Egyesével letörlöm a leveleire rakódott port.

Hadd frissüljön, lélegezzen fel!

Már rég nem locsolom túl őket. Mindig megnézem, melyik az, amelyiknek vízre van szüksége. A növényápoláshoz csak figyelem kell. Nem erőltethetem rájuk a jól eltervezett locsolási ütemet. Figyelnem kell, befogadnak-e több vizet, vagy még a földben lévő nedvesség feldolgozásán munkálkodnak.

Megfeledkeznem sem szabad róluk, mert a víz nélkülözhetetlen számukra.

Egyszerűen csak figyelnem kell őket. Értőn. És hagyni, hadd nőjenek!

Napfényre is szükségük van. A sötétségben elpusztulnak.

Növényt ápolok.

Már nem szomorú látni, ahogy az élet elapad a levelekben, és új utat tör magának, hogy egy friss hajtást serkentsen ki. Inkább szép.

Szép látni, ahogy a múló levelek, szárak, átadják helyüket a fiatal hajtásoknak.

Nem tépem, szaggatom, az elszáradt részt. Éles ollóval, határozott mozdulattal levágom, s hallom, amint a virág fellélegzik. Megszabadul terheitől, melyeket már nem képes tovább magával vinni, s újult erővel fordul ismét a fény felé.

Növényt ápolok.

Amikor átültetem, nem szedhetem szét kényem-kedvem szerint szálakra őket. Csenevészek lesznek, s elhalnak.

A legjobb, ha egy óriási cserepet választok, és hagyom, hadd fussanak le gyökereik a kitágult edény széltében, hosszában, ágas-bogasan, a szélrózsa minden irányába!

Növényt ápolok.

Vigyázok, hogy legyen elég tér nekik. Nem nyomhatom össze őket mindenféle tárggyal. Engedem, hadd nyújtóztassák ki klorofilltestüket, s hadd igyák az ablaküvegre tapadva az összegyűlt nedvességet!

Növényt ápolok.