„Te csak várj, míg felkel majd a nap!”

„Te csak várj, míg felkel majd a nap!” – duruzsol a fülembe egy hangszóróból Demjén Rózsi a Bor-Buli-Balaton Boglári Szüreti Fesztiválon sétálva egy alig megtervezett, mégis annál varázslatosabbra sikerült hétvége szombat éjszakáján. Miközben azon merengek, micsoda mázli, hogy az utolsó pillanatig vártam az e havi cikkeim leadásával, hisz így most alkalmam adódik legfrissebb szívmelengető élményeimet megosztani itt a magazin hasábjain kedves hűséges Olvasóimmal.

Régen tudom, hogy minden találkozásnak oka van. Némelyiknek több is és csak rajtunk múlik hányféleképp tudunk építkezni egy-egy újdonsült ismeretség kapcsán. Képesek vagyunk-e felpattanva a spontaneitás hullámán szörfözve egy hirtelen adódott lehetőséggel élve sokkal többet kapni, mint egy kellemes balatoni kiruccanás. Vagy ragaszkodunk ahhoz, hogy az előre megírt forgatókönyvet betű szerint betartva éljük az életünket, hiszen különben hogyan is érhetnénk el kitűzött céljainkat.

Egy ártatlan kérdéssel kezdődött az egész: van kedved lejönni Boglárra holnap?

Kedv? Naná, hisz ezer éve nem voltam a déli parton, ami majd 10 évig volt az otthonom, mielőtt Ausztria felé kacsintottam a következő tíz évre.

Idő? Ugyan, ezer a dolgom, cikkeket kell leadjak a hétvégén, tanulnom kell és a házimunkával is jó lenne már kicsit utolérni magamat…

Kell ez nekem?

Kell a fenének, hogy megint lelkiismeret furdalásom legyen, amiért eltérek a részletesen kidolgozott tervtől, csalódást okozva saját magamnak, amiért még egy ilyen egyszerű feladatot sem vagyok képes megoldani, hogy pontról pontra megtegyem a magamnak felvázolt lépéseket.

OK, akkor újra felteszem a kérdést, mert az előző válasz bár minden szempontból megfelel a logika kritériumainak, valahogy mégis disszonáns érzéseket kelt bennem…

Tehát még egyszer: kell ez nekem?

És ezúttal megvárom, hogy elcsendesedjen minden odabent, s megérkezhessen a szívből jövő válasz, ami megmosolyogtat, beindítja a fantáziám és energiával tölt fel: igeeen, megyek, mert ott a helyem.

Tudtam, csak nem sejtettem – megvan ez a bizonyos mondat Stallone Oscar című filmjéből, ugye?

Na valahogy ezt érzem én is, mikor vasárnap este kilenckor leülök összefoglalni az elmúlt két nap érzéseit. Az élményeket felsorolni több cikkre való hely sem lenne elegendő, hisz oly rengeteg impulzust tartogatott számomra az a 48 óra, melyben rendhagyó időutazást tehettem legifjabb felnőttkorom jó néhány helyszínére, melyet álmomban sem gondoltam volna még a hét elején, hogy megtörténik velem.

Mint egy falat kenyér úgy kellett számomra ez a mostani soron kívüli ÉletMese Újrakeretezés, melynek kapcsán megértettem, elengedtem, megbocsátottam, könnyeztem, mosolyogtam, merengtem, szívből kacagtam, öleltem, örültem, ettem-ittam réges-régi és vadonatúj kedvesebbnél kedvesebb ismerősök társaságában Fenyvestől Boglárig 2 nap alatt.

21-08-21 – „az éjjel soha nem érhet véget” hallom dübörögni az egyik színpad irányából… s bár már a vasárnapi telihold ragyog az égen, mi még azt a szombatot éljük és élvezzük, amikor mertem nagy levegőt véve a csend erejét használva teremteni…

Erről a témáról Rácz Barbara Életvezetési és Egészség Coach tollából is olvashatnak egy gondolatébresztő írást, akiről e havi Lehet másképp cikk sorozatomban mesélek. Hogyan ismertem meg Őt és mit adott számomra a vele való közös munka a Változz velünk program kapcsán ez év elején.