Munkáról másképp IX.

Múlt havi írásomban némi betekintést engedtem saját pályamódosításom jelenlegi kihívásaiba és meséltem róla, én magam hogyan élem meg a mindennapokban az új munkámmal járó próbatételeket.

Ezúttal is hasonló formában osztom meg a tapasztalataimat, bízva benne, hogy minél többen magukra ismernek egy-egy élményem kapcsán. Mégpedig azért, mert néha könnyebb mások szemüvegén át meglátni saját újra és újra lefutott köreinket, s egyúttal megnyugodni is egy kicsit, hogy van más is, aki hasonló cipőben jár(t), mint mi.

Ráadásul felismerve bizonyos tipikus visszatérő helyzeteket nagy esély van rá, hogy akár magunk is megtaláljuk rájuk a megoldást, esetleg kedvet kapunk hozzá és kipróbálunk másoknál már bevált módszereket. Mindezeket annak érdekében, hogy napról napra egyre jobban BOLDOGulhassunk munkánkban és az életünk többi területén egyaránt.

Számomra jelenleg három olyan fontos pont van, ahol a legtöbbet van alkalmam fejlődni napi szinten:

• türelem gyakorlása
• segítség kérése
• támogatás elfogadása

S mily mókás, akikkel az utóbbi hetekben megosztottam a nehézségeimet fenti témákban, szinte mind kedves mosollyal biztosítottak róla, hogy már ismerős számukra is a dolog. Bár ritkán általánosítok és olyankor is a lehető legóvatosabban teszem, most valahogy az az érzésem, bátran kijelenthetem: a fenti helyzetek akár tipikusnak is mondhatók sokunk szempontjából.

Mi a megoldás ezekre vonatkozóan?

Ahogy korábban már többször is elmondtam, nincs egy sablon módszer, ami varázsütésre mindenkinek beválik. Kizárt, hogy a hasonló kihívások egyik pillanatról a másikra csak attól megoldódjanak, hogy felismerjük, miben érdemes változ(tat)nunk. A kitartó, szorgalmas tanulás itt sem úszható meg, a jó hír viszont az, hogy amint magát a tényállást fel- és elismerjük, máris egy lépéssel közelebb jutottunk a megoldáshoz. Amik nekem a fenti helyzetek során eddig a legtöbbször beváltak azok a következők:

1. Mikor például azon kapom magam, hogy valamiben türelmetlen vagyok, először is veszek pár mély levegőt. Ezzel egyrészt lenyugtatom magamat, másrészt visszatérek a jelenbe, ami ilyenkor (IS) a legcélszerűbb kezdés. Aztán megvizsgálom, mennyire reális az adott témában az általam támasztott elvárás a dolgok haladásának tempóját illetően. Ilyenkor már általában képes vagyok belátni, hogy ismét elszaladt velem kissé a ló. S némileg maximalista egómnak (ami amúgy sokszor jó szolgálatot is képes ám tenni) megint sikerült magához ragadnia az irányítást arra vonatkozóan, hol kéne tartanom nekem vagy az adott folyamatnak, amivel kapcsolatban éppen türelmetlenkedem. Ekkor már többnyire sikerül elmosolyognom is magamat (bár néha még a korábbi dühös könnyeimen át) és némileg megnyugodva elkezdek kutatni az emlékezetemben… Olyan szituációkat keresve, ahol korábban már sikerült jóval türelmesebben reagálnom, mint azt még pár hónappal esetleg évvel előtte tettem. S mivel gyakorlat teszi a mestert, egyre több helyzetet tudok ilyenkor felidézni, ahol büszke lehettem magamra. S ezekért jóleső mosollyal az arcomon veregethetem meg a saját vállamat, mondván: ez az, jól csináltad, szépen fejlődsz ebben is.
2. Ami a segítség kérését illeti, számomra azért különösen nagy feladat ez, mert korábbi szakmámban hozzászoktam, hogy mindig én voltam, aki másoknak segített. Naná, hiszen hosszú évek rutinja állt már rendelkezésemre ahhoz, hogy lehet adott dolgot gyorsan, pontosan és hatékonyan megoldani. Most viszont én vagyok az, aki töméntelen új információ birtokában még képtelen minden részletében pontosan átlátni egy amúgy jó ideje remekül működő rendszert. Ennek tükrében pedig időről időre azért veszek nagy levegőt, hogy megkérjem az adott kérdésben gyakorlott kollégámat, legyen kedves megmutatni, elmagyarázni, világossá tenni számomra, mi is a megoldás az adott helyzetben. Ilyenkor néha előfordul, hogy rájövök: a szükséges információ amúgy már rendelkezésemre állt, csak éppen adott pillanatban nem láttam a fától az erdőt – na, ekkor kapcsol be újra a türelmetlenségem. Visszatérek ismét a fenti egyes ponthoz… Amit viszont itt még lényeges elmondanom, mert számomra a legfontosabb szempont arra vonatkozóan, hogy segítséget merjek kérni: minden alkalommal tudatosítom magamban, hogy azért teszem, mert a lehető legjobban akarom megoldani az adott feladatot, s ez csak úgy lehetséges, ha mások már meglévő tudását és tapasztalatát én magam is mielőbb elsajátítom.
3. Végül, de közel sem utolsó sorban a segítségkérések nagy részéhez kapcsolódóan az is helyére kerül bennem, hogy a kérésemre érkező segítséget jó szívvel fogadni is tudjam. Biztos akad persze, aki most erre rácsodálkozik: ugyan mi ebben olyan nagy kunszt? De azt is borítékolni merem, hogy jó pár hozzám hasonlóan szocializálódott fiatalnak és kicsit régebb óta fiatalnak egyaránt feladatot jelent nyitott szívvel és elmével fogadni mások támogatását. Legyen szó fizikai szinten megnyilvánuló, lelki, avagy szellemi síkon történő hozzájárulásról, melyet kapunk annak jutalmaként, hogy mertünk kérni. Legtöbben ugyanis már kiskorunkban magunkévá tettük azt a nagyon jól hangzó, de a későbbiek során rengeteg helyzetben minket korlátozó elvet: jobb adni, mint kapni. Ennek megcáfolása tartósan pedig csakis úgy lehetséges, ha tudomásul vesszük, hogy mint minden másban, itt is érdemes egyensúlyra törekedni. Amit úgy érhetünk el legkönnyebben, ha minél gyakrabban emlékeztetjük rá magunkat: amit most kapunk, annak viszonzásaként lehet a miénk, amit korábban mi tettünk meg másokat segítve.

Amiket leírtam sokak számára bizonyára nem újdonság. Kérdés, hogy ha bár ismerősen cseng, vajon napi szinten be is épült-e a feladatkezelő repertoárunkba? Amennyiben nem, sajnos olyan, mintha nem is hallottunk volna még róla soha… Tudják kedves Olvasók: tudni, de nem csinálni = nem tudni.

Ilyen egyszerű. Persze eszemben sincs állítani, hogy az alkalmazás mindig könnyű.

De egy biztos: nagyon is megéri a rendszeres gyakorlás! Ehhez kívánok teljes szívemből minél nagyobb tudatosságot, kitartást és gyarapodó sikerélményeket.