, perszóna – nőkereső játék