Versenyúszó lányokból babáért küzdő nők

Itt a nyár, elérkezett az iskolai szünidő a gyerekek életében. A nyári szünet célja a pihenés, az egész éves teljesítmény hajhászás elengedése – lenne. De nem minden gyerek „ereszthet le” az elkövetkező hónapokban. A versenysportoló gyerekeknek a nyári szünetben sincs megállás, az edzések akkor is folytatódnak.

Amikor elkezdtem a termékenységi problémák lelki hátterével foglalkozni, érdekes véletlennek tűnt, hogy a hozzám forduló hölgyek viszonylag nagy része versenyszerűen úszott gyermekkorában. A jelenleg családalapítási szakaszban tartó hölgyek közül sokan nyögik annak az átkát, hogy akkoriban magas volt az úszósport presztízse, és sok szülő álmodott arról, hogy tehetséges kislányából lesz az új Egerszegi Krisztina. A hozzám járók közül végül egyből sem lett. De gyerekkorukat „megette” a versenysport.

Végighallgatva ezeket a történeteket, jól lekövethető, hogy az úszósport minden áldása mellett mennyi negatívumot is hozott az életükbe, amelyek hatásai felnőtt korukban is kísértik őket valamilyen formában, és akár még a gyermekvállalásra is hatásuk van.

Nézzük végig közösen (a teljesség igénye nélkül, hiszen kimarad belőle az edzőkkel vagy a szülőkkel kapcsolatos viszony, az külön cikket érdemelne) ezeket a negatív hatásokat ezúttal az egykori úszó kislányok szemén, megélésein keresztül.

„3 éves koromtól úsztam. Általánosban hajnali ötkor keltem, és indultam edzeni. Miután megvolt az edzés, iskola, majd iskola után újabb edzés. Aztán haza, otthon este nyolctól lecke írás. Hétvégén is edzés. Nyáron is. Persze sokszor nem volt kedvem menni, korán kelni. De a szüleim nem engedték, hogy abbahagyjam.”

Egy gyerek nem mini felnőtt. Másképpen működik a szervezete, hiszen még fejlődik. Sokkal többet kell aludnia, pihennie, mint egy felnőttnek ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen, és lelkileg is egészségesen fejlődjön. Az úszósport ezt nem tette lehetővé. Az úszó kislányoknak hozzá kellett szokniuk ahhoz, hogy megtanulják elnyomni a saját szükségleteiket, érzéseiket.

Megszokták, hogy az életükben a teljesítmény a fontos, és ez a teljesítménykényszer felnőtt korra is általában megmarad. Felnőtt nőként nehezen tudnak leengedni, kikapcsolódni. Mindig „kell valamit csinálniuk”. A munkahelyen is száz százalékos teljesítményre és elismerésre, megfelelésre törekednek, ezért lelki szinten nehezen hangolódnak rá a gyermekvállalásra. A munkahelyen mindig lesz egy fontos projekt, amit még jó lenne befejezni, mielőtt jön a baba, így tudat alatt folyamatosan halogatják a tényleges (a munkához képest haszontalanabb tevékenységnek tűnő) gyermekvállalást.

„Sosem lehettem királylány. Mindig kilógtam a többi lány közül. Az úszás miatt a szüleim folyton rövidre vágatták a hajamat, ezt gyűlöltem. Kócos volt, rövid, kisfiúnak néztek. Volt, hogy egy másik kislány kizavart az iskolában a lánymosdóból emiatt.”

Az anyaság, az anyává válás a nőiességünk kiteljesedése. A nővé válásunk azonban lelki értelemben egy folyamat, amely már kislány korunkban elkezdődik. Ovis korban indul, amikor minden kislány királylány szeretne lenni, hosszú hajjal, és fodros, rózsaszín ruhácskákban. Azok a nők, akik gyerekkorban bármilyen okból kirekesztve érezték magukat a lányok közül, azok felnőttkorban sem érzik magukat egyenértékűnek a többi nővel, és önbizalomhiánnyal küzdhetnek. A kirekesztettség érzését okozhatja, ha egy kislány haját akár a sportkarrierje miatt, akár egyéb okokból (ettől majd megerősödik, így praktikus, stb.) az anyukája egyfolytában rövidre nyírja. Sokszor ez a kirekesztés tényleges élmény szinten is megjelenik, a többiek csúfolják, a lányok nem veszik be a közös játékokba.

„Mivel versenyszerűen úsztam, más volt a testalkatom tini koromban, mint a többi lánynak. Még otthon is én voltam az „okos” a családban, a nővérem meg a „szép”. Utáltam, hogy izmos vagyok, kicsi a cicim a sport miatt, nagydarabnak éreztem magam, fiúsnak.”

Az ovis kori királylány-lét után eljön a tinédzserkor, amikor a nőiességünknek a testi fejlődésünkben is megmutatkoznak a jelei. Ennek köszönhetően tudattalan verseny is indul a lányok között: ki a csinosabb, ki öltözik menőbben, és kinek mekkora a mellbősége. Ebben a versenyben már megjelenik egy új tényező: a fiúk figyelme. Ami ismét egy mérce arra vonatkozóan, hogy ki mennyire nőies, mennyire sikeres a többi lány között.

A gyermek és még serdülőkorukban is úszó lányok általában hátrányban érzik magukat a kortársaik között, és itt is megjelenik a kirekesztettség élménye. Bár nincs szó valós kiközösítésről, a serdülő lány mégis azt éli meg, hogy nem teljes jogú tagja a női társadalomnak, ő „más”, nem elég nőies. Ez az érzés pedig általában megmaradt felnőttkorra is.

„Valószínűleg az úszó múltam miatt elég kicsik a melleim. Ez később elég sok frusztrációt okozott a párkapcsolataimban. Mindig nagyon féltem a szexuális együttlétektől, rettegtem, mikor le kellett vetkőznöm, hogy mit fog szólni az aktuális párom.”

Innen pedig már csak egy lépésre vagyunk a gyermekvállalástól, amelybe a babára vágyó nő (az úszó múltja következményeként is) sokszor rengeteg frusztrációval vág bele. Mi van, ha nekem nehezebben jön majd össze a baba? Hiszen soha nem voltam elég nőies nő… Mi van, ha a kis melleim miatt nem fogok tudni szoptatni?! Mi lesz, ha kislányom lesz, és ő sem lesz nőies, és ő is szenvedni fog ettől? Minél több szorongás húzódik meg a gyermekvállalás kérdése mögött, annál több stresszt okoz, amely akár a prolaktin szintet is képes károsan befolyásolni, és így a gyermekvállalást akadályozni.

Minden átnézett fejlődési szakaszban megjelent a kirekesztettség érzete. Ez pedig mindig megsemmisítő erejű élmény. Aki a felnőtté válása során többször is kiközösítve érezte magát, az általában fokozott önváddal, bántóan viszonyul önmagához akkor is, amikor késik a gyermekáldás. A kirekesztettség élmény tudattalan stratégiává is alakulhat: ha már nem rekesztenek ki minket, mi fordulunk önmagunk ellen bántással, kritikával, és hibáztatjuk magunkat, mert „biztos a mi hibánkból nem jön a baba”. Ilyenkor tulajdonképpen a jelenben újra átéljük az egykori kirekesztettség élményt a női körből.

Nagyon fontos ilyen esetekben dolgozni azon, hogy a pár hölgy tagja ne érezze azt, hogy kevesebb, mint a társadalom többi nőtagja, amit a „meddőség” bélyege már önmagában is sajnos elő tud idézni. Érdemes ezekben az esetekben segítő foglalkozású szakember segítségét kérni, aki segíthet a múltban indult, és a jelenben is fennálló, megzavart önértékelés helyreállításában.