Kapcsolódásaint

Sokat cseteltünk. Még több szmájlit és gifet küldtünk egymásnak. Úgy tűnt, ugyanazt a zenét szeretjük, hasonló könyvekért rajongunk, teljesen egyformán gondolkodunk.

Kedves mosoly bujkált arcán, a profilképnek használt fotóján. Így mindig mosolygott rám, valahányszor találkoztunk az online térben.

Még videótelefonáltunk is egyszer!

Teljes volt az összhang, a szimpátia. Aztán mindketten úgy gondoltuk, hogy végre személyesen is megismerhetnénk egymást.

Elérkezett a találkozás ideje, amit oly régóta vártunk már.

S ekkor jött a döbbenet!

Bár a fotó alapján felismertük az illetőt, akivel hónapokon keresztül megosztottuk életünk egy-egy szeletét, mégis, amikor egymás szemébe néztünk, két idegen tekintete találkozott.

Immár kiegészült az összkép mindazzal, ami eddig hiányzott: a gesztusokkal, testbeszéddel, a mindennemű torzítástól mentes hangszínnel. Az illatokkal, a színekkel, a tapintással érzékelhető valósággal, és azzal a megfoghatatlan valamivel, amit egy ember lényének nevezünk.

Elménk szükségszerűen kiegészítette az elmúlt hónapokban látott fotót ezekkel a hiányzó tulajdonságokkal, hiszen minden eddigi tapasztalat alapján, egy „hús-vér” figurával kívánt társalogni. Ő nem elégszik meg egy kétdimenziós festett képpel. A kötődéshez neki ennél több kell. Hát megadta magának, amire vágyott!

S most, a két idegen nekiállhat ismerkedni. Újra.

Amikor személyesen találkozunk valakivel, mindez jelen van. Kevesebb dolgot bízunk a képzeletünkre. Egy az egyben megtapasztalhatjuk embertársunkat különféle szemszögből.

Ilyenkor könnyű dolgunk van. Könnyű dolgunk van?

Vajon ugyanazt az embert ismerjük-e meg, mint akit a tanítványa, a szomszédja, az unokatestvére, a gyereke, a munkatársa, a szerelme, az ügyfele, az üzlettársa, az orvosa, a bankára, a bejárónője ismer?

Biztosan nem. A különböző helyzetek, más-más arcát hívják elő az illetőnek. Szerepek, melyeket olykor önként, máskor önkéntelenül öltünk magunkra.

Ezen kívül közbelép még az a tényező, hogy mi is változunk. Percről percre folyamatos változáson megyünk keresztül mind belsőleg, mind külsőleg. Ki mondhatja el magáról, hogy ugyanúgy gondolkodik, érez, ugyanazok a dolgok foglalkoztatják, ugyanazokat a terveket szövi, mint az 5-10 évvel ezelőtti önmaga?

A másik fontos tényező, hogy csak a saját érzékelésünkön keresztül ismerhetünk meg bárkit. Az pedig, csakis egy torz kép lehet, benne minden tapasztalásunkkal, emlékünkkel, érzésünkkel, ítéleteinkkel, címkéinkkel, elméleteinkkel, gondolatainkkal.

Tehát ki az, akit megismerni vélünk? Valójában kiről árul el többet az, ahogyan az illetőről vélekedünk? Róla, vagy rólam? Vagy a kettőnk kapcsolatáról? Vagy csupán lényünk pillanatnyi állapotának összetalálkozásáról az adott momentumban?

Már soha nem ismerhetjük meg a másikat? Mi akkor a megoldás?

Talán… Talán az, hogy mindennemű ítélet, megállapítás, vélemény nélkül, lehetőségeinkhez mérten lényünk legjavát adva kapcsolódunk. S anélkül, hogy konzerválva, fiókba zárnánk partnerünk személyiségét, hogy legközelebb a megfelelőt kihúzva lépjünk vele interakcióba, egyszerűen jelen vagyunk vele, teljes figyelemben: ott, akkor, abban az időpillanatban.

Ki ez az ember? Ki az, akit megismerni véltem?