Ahányszor leülök megírni a következő havi magazinba szánt cikkeimet, mindig újra olvasom az előző számban megjelenteket. Hangolódásképpen, hogy fel tudjam venni a korábbi téma fonalát és ott folytatni, ahol legutóbbi találkozásunkkor elbúcsúztam Önöktől kedves Olvasók.

Ma viszont kivételesen azt éreztem, egyszerűen csak bele akarok csapni a lecsóba, ha megengedik nekem ezt a köznapi hasonlatot, mely némi utalás vendéglátós múltamra is egyúttal.

S kapcsolódik is részben a mai témámhoz: kell-e ez nekem?

Mármint véletlenül sem az, hogy hónapról hónapra itt találkozzak Önökkel virtuálisan, mert arra már a kezdet kezdetén rájöttem: az, hogy írhassak, úgy kell nekem, mint egy falat kenyér.

Ami most talán nem épp a leghelytállóbb hasonlat, hiszen kenyeret immár több, mint két hónapja nem eszem. Ahogy elhagytam az étrendemből a krumplit, tésztát, tejtermékeket és az édességeket egyaránt. Tettem pedig ezt nem holmi év eleji fogadalom generálta hirtelen felindulásból, inkább nagyon is alapos meggondolás után. Mindazonáltal némi félelemmel arra vonatkozóan, vajon hogy is fogok tudni helytállni egy megszorításokkal teli étkezési rendszerben, ahol ráadásul még jó eséllyel arra is rákényszerülök, hogy saját magam számára főzőcskézzek. Ami pedig mindennél távolabb áll tőlem, hiába is dolgoztam 25 évig folyamatosan étteremben, mindezen idő alatt még véletlenül sem a konyha csapatát erősítettem egyetlen alkalommal sem.

Ott volt aztán még a másik parám is az életmódváltást illetően. Ami nem más volt, mint a rendszeres mozgás beiktatása az életembe. Én, aki mindig a munkámra hivatkozva mentesítettem magamat a sport alól, mondván felszolgálóként aztán bőven megvannak a lábamban a kilométerek, a karjaimban pedig a napi szinten emelgetett súlyok, el nem tudtam képzelni magamról, hogy eljön az idő, amikor képes leszek heti 3 alkalommal azzal kezdeni a napomat, hogy lenyomok egy bő egy órás itthoni edzést. Ahogy illik: bemelegítéssel, erőfejlesztő résszel (annak a végén egy kis pörgető gyakorlatsorral), majd tetőtől talpig való nyújtással befejezve az egészet.

Na de láss csodát: szokták volt mondani, ahol cél van, ott akad hozzá út is. Olyan erősen élt bennem az elhatározás már hónapok óta, hogy most aztán tényleg itt az ideje belevágni egy igazi testi-lelki-szellemi átalakulásba, hogy megteremtettem hozzá a körülményeket, hogy január 1-től valóban el is tudjam azt kezdeni. Mégpedig olyan formában, hogy ha már a mostani helyzet ezt a változ(tat)ási lehetőséget dobta mindannyiunknak, én még arra is kaptam esélyt egyúttal, hogy jó példával elöl járva megmutathassam: igenis lehetséges megálmodni ÉS meg is valósítani az álmainkat.

Itt pedig visszakanyarodok a fent feltett nyitó kérdéshez: kell-e ez nekem?

Bizony, hogy kell. Akarom, minden egyes porcikámmal és teszek is érte napi szinten. Akkor is, mikor hol a fránya tudatalattim, máskor pedig a magát mindent(IS)tudónak gondoló egóm mindenféle piszok trükköket bevetve igyekszik megakadályozni a haladásomat. Ráadásként olyan energiákkal árasztva el a környezetemet, amiknek én magam sokszor tudatában sem vagyok, míg csak valaki azok közül az elkötelezett Segítők közül, akik az utóbbi hónapokban az Utamat egyengetik, össze nem szedi minden bátorságát és a szemembe mondja azt, amit magamtól ki tudja, mikor fedeznék fel, már ha egyáltalán megtenném valaha.

Mert ezek a fajta felfedezések aztán mindennek mondhatók, csak éppen kellemesnek nem. Volt rá példa, hogy a szó szoros értelmében lefagytam, mikor meghallottam, szemben azzal, amit én gondoltam, hogy sugárzok, mi megy át másoknak velem kapcsolatban.

És ilyenkor IS felteszi magának a kérdést az ember: kell-e ez nekem?

A válasz pedig csak és kizárólag attól függ, pontosan tisztában vagyok-e azzal:

• milyen értékek mentén élem az életem?
• milyen célokat vágyom elérni?
• milyen életnek a megteremtésén dolgozom?
• és hogy mindezekért milyen árat vagyok hajlandó megfizetni?

Utóbbit sokszor nem is kifejezetten pénzben mérve, annál inkább rászánt időben és belefektetett energiában. Alázattal elfogadva olyanok meglátásait, akik hozzám viszonyítva egy-egy adott területen jóval nagyobb tapasztalattal és rálátással rendelkeznek annak megítélésére, tartom-e az irányt ahhoz képest, amit az induláskor közösen meghatároztunk az én elképzeléseim alapján.

Mert ami itt és most minden korábbi hasonló próbálkozásomhoz képest a legnagyobb különbség és ezáltal a legnagyobb eredményt képes hozni számomra: ezúttal végre egy olyan csapat tagjaiként működünk együtt Mentorok és Kiválasztottak, ahol egy közös nagy cél visz minket előre. Így azután lépésről lépésre együtt megvalósítva menet közben az erőfeszítéseink jutalmául mindannyian megkapjuk azt, amire egyenként vágyunk. Az pedig, hogy ez egy két számmal kisebb ruhaméret, hatékonyabb kommunikáció munkában és magánéletben egyaránt, avagy magabiztosabb megjelenés a mindennapi életben, az már valójában édesmindegy.

Az egyetlen, ami számít: megmutatni, hogy aki hajlandó meghozni a döntést és odatenni magát a változásért, az bőségesen megkapja a maga jutalmát, hamarabb, mint valaha is remélni merte volna. Aki pedig nem hiszi, járjon utána.

A jelszó: Változz velünk!