Ismét egy nagyon aktuális kérdés. Ez az év magában hordozza az elnyomás érzését, de ugyanakkor a szabadság valós megismerését is. Rengeteg féleképpen éljük meg ezeket az időket. Van, aki összeomlik a probléma súlya alatt, hiszen úgy érzi magát, mint akit bezártak akarata ellenére. Van, aki ugyanezt a helyzetet megpróbálja kiaknázni, és megtalálni benne az örömöt még akkor is, ha ez igen nehéz. Hogy lehetne örülni annak, ha körülöttünk betegségek vannak, ha féltjük magunkat és szeretteinket, vagy ha akár a halál szele is meglegyint minket. A vallások, filozófiai nézetek, sokféle nézőpontból igyekeznek válaszokat adni ezekre a kérdésekre.

Azonban egy olyan szituációban, amikor az ember lába alól egyik pillanatról a másikra kihúzzák a talajt, sokszor nehéz megtalálni a belső egyensúlyt.

Ilyenkor hiába a meditáció, hiszen nem bír nyugton maradni az ember, hiába a jótanács „ne foglalkozz vele” amikor nem tudunk nem törődni azzal, ami napi 24 órában körbevesz minket. Úgy érezhetjük, agyonnyom annak a súlya, hogy „nem csinálhatom azt, amit szeretnék”.

Ha csak egy évvel nézünk visszafelé, amikor még úgymond „normális kerékvágásban” forgott a Világ, azt tapasztalhatjuk, hogy akkor sem éreztük azt, hogy szabadok vagyunk. Rengeteg mindennek kellett megfelelni már akkor is, és az igazság az, hogy az ember talán soha nem mondhatta még ki azt, hogy „azt csinál, amit csak akar”. Ha autót akarsz vezetni meg kell tanulnod megállnod a stop táblánál, vagy elsőbbséget adnod annak, aki jobbról jön. Akkor is, ha nem akarod. Ha gyalogosként akarsz közlekedni, meg kell várnod amig zöld lesz a lámpa az átkelőnél, különben elütnek. Ha bemész egy hivatalba, nem mondhatod azt az elötted álló 100 embernek, hogy dolgod van és előre mész. De az iskolákat is el kell végezned ahhoz, hogy megfelelő álláshoz juthass, még akkor is, ha inkább játszani van kedved. Végtelenségig sorolhatnák a szabályokat, amiket betartunk annak ellenére, hogy esetleg máshoz lenne kedvünk.

Csakhogy ezeket megszoktuk. Úgy nőtünk fel, és arra tanítottak többségünket, hogy vannak írott és vannak íratlan szabályok, amiket azért tartunk be, hogy ne legyen káosz. Ha például nem lenne rendőrség, nagyon hamar elszabadulna az emberek „nekem ez kell” filozófiája, és tőled is bárki elvehetné azt, amit csak akar. Persze amikor ugyanez a rendőr megbüntet azért, mert nincs az autómban pót izzó, az túlmegy az ember „ez még belefér” gondolkodásán.

Tulajdonképpen az, hogy elnyomva érezzük-e magunkat vagy sem, csupán nézőpont kérdése.

Kinek hol van a rugalmasságának, elfogadásának határa, addig bírja tolerálni a környezetét, és annak szabályzatait.

Mit tehetünk akkor mégis annak érdekében, hogy egy olyan szituációban, amikor úgy érezzük, alaposan megsértik a határainkat, mégis megtudjuk őrizni a szabadság feelingünket?

Először is érdemes rajta elgondolkodni, kinek mit jelent a szabadság? Mint azt az előbb láttuk, az ember, ha közösségben él, mindig szabályok között kell lennie. Van, akit a piros lámpa is zavar és van, aki anno a kötelező sorkatonai szolgálatot sem tekintette elzárásnak, hanem egyfajta új tapasztalásának élte meg. Tehát neked hol húzódnak ezek a határok? Biztos vagy benne hogy a szabadság az számodra, ha utazhatsz, vagy akkor vásárolhatsz, amikor akarsz?

Az igen erős kényszer, hogy az öltözködésedbe mondjuk beleszólnak. Lásd, azokat a gimnáziumokat ahol egyenruha van. Kötelező. Az egyik diák szerint ez előnyös, mivel a saját ruháját védi és igy egyenlőek a gyerekek az iskolában, hiszen mindenkin ugyan olyan ruha van. Ergo nem mutogatjuk sem anyagi előnyünket, sem egyedi stílusunknak nem adunk hangot, hiszen annak nem itt van a helye. Ezzel szemben van, aki szerint borzalmas az egyenruha, mert ő szeretné megmutatni magát, épphogy különbözni akar másoktól, nem pedig beolvadni az egységbe. Kinek van igaza?

A saját nézőpontjukból vizsgálva kimondhatjuk, hogy mindkét álláspont érhető.

Azonban ez nem jelenti azt, hogy kényszer. Azt jelenti, mindenki másképp éli meg azt a szabályt, amit mondjuk ebben az esetben az iskola hozott. Amikor arról van szó, hogy hordjunk-e maszkot vagy nem, egy „pandémiás” helyzetben, akkor vajon ez irányítás? Vagy inkább egy szabály azért, amiért az iskola is meghozza a formaruha követelményt, vagy amiért az üzemi konyhára sem mehet az dolgozni, akinek nincs érvényes egészségügyi kiskönyve és hajhálót is kell viselnie. Miattad. Hogy ne kapd el a hónapig is elhúzódó kólikát vagy ne egyél körmöt, hajat … Ugye ezt mindannyian eltudjuk fogadni és toleráljuk? Sőt. Egyenesen azt gondoljuk, másképp nem is lehet, hiszen gusztustalan, elfogadhatatlan a levesben úszó hajszál.

De persze amikor a szakács kimegy az utcára, leveszi a hajhálót, a formaruhát, és ami odabent természetes volt, az odakint furcsává válik. Ezért odabent is és idekint is megfelel az elvárásoknak, szabályoknak. Melyek odabent írottak, hiszen a munkahelyét elveszítheti, ha nem tartja be és az éttermet is bezárhatják. Míg idekint íratlan, hiszen kint is masírozhatna hajhálóban és szakács köpenyben, senki nem tiltja. Mégsem teszi. Alkalmazkodik.

Alkalmazkodunk annak megfelelően, hogy éppen hol mi a célszerű.

Sokszor merül fel a kérdés, hogy akkor végül is mi a jobb. Ha valaki erős, határozott, egyszóval irányító típus, rámenős, vagy aki inkább halkabb, visszahúzódóbb. Véleményem szerint egy rugalmas ember, mindkét energiát képes hordozni magában, és tudja, hogy melyiket mikor érdemes alkalmaznia. Van, amikor szükség van a makacsságra és ki kell állni magunkért, míg máskor a csendes hallgatásnak sokkal nagyobb tanító szerepe van, mint a lázadásnak.

Jelen esetben olyan körülmények vannak, melyekről senki nem tudja a pontos igazságot. Nem is valószínű, hogy valaha megtudjuk, megértjük. Ellenben valamit tehetünk.

Mutathatunk kellő rugalmasságot annak érdekében, hogy ne érezzük annyira elnyomva magunkat. Nem kell szélsőségesnek lennünk, megtalálhatjuk itt is a középutat, ami jóval nagyobb esélyt ad arra, hogy kiegyensúlyozottak maradjunk még akkor is, amikor olyasmivel kell szembenéznünk, amire talán sosem készültünk.

Van, aki azt mondja, jelen helyzet semmivel sem jobb, mint egy háború. De ezt valószínűleg az gondolja, aki nem volt még háborúban. Tehát ez is csak viszonyítás kérdése. Van hol laknunk, van mit ennünk és vannak barátaink, akikkel tudunk beszélgetni, még ha most inkább telefonon is. Beülhetünk az autónkba, felszállhatunk egy villamosra. Most ezek lettek a boldog pillanatok. Most ez jelenti a szabadságot. Lehet a maszkod sárga, kék, vicces vagy orvosi. Nem kell egyenruhát hordanod. Ha felveszed, azt mutatod, hogy tiszteled a másikat. Mert lehet, te másképp gondolkodsz, ő viszont fél, vagy beteg. Nem tudhatod, mi játszódik le benne, és ő sem értheti meg, te hogyan gondolkodsz. Csak mentek egymással szemben és a tekintetetek összetalálkozik. Az egyikben lázadás, a másikban félelem. Ilyenek vagyunk. Mások. Ez igy van rendjén. Fogadjuk el.

Ha most nem tanuljuk meg a toleranciát, akkor talán sosem.

Higgyünk benne, hogy ez a helyzet is megoldódik ugyanúgy, mint eddig minden.

A döntés a mi kezünkben van!

Minden nap SZERETHETÜNK.

Minden nap NEVETHETÜNK.

Minden nap REMÉLHETÜNK.