Jó érzés, ahogy kezd kikristályosodni, hogy miért vagyunk itt, mi értelme földi létünknek. Azt eddig is tudtam, hogy tanulunk. Most már tudom, hogy ez valójában emlékezés. Tapasztalni jöttünk ide.

Izgatott, kíváncsi, makulátlan, fényes lelkekként kapcsolódunk. Kapcsolódunk, hogy tapasztalhassunk. Hogy megismerhessünk mindent. Mert mindent tudni akarunk. Tudni akarjuk milyen a szeretet, tudni akarjuk milyen a fájdalom, a szenvedély, a szenvedés. Érezni akarjuk. Ezért teremtünk helyzeteket, melyekben szerethetünk, és viszont szeretnek. Melyben fájdalmat élünk meg, melyben megszakad a szívünk, melyben bátornak kell lennünk, vagy éppen önzetlennek. Melyben elveszítünk valakit, aki életünk része volt, hogy megéljük az űrt, amit lénye távoztával hátrahagy. Hogy megéljük a színfoltot, amit a jelenlétével fest. Megélünk küzdelmeket, hogy értékeljük sikereinket, és próbára tegyük erőnk. Megéljük az idő végességét annak tudatával, hogy földi létünk egyszer véget ér. Megéljük a végtelenségét egy hosszúra nyújtott pillanatban.

Oly sokszínű a világ! Oly sok a találkozás, az élmény, az esemény! Az íz, a hang, az illat, az érintés, a szín!

Ha úgy tekintenénk önmagunkra, mint lelkekre, melyek a világ és önnön belsejük felfedezéséért jöttek a Földre, nem ajándék lenne-e minden pillanat, ami hozzátesz a puzzle-höz a tapasztalat kirakósban? Rácsodálkoznánk minden érzésre, mint különleges adományra.

Mik ezek a pillangók a hasamban? Ez a szerelem? Mi ez a feszítés a mellkasomban? A düh. Mi ez a csiklandós, borzongató érzés az alhasamban? A vágy. Mi ez a remegés a gyomromban? A félelem. Mi ez a finom, meleg érzés a mellkasom környékén, ami átjárja az egész testemet? A szeretet.

Fel se fogjuk micsoda ajándék az életünk, ha éberen élünk meg minden pillanatot. Ez különböztet meg minket a gépektől.

Emlékeztetni fogom magam erre minden egyes nap.