Álmosan matatott a dobozban a szivacs után. A tubusból rózsaszín kígyó kanyargott elő. Apró mozdulatokkal vitte fel arcára a folyékony krémet. Jutott a nyakára és a dekoltázsára is bőven. Majd egy tégelyből finom port hintett a gondosan bevont rétegre.

– Így ni! Pattanások, ráncok, isten veletek! – gondolta, és elégedetten tekintett a tükörbe.

Fogta a feketén kunkorodó szempillákat, és gyors mozdulatokkal a szemhéjára ragasztotta.

Majd szénszín ceruzával pajkosan cicás tekintetet rajzolt. Következett a rózsaszín tubus, melyből sűrű, fekete sörtét húzott elő, s az íves szempillákat finoman végigszántotta vele. Szemhéját csillámos krémmel fedte be.

Elégedett pillarebegtetéssel látott hozzá a legjelentősebb művelethez, a szemöldök megfestéséhez. Folyékony, fekete tussal, kacskaringós vonalat húzott.

– Ez az! A szemöldök adja meg az arc karakterét – nyugtázta elégedetten, és egyre magabiztosabban, amint a borvörös, puha ceruzához nyúlt, hogy vadítóan telt ajkakat rajzoljon. Egy arra hivatott ecsettel pedig kifestette a körülhatárolt részt, gondosan ügyelve, nehogy kimenjen a vonalból.

Már csak az utolsó simítások voltak hátra. Orcájára finom pírt hintett, hogy pirospozsgásan tündököljön.

A reggeli rutin befejeztével elégedetten csücsörített a tükörbe.

Gyönyörű, napsütéses idő volt, így gyalog indult munkába. Kisvártatva azonban, ki tudja honnan, szemerkélni kezdett az eső. Megszaporázta lépteit, mert nem volt nála ernyő. Azonban az eső is egyre jobban nekilódult. Meleg cseppekben folyt végig az arcán.

S ekkor valami rendkívül bosszantó dolog történt: nem csak a frizuráját, hanem a teljesen vízálló sminkjét is elmosta. Fekete-vörös, csillámos patakok csorogtak le a homlokától egészen az álláig.

– Ez nem lehet igaz! Képtelenség! Nem hiszem el! – kavarogtak a kétségbeesés gondolatai fejében.

Odament a parkban lévő tóhoz. Elővett egy zsebkendőt, meg még egyet, meg még egyet, és dühösen mosta le szétfolyt sminkje pacáit. Mérge lassan elszállt, s ahogy a tó tükrébe nézett, egy régi ismerős tekintett vissza rá. Alaposan szemügyre vette az arcot redőről, redőre. Minden egyes ránc emlékeket idézett föl benne. Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy a kihívásokkal teli időszakokra gondolt, és legfőképp arra, hogy mindannyiszor erősebben állt föl belőlük.

Olyannyira alámerült az emlékek tengerébe, hogy a mellette álló négy éves forma kisfiút is csak akkor vette észre, mikor az szoknyájába kapaszkodva a következőket mondta:

– Néni kérem, nagyon szép vagy!

Majd szégyenlősen visszafutott az apukájához.

Így még sose gondolt magára: hogy ő szép volna. Egész nap a kisfiú szavai csengtek a fülében.

Másnap reggel a tükör előtt állva, hosszas tépelődés után elhatározásra jutott: ma nem fest magának arcot.

Önnön vakmerőségétől – mert ekképp gondolt tettére – szinte megtáltosodott. Széles vigyorral, energikusan robogott be a munkahelyére. Életében nem kapott még ennyi bókot, mint akkor. Mindenki azt kérdezte, fodrásznál járt-e, vagy csak kipihente magát, mert sugárzóan néz ki.

Hazaérve fogta a sminkes asztalát, és tartalmát egy laza mozdulattal a kukába söpörte.

Így vált meg festett maszkjától. Nem volt már rá szüksége. Többé már nem.