Az erdő, ahova azon a szombat reggelen kirándulni indultunk Vicky barátnőmmel, a skóciai tavak egyike mentén húzódott. A kisbusz, mellyel odajutottunk, 17 ülést rejtett, biztonsági övvel, s ezek az angliai vezetési szabályoknak megfelelően, balról jobbra záródtak.

A busz jobb oldalán ültünk, a sofőr mögött, és csak akkor tárult elénk a tó másik oldala, a ködben rejtező hatalmas és csillogóan fényes valami, amikor először kiszálltunk. A bal part fehér, mézesen csillámló ködben úszott, amely nemsokára minket is betakart.

Alighogy kiszálltunk a buszból a kirándulás végállomásán, Vicky barátnőm, és magam körül a lég egyre sűrűbb lett, olyannyira, hogy nemsokára már teljesen betakart, a sűrű mély pára, zimankós hidegrázós füst, és meleg rózsaillatú fehér homály.

Vicky és én sokadik generációs boszorkányokként indultunk erre az útra. Vicky több, mint tíz éve élt már Skóciában, amikor hívott, látogassam meg, mert azt az üzenetet kapta, várnak minket a tavaknál.

Hogy ki az, aki vár, és miért, azt nem tudta meg az álomból, amelyet a többi érdekes álma mellé az álomnaplójába lejegyzett, pár hónappal ezelőtt, de egy bizonyos volt, hogy nekem utaznom kell, mert még az időpontot is megjelölték neki.

Így aztán, alig pár nappal megérkezésem után ezen a szombaton be kellett ülnünk a buszba, és a tavakig meg sem állni.

Itt vagyunk, körülöttünk minden ködös. Lábunkkal a talajt tapogatjuk, Vicky suttogva megjegyzi, fogják a kezét, s pillanatok múlva én is érzem, amint egy kis finom érintés az ujjaimhoz kapcsolódik, mint, amikor a langyos víz finoman rácsurog a kezemre, lágyan és csiklandón.

A kezek finoman irányítva vezettek minket. Az út két szikla közt vezetett, úgy érzékeltük, mintha egy széles kapun haladtunk volna át.

Mentünk, lépkedtünk. Lábunk alatt néha-néha megreccsent az avar, egy-egy ág hangos sóhajjal tört ketté. Abban a mélységes mély csendben, meg is ijedhettünk volna a váratlan zajoktól, de mindkettőnkön oly végtelen nyugalom érződött, mint amit a bizonyosság, a béke, a végtelen szeretet, a szex után a másik oldalán való elnyúlás, a szerelmi elmerülés adhat még.

Talán patak volt, melynek csobogása olykor távolról, olykor közelről hallatszott. Nem éreztem fáradtságot, csak végtelen kíváncsiságot, és belül majd szétfeszített az öröm, legszívesebben hangosan sikítottam, vagy kiabáltam volna, azt, hogy „itt vagyok!”

Néha egy páracsepp az orromon landolt, csiklandozva azt, de mielőtt hatalmasat tüsszentettem volna, egy óvó, meleg puha valami lesimította az orromat, felszárítva a csiklandó csöppet, és a finom érintéssel, elsimogatta a készülő tüsszentést is.

Nem láttunk semmit. Mintha magunk is köddé váltunk volna, az egész tér megfordult, eltűnt a fent, a lent, a bal a jobb, csak a csend, az érzékelésünk, a csobogás, és pici mancsok szorítása jelezte, hogy jó felé megyünk.

A patak csobogása mellé néha lágy surrogás, suttogás hallatszott, az ágakat valaki mindig félrehajtotta előttünk, s szemünket, mintha vékony pókfonálból szőtt finom selyemkendő borította volna. Ha jobbra kellett fordulnunk, a jobb kezünket szorította meg az a piciny kéz, ha balra, akkor a balt. Sosem ütköztünk, pedig a hirtelen irányváltásoknál megtörténhetett volna.

Sokáig mentünk, vagy percekig? Nem tudom. Amikor emelkedőn jártunk, magasra kapaszkodtunk, hátulról jött a segítség, ha elfáradtunk, kedves erőt adó simogatás, és pár korty innivaló járt nekünk.

Aztán a surrogás erősebb lett, a fények színes szivárványként villóztak át a finom szemfedőnkön, elért minket egy lassú, illatosan meleg fuvallat, majd lágy zene hangjai, s mintha felhúzták volna a függönyt, a köd egyik pillanatról a másikra felszállt, lehullt a finom puha kendőszerű pókfonta lágyság, és ott volt előttünk egy ezernyi szikrázó csillagból összerakott, fénnyel világító város.

A szivárványhíddal megközelíthető város körül kavargott a tér. Néha egy-egy szárnyas ló tűnt fel, utasával, majd rengeteg jókedvű, mesésnél-mesésebb, számomra ismeretlen lény, boldog elégedettségben. Sétáltak, repkedtek, ugráltak, cigánykerekeztek egyedül, vagy másokkal.

• Ó, de rég vágytam erre! – suttogta Vicky, kitárva a karját a látvány felé. – El sem tudom mondani mekkora boldogság számomra találkozni ezekkel a varázslatos lényekkel, amelyekkel régebbi életeimben már sikerült!

Az apró lények, akik eddig minket vezettek, most mellettünk álltak, s széles mosollyal nyújtottak felénk csodálatos színekben pompázó erdei gyümölcsökkel, termésekkel, nyers magvakkal feldíszített étket, melynek illata bekúszva orromon, levándorolva az érzékeimen, hatalmas csikordulásra késztette a gyomrom, s mely éhséget jelző hangos csikordulás az egész várost kacagásra késztette.

Ott kacagtunk együtt, boldog-hangos örömmel.

Egyre több lény gyűlt körénk, akik szintén kacagtak, teli torokból erősítve a közös kacagást. Szinte fuldoklásig kacagtunk, mintha sosem tudnánk abbahagyni, úgy zengett az egész tér, a színek is kacagásunk ritmusára rezegtek, az egész világ kacagott velünk…

Ugyanakkor már nagyon szerettem volna azt az ínycsiklandóan finom ételt megkóstolni, de a hatalmas kacagás által kiváltott köhögés is megérkezett. Amely nem maradt abba, csak köhögtem-köhögtem, és ez a fuldokló köhögés megváltoztatva a teret, felébresztett, Budapesten, a saját ágyamban.

A kislámpa fénye, – elvágva a fantasztikus álomtól, – jeges hidegen, vakítón világított a szemembe. A takaró tetején, mindkét kezem görcsösen szorította az „Elveszett mesék könyvét”, amelyet este kezdtem el olvasni, s amelybe valószínűleg belealudtam…