A szunnyadó magban csend van és hideg. Pedig a látszat ellenére a Mag tudja mit jelent az élet. Tudja ki Ő és tudja, hogyha van kezdet, akkor van BETELJESÜLÉS is.

Ki vagyok én? Mivé lehetnék, mivé válhatok?

Amíg behunyt szemmel ücsörgök és fagyoskodok bebábozódva, addig semmi sem fog történni. Ez pedig nem élet. Kell valami, ami belém hasít, ami elmozdít, felébreszt. Kell, hogy észre vegyem magam, a testem, lelkem, szellemem.

Az élet nem hagyja, hogy fagyos testem tovább szunnyadjon, AZ ÉLET NEM VÁR! JÖN! Én pedig Vagyok, mert megszülettem.

HAHO, HOL VAGYOK? Senki sem válaszol? ITT VAGYOK, ITT VAGYOK, MÁR ITT VAGYOK, NEM LÁTOK, NEM HALLOK MÉG DE TUDOM, HOGY VAGYOK!

VAGY-OK az OK, az EREDET SZIKRÁJA, amiért ITT VAGYOK. Csodás ez az érzés. Melegít, sziporkázik, ragyog. Bennem ragyog és egyre ragyogóbb és egyre jobban melegít és egyre jobban és egyre erőteljesebben érzem a ragyogásom melegét. Egyre jobban figyelem mi az, ami bennem ragyog. Talán a csillagok az égről?

Ragyognak bennem a Mindenség csillagai, addig ragyognak, addig-addig, amíg a fényük átüti a testem határait. Fényem beragyogja a mindenség határait. Fényem tudja, ki vagyok.

A TUDATOM FÉNYÉBEN MEGLÁTOM ÖNMAGAM.