Vajon a benned rejlő adottságok életre hívásában determinál-e a kezdő leosztás, az, hogy milyen lapokkal indulsz neki az útnak? Függ-e képességeid kibontakoztatása attól, milyen környezetből, milyen közegből jössz? Számít-e kik vesznek körül, bátorítanak-e, vagy egyáltalán, van-e szükséged bátorításra? Te felismerted már, milyen ütőkártyák vannak a kezedben? Ki tudod-e játszani őket a megfelelő pillanatban, ebben az élethosszig tartó varázslatos játékban?
Az elmúlt fél év során egy életvezetési tanácsadó segítségével a családi kapcsolataimat boncolgattuk, főleg a felmenők vonalán. Már rögtön az első beszélgetés alkalmával élesen körvonalazódott, hogy felettébb dühös vagyok a szüleimre, – duzzogva fújtam rájuk. Való igaz, mélységesen csalódott voltam, amiért sorozatban elutasítást kaptam tőlük minden területen, ahol szerettem volna magamat kipróbálni, és a bennem megbúvó tehetséget valamilyen formában megvillantani. Zeneórákra vágytam, s zongorára – ugyan már, falun ez nem dívik, felesleges úri hóbort csupán – mondták. Akkor talán a néptánc? Micsoda pörgő forgatag lelkendeztem – csacska szeszély, elmúlik, ne félj, – jött rá az elutasító válasz. Ekkor bekeményítettem: márpedig én igenis akarom a karatét! Sejthetitek, csak és kizárólag fiúknak való tevékenységnek lett titulálva. Gyurmaékszerek a sütőből, ez való nekem! Sajnálkozóan néztek rám: Találgatsz már megint hülyeségeket… Volt még egy gyenge próbálkozásom a főiskola-választás okán. Vágytam Budapestre, a nagyvárosba, a nagyvilágba! Kitűnő bizonyítvánnyal a kezemben sima ügynek tűnt, minden iskola tárt karokkal várt. A nincs pénzünk albérletre kijelentés csírájában fojtotta el nagyszabású karrier-terveimet.
Pedig, ha kicsit jobban figyelek… A magántanárom, aki a német nyelv szépségeire oktatott, elmesélte, hogy igen szegény családból származik, és csak úgy tudott egyetemre menni, hogy végig dolgozott mellette. Tálcán kínálta az élet a megoldást, én mégsem nyújtottam kezem a „készterves” szendvicsért. Nem álltam készen. Mindenért a szülőket okoltam, a meg nem adott lehetőségekért, a letörött szárnyakért. Hála Istennek ma már máshogy látom a világot.
Mégis, mi kellett ahhoz, hogy megmutatkozhasson az a bizonyos bennem lakó tehetség?
Elsősorban a felismerés. Ráébredni, hogy mi az én tálentumom. A coach-al való lelki munka visszavezetett a gyökerekhez. A könyvek voltak az én mentsváraim, s vágytam arra, hogy ezt a támogató erőt továbbadjam, hogy immár az én szavaim által leljenek igaz barátra az olvasók. A belső hívás erősen dolgozott bennem, a reszketeg önbizalmam viszont ugyanakkora súllyal ellenem. A Változz Velünk programban megjelent írásaimnál éreztem először magaménak az utat, ám meg kellett várnom, hogy a hívó szó mellé a külső megerősítés is megérkezzen. A felismerés kevés volt, kellett, hogy el merjem hinni azt, hogy én ebben tényleg tehetséges vagyok. Saját magamat, és kishitűségemet kellett legyőznöm ahhoz, hogy ezen adottságommal embertársaim szolgálatába szegődhessek.
Másodsorban bátorság. Bátorság felvállalni azt, aki vagyok. Merni kilépni a vidéki közgazdász-szerepből és egy nem szokványos életet választani. Félredobni a mit fognak szólni kérdéskört, és csak magamra és a feladatomra koncentrálni.
Mindenekelőtt HIT. Igen, így nagybetűvel. Menni előre akkor is, amikor mindent megkérdőjeleznek körülöttem. Mert a nagybetűs bizony hangsúlyosan rákérdez a dologra: biztosan ezt akarod? Tűzön-vízen át, rendületlen, kitartóan, teljes mellszélességgel? Válaszként az elhivatottság bizonyosságának melengető érzése áradt szét bensőmben.
Mit akarsz te már 40 éves fejjel? – szegezték nekem a kérdést nem is oly rég. El vagy késve. El lennék? Nem hiszem. A tehetségnek nincs lejárati ideje. Kellettek hozzá segítők, támogatók, hasonszőrűek, akik utat mutattak, de aki nélkül mindez nem jött volna létre az én MAGam vagyok. A tudás mindig is ott volt bennem, vagyok a kincs és vagyok a régész is, aki mindezt felszínre hozta. Mindegy honnan jövünk, ami nekünk adatott, az előbb utóbb megmutatkozik! Játsszunk nyerésre a kapott lapokkal!
