Te tudtad, hogy te magad tetted szabaddá és ajánlottad fel, hogy vénádba branült szúrjanak?

Nagy szaktudású ember vagy?
Szeretnek veled együttműködni az emberek, mert te minden kapcsolatban – legyen szó munkáról vagy privát issueról – kihozod magadból a maximumot?
Célod a hatékony haladás és a célok sikeres véghezvitele, aminek érdekben extra áldozatokra is képes vagy? Mondjuk a másik feladatába is inkább besegítesz csak, hogy jó ütemben tudjatok haladni?
Szívesen adsz másoknak, mondván benned úgyis annyi odaajándékozható energia, törődés és emberi odafordulás van?

Kinek volt már branülje?
Azt ugyebár úgy szúrják be az ember kézfejébe, hogy egy arra alkalmas gumi szorítóval a felkart elszorítják majd ritmusos mozdulatokkal ütögetni kezdik a kézfejet, hogy a véna – amibe a branült szúrni fogják – jól láthatóvá váljon, amibe aztán egy precíz mozdulattal behelyezhető az eszköz.

Egy minimális fájdalom és jó sok ragtapasz után pedig már ott is van az ember vénájában a tartós megoldás, ami olyan rugalmasan simul bele aztán a vénába, hogy végül teljesen láthatatlan lesz, része lesz az ember testének.

Ez egy nagyon ideális megoldás…bizonyos körülmények között és csak egy ideig.

Mert van az a helyzet, amikor az ember egy jó ügy okán az adok – kapok egyensúlyt alárendeli egy nagyobb jó érdekében és hoz egy nagyobb áldozatot, extra erő befektetés árán másokat is támogat.

De ahogy a branül is vénagyulladást okoz és az ember teste ellen fordul, úgy a hosszabb ideig fenntartott én csak adok, de kapni nem kapok semmit állapot sem tartható fenn.
Hiszen ilyenkor nem szimbiózisról, hanem parazita életformáról beszélünk, már vagy te – akinek a vénájába branült tettek – ismered fel és zárod le és mented meg magadat vagy az idők végezetéig kihasználnak majd.

Sok nagy szaktudású és a haladás iránt elkötelezett ember esik bele ebbe a hibába, hogy mindent megtesz a siker érdekében.
Mindent, azaz még azt is, hogy önmagát erőn felül feláldozva halad a siker felé és viszi a hátán a többi embert – akik nulla erőfeszítéssel csak a javakból részesülve élősködnek.

Mert nehéz az ilyen személyiségnek meghúzni a határt és elkezdeni tudatosan arra figyelni, hogy kinek és mennyi energiát ad.
Hogy egyáltalán ki az, akinek szabad adnia – mert van valami kölcsönösség – és ki az, aki úgy vesz el, hogy soha semmit nem ad vissza.

De eljön az a pont, amikor már annyira fog az a vénába szúrt branül fájni, amikor már annyira önmaga ellen dolgozik az ember a folyamatos én adok a másiknak attitűdje miatt, hogy a változás már elengedhetetlenné válik.

De biztos meg kell várni, hogy ennyire fájjon?

Most állj meg egy pillanatra és számold meg, hogy hány ember lóg a vénádon friss vért szívogatva a véredből, az életenergiádból.

Mi lenne ennek az eredménye?