„Nem szánom én az ostobát, kinek üres a mennyek boltja: ki méltó látni a csodát, az a csodát magában hordja.” (Babics Mihály – Babona, varázs)

Nem tudom pontosan hány éve kezdtem el mantrázni: hiszek a csodákban és számítok rájuk…

Nincs is jelentősége már, hisz néhány hete a fenti mondat új értelmet nyert számomra – hála egy olyan találkozásnak, amiről legmerészebb fantáziáim közepette sem mertem volna álmodni korábban soha.

A szívem mélyén ugyanakkor biztos, hogy mégis hittem benne, hisz, hogy tudtam volna különben valóra váltani mindössze néhány nap leforgása alatt?

Saját magam számára is meglepő könnyedséggel fejest ugorva egy újabb ÉletMese újrakeretezésébe, ami a nekem rendelt Társ felbukkanásával kezdődött augusztus 21-én.

Az, hogy nálam az a szokványos, ami nem szokványos, már rég nem meglepő számomra. De hogy létezik valaki, aki ehhez olyan szinten tud kapcsolódni, ahogy a közelmúltban az megtörtént, még nekem is csoda számba megy mind a mai napig.

Én, aki még pár hónapja is padlógázzal vetettem magam minden új ismerkedésbe és egy szivárványszínű illúzió buborékban lebegve véltem felfedezni minden egyes felbukkanó hímnemű egyedben azt, aki végre talán az igazi lehet, ezúttal tágra nyílt szemmel csak figyeltem és csodálkoztam…

Saját magamon és azon a Férfin, aki cirka 48 óra alatt képes volt a varázslatra, hogy pár apró, de annál szívhez szólóbb gesztussal megdobogtatva a szívem, a szó legjobb értelmében a feje tetejére állítsa amúgy sem az unalomról híres életemet.

Megmutatva, hogy létezik a Csoda, amit két Lélek egymásra találása jelent. Bebizonyítva, hogy érdemes volt hosszú évek során időt és energiát nem kímélve kutatnom a megoldást. Arra, hogyan válhatok megfelelési kényszeres, maximalista, egoista, nagypofájú kislányból olyan Nővé, hogy megérdemeljem a szívem mélyén dédelgetett ábrándképben szereplő Férfi oldalán megtalált békét, nyugalmat és biztonságot, amit oly régóta kerestem.

Hogy el merjem hinni, létezik az általam vágyott harmonikus, egymást inspirálva támogató kapcsolat, melyben egyenrangúként élve egymás mellett BOLDOGulhatunk mindketten. Megélve mindazt, amik vagyunk, élvezve, hogy a másik nemhogy elfogad minket minden apró „zizzentségünkkel” együtt, de pont ezekért szeret minket s tekint ránk olyan igazi kincsként, ahogy mi talán soha eddig nem láttuk még saját magunkat.

Én, aki eddig szinte mindenki számára sok(K) voltam, akit a virtuális világ ismerkedős platformjai az utamba sodortak tanítóként, most hetek óta egyik ámulatból a másikba esem. Mert megérkezett és rám talált az, akinek mosolya, ölelése és minden egyes irántam való megnyilvánulása arról tanúskodik: nem csak hogy elég jó vagyok számára, de kifejezetten örül nekem. Na meg annak, hogy merem magamat adni, vállalva a gyengeségeimet és a múltam minden egyes mozzanatát, akkor is, ha sok dolog akad benne, amire nem vagyok kifejezetten büszke.

Mert megért és elfogad a magam tökéletlenségében, hisz Ő is bejárta a maga labirintusát, míg megérkezett abba a balatoni kempingbe ahol a „forgatókönyv” szerint találkozhattunk. Hogy a legnagyobb őszinteséggel meséljünk egymásnak mindarról, ami odáig vezetett minket, hogy mások számára hihetetlen gyorsasággal döntsünk arról, már nem akarjuk tovább egymás nélkül álomra hajtani a fejünket és felébredni reggelente.

Némileg türelmetlenül ugyan, de végül mégis csak sikerült kivárnunk, hogy megérkezzen az életünkbe a Csoda, amit egymástól kaphatunk s egymásnak adhatunk. És itt nem kell nagy dolgokra gondolni, elég annyi, hogy a mindennapok során úgy tudjunk egymás mellett létezni, hogy az mindkettőnk számára igazi örömforrás legyen.

Újabb szívdobogtató élmény vált hát valóra álmaim „to do list”-jéről: párkapcsolati ÉletMese újrakeretezve. Hálás szívvel köszönöm meg azóta a varázslatos augusztus 21-i találkozás óta minden egyes nap, hogy az első randevúnk azóta is tart – mert mindketten teszünk érte percről percre, hogy ami köztünk van, ha változik is idővel, csak és kizárólag jó irányba történjen.

40 évet várni rá, hogy megtaláljuk azt, akivel élmény minden együtt töltött perc olyan ajándék, amit csak az ostobák nem becsülnének meg. Mi pedig már túl vagyunk a legnagyobb ostobaságokon, amiket csak az ember ifjan elkövethet, megérdemeljük hát, hogy naponta tanúi legyünk a Csodának, amit közösen teremtettünk.