Amikor minden elveszett, csak az marad, ami nem égett el, csak az lehet jó, ami maradandó, ami a szeretet hullámain hord téged. A parázs a tűz maradványa, az elégett korlátok házsártos verme, ami nem hűlik ki, mert a létezés alapelve mindig ott pezseg az ereinkben. Csak izzik és izzik, csak várakozik, amíg folyik az átalakulás. Nem is tudom, mire várok? A maró érzéseknek egyszer le kell csillapodniuk, mert szétmarják a lelkemet. Figyelem a szunnyadót, fogyjon az ellenállás ereje, csak fáradjon, csak vergődjön, majd abbahagyja, majd lecsillapszik… de ha MAJD akkor sohasem lesz vége vége vége …vége vége…vége….és VÉGE!

Nincs semmi és senki, elfogytak a tomboló lehetőségek. Csak állok, várom, hogy mozduljon valami. Pont vagyok a semmi közepén, de VAGY-OK. Magamba figyelek és a csend izzani kezd. Egyre csak izzik, izzik, már a lángocska melegít, gyógyít és egyszer csak az izzó tündöklés szárnyat bont. LÁNGOLOK!

A Parázs izzó csendjében feléledtek lángoló szárnyaim.