munkáról MÁSKÉPP 8.
Múlt havi írásomban azzal búcsúztam, hogy megkértem Önöket, szerezzenek be egy füzetet, melyben elkezdik naplózni felismeréseiket, eredményeiket, sikereiket, amik meglévő negatív hitrendszereikhez kötődve gátat képeznek a BOLDOGulásuk útjában – nem feltétlenül csak a munka területén.
Ígéretet tettem továbbá, hogy mindazon kedves Olvasóimat, akik nyitott szívvel és elmével állnak a változáshoz és változtatáshoz, legjobb tudásom szerint kalauzolom tovább eljövendő írásaim során is a gondolatnagytakarítás játékos útján.
Ezúttal kicsit rendhagyó módon újabb ötletek helyett megosztok néhány saját egészen friss felismerést és tapasztalatot, melyek az én jelenlegi helyzetemben bukkantak fel az új munkahelyen való BOLDOGulásom akadályaként.
Fontosnak tartom mindjárt az elején elmondani, hogy az alábbi sorok jó eséllyel egy olyan nézőpontot mutatnak meg, ahonnan eddig még kevesen szemlélték Önök közül az életükben felbukkanó nehézségeket. Éppen ezért azt javaslom, első olvasásra bármiféle ellenérzés bukkan fel az általam írtakkal kapcsolatban, jegyezzék fel a múltkor nyitott füzetbe, gondolják át még egyszer, majd aludjanak rá egyet, s aztán vizsgálják meg újra az olvasottakat.
Az új információk befogadása sokszor nem egyszerű, mikor azok homlokegyenest ellenkeznek eddigi világnézetünkkel, hitrendszereinkkel, de mindenképp érdemes időről-időre mások szemüvegén át is megtekinteni egy-egy fontos kérdést. Márpedig a munkában (és ezáltal az élet más területein IS) történő BOLDOGulás úgy gondolom van olyan fontos téma, hogy rászánjunk némi plusz időt eddigi elképzeléseink felülvizsgálatára.
És akkor most lássuk a medvét!
Helyesebben azt, hogyan BOLDOGul egy tudatosan gondolkodó 40+-os pályamódosító a kezdeti kihívásokkal 25 év vendéglátás után pénzügyi területre csöppenve, mely totális újdonság számára. 😉
Saját korlátozó hiedelmeim közül az engem leginkább szíven ütő felismerések a következők voltak:
- Azért nem tartok még ott, ahol szeretnék, mert nem tartom rá érdemesnek magamat.
- Nem látom reálisan önmagamat.
Durrrrr!!!!!
Olyan elemi erővel csapott arcul ez a két rövid, de velős mondat néhány nappal ezelőtt, hogy ott helyben elsírtam magam mindkét alkalommal.
Ugyanis az első gondolatom az volt: hát minden eddigi erőfeszítésem hiábavaló volt, ha ilyen hosszú idő után gyakorlatilag még mindig ennyire alapvető elcsúszásaim vannak? L
Aztán kicsit megnyugodva és jobban átgondolva a dolgot arra jutottam, már megint csak a fránya egóm trükközik velem éppen. Igyekezve elhitetni azt, hogy amikről úgy gondoltam már sikerült megszabadulnom tőlük, azok még mindig kísértenek.
Holott mindössze csak arról van szó, hogy az én fent említett két hitem oly mélyen gyökerezik bennem, hogy többkörös gyomlálást igényel az eltávolításuk. Ami se nem jó, se nem rossz, mindössze egy megállapítás, aminek örülhetek, hogy felismertem, avagy bosszankodhatok rajta, hogy még mindig visszafognak a haladásban. Hisz ahogy már korábban említettem, sosem az számít mi történik velünk, hanem az, mi magunk hogyan reagálunk az adott eseményre. Hiszen mindig mindennek mi adunk jelentést, mi döntjük el, hálásak vagyunk-e egy-egy megtapasztalásért vagy dühöngünk, elkeseredünk miatta.
Bő tizenéve indultam el az önismeret kanyargós és gyakran kissé rögös útján, melyet az utóbbi időben már fizikai formában testet öltő zarándoklatokkal is tarkítok. Ezeknek köszönhetően egyre mélyebb rétegekből sikerül felhoznom mindazt, amivel dolgom van éppen és a csapat, akikkel ilyenkor együtt vagyok pár napig, mindig segítségemre van abban, hogy a felszínre bukkant dolgokat több nézőpontból megvizsgálva tudjam helyrerakni magamban.
Mióta ezt a módszert is bevettem a repertoáromba, mellyel azon dolgozom, hogy napról napra jobbá válva el tudjam érni a céljaimat, melyek közül egyik legfontosabb a munkában való BOLDOGulás, gyökeres átalakuláson megy keresztül az életem.
Megértettem, hogy a korábban hordott rózsaszín szemüvegem és örökös hurrá optimizmusom lehet, hogy kívülről remekül mutatott és mások számára irigylésre méltó dinamizmusról árulkodott, ugyanakkor mégis gátolt benne, hogy megéljek olyan negatív érzelmeket, melyek folyamatos elfojtásának köszönhetően jelenlegi helyzetemet dupla kihívásként élem meg.
Ami se nem jó, se nem rossz, mindössze egy megállapítás, aminek örülök, hogy felismertem. J Kevésbé kellemes napjaimon pedig, mint például a tegnapi is volt utat engedek a csalódottságomnak és dühömnek. Jól kibőgöm és intenzíven sajnálom magam, majd másnapra kelve megállapítom, hogy még mindig az a feladatom, hogy türelemmel várjak az igazi áttörésre, miközben totális bizonytalanságot érzek sokszor, ami ilyenkor úgy érzem egyre inkább felőröl…
Amiről amúgy pontosan tudom, hogy nem reális, mégis olyan erős belső megélés, ami időről időre képes rá, hogy lehúzva az energiaszintemet megtorpantson az utamon. Ilyenkor szükséges a tudatosság ahhoz, hogy engedjem emlékeztetni magam a szeretteim által:
- mennyi komoly kihíváson túljutottam már eddig is sikerrel
- milyen sok dologban fejlődtem, amire büszke lehetek
- mekkora lehetőséget kaptam a további fejlődésre a mostani nehezített pálya által
- mennyire szeretnek, hisznek bennem és drukkolnak nekem a céljaim eléréséhez
- milyen nagy utat tettem meg mostanáig és mennyi minden remek dolog vár még rám ezután
A fentieket újra és újra meglátva pedig egyre könnyedebben haladhatok, sokkal inkább egy jópofa játékként felfogva az egészet, mint valami nagyon komoly procedúraként, amit a hátam közepére sem kívánok, de meg kell csinálnom ahhoz, hogy tovább léphessek.
Ahogy ezt már múltkori cikkemben is említettem.
