Értékelés, számvetés, tanulságok levonása, az új tervek, elképzelések meghatározása – az emberek többsége ezt általában szilveszter/újév napjaiban végzi el. Az elmúlt évszázadban kialakult iskolarendszer menetrendje az évszakok figyelembevételével kicsit fellazította a fentieket, hiszen – Magyarországon – a tanévek időtartamához igazodóan a végső értékelés az iskolákban május – júniusban, az új célok, feladatok kitűzése pedig szeptember hónapban történik.

Az én privát életemben, az elmúlt bő egy évtizedben kissé komplexebb rendszer alakult ki: egyrészt minden év decemberében, január elején számot vetettem a megtett úttal, szembenéztem a helyzetemmel, illetve készültek tervek, megfogalmazódtak vágyálmok, történt valamiféle tervezgetés.

Másrészt szeptember hónapban – a gyerekeim iskolakezdésével egyidejűleg – szembenéztem az évben addig elért eredményekkel, konstatáltam a tervektől való eltérést, és próbáltam lehetőleg reálisabban meghatározni, hogy „miférmégbelekarácsonyig”.

Lehetséges, hogy ennek a vegyes tervezési módszernek egyik gyökere a versenyszférából is ered, hiszen – bár nem érint közvetlenül – a negyedéves eredmények értékelése, összevetése az éves tervvel a profitorientált gazdasági társaságok jellemzője.

Természetesen az én terveim és eredményeim nem feltétlenül forintosíthatóak minden esetben, de túlnyomó többségüknek nyilvánvalóan van pénzügyi vonzata.

Az idén az iskolai felkészüléssel párhuzamosan elég komoly terveket kovácsoltam a hátralévő négy hónapra: egy kis festés a nagyinál – aminek kapcsán maga a munka a legkisebb kihívás, a szakember becserkészése és az időpont egyeztetése a legenergiaégetőbb tevékenység. Aztán a terveim között szerepelt egy kis önképzés – önfejlesztés – divatosan szólva énidő megteremtése -, aminek keretében kéthetente hétvégén újra iskolapadba ülök. Továbbá komoly célkitűzésként szerepelt a gyermekeim sport felé történő visszaterelése, hiszen az elmúlt másfél évben ezen a területen nagy visszaesések történtek.

És persze a fentiek mellett szerettem volna továbbra is megfelelő színvonalon és energiaráfordítással végezni a munkámat, támogatni a családomat a szürke hétköznapokban.

Szóval augusztus végén komoly listákkal, telefonszámokkal, nyomtatványokkal, to do listákkal közlekedtem, és ezerrel pörögtem a „projektjeimen”. Innen visszatekintve – valljuk be – csak a célokon tartottam a szemem, csak hegyek hosszú sorát láttam magam előtt, amelyeket meg kell, hogy másszak, de nem álltam meg az út során nézelődni, nem csodálkoztam rá a környezetemben zajló eseményekre, nem igazán éltem meg a mindennapokat.

És sikerült túlfeszíteni a húrt: egyik éjszaka miközben nem aludtam, hanem egy pohár víz elfogyasztása után mentem vissza a hálószobába, megcsúsztam.

Bokatörés. Mentő. János Kórház. Műtét. Rengeteg idő gondolkodni.

Persze a fizikai fájdalmon túl az ember ilyenkor elgondolkodik, hogy miért velem, miért most, és miért is?!

A kezdeti önsajnálaton átvergődve elkezdtem rácsodálkozni a körülöttem történő apró dolgokra, amelyek korábban csak elsuhantak mellettem, szinte tudomást sem vettem róluk. Az élet belekényszerített egyfajta szemlélődő szerepbe, így volt lehetőségem a körülöttem zajló történeteket megfigyelni és élvezni.

A kórházban töltött napok alatt egy 89 éves nénivel kerültem egy szobába. Az életszemlélete, optimizmusa, kedvessége, az értékrendje új impulzusként hatott, felnyitotta a szememet, megértettem, nem: megéreztem, hogy mire kaptam esélyt. Felfogtam és zsigerből éreztem azoknak az unalomig ismételt életvezetési tanácsoknak a mondanivalóját, az erejét, amely a lassabb életről, a hajszoltság elengedéséről, a teljesebb életről szólnak. Nemcsak fejben, racionálisan kezdtem élni, hanem végre meg mertem engedni magamnak, hogy az érzéseimről is tudomást vegyek.

A baleset átrendezte életem: megálltak a projektjeim: vannak, amik törlésre kerültek, és vannak, amiket teljesen szabadonfutóra tettem.

A görcsös akarást, amiket belevittem a céljaimba, sikerült feloldani, gyakorlatilag egy szemléletváltással. Az életem az utóbbi években sok – sok projektben éltem meg, amikor az egyik megvalósult, másik kettő jött a helyére. Nem adtam időt sok üresjáratnak, vagy ha mégis, akkor úgy éreztem hibát követek el.

A baleset, ahogy sokan mondják megállított és adott egy új nézőpontot, úgy érzem, abba az irányba terel, hogy kicsit éljem meg a pillanatot, fogadjam el az új lehetőségeket, és ne akarjak mindent kontroll alatt tartani, szervezni, irányítani.

Ugyanakkor fenntartom, hogy a projektszemléletnek helye van az életünkben, ez nem kérdés, és csak az arányok tudatos meghatározása segíthet abban, hogy ne feszüljünk túl, de mégis haladjunk a céljaink felé.

És miért is írtam meg a fenti, eléggé személyes történetet, és adtam nagy betekintést az érzéseimbe? Mert ahogyan okos felmenőim mondták: okos ember más hibájából tanul. Ha csak páran magukra ismernek abban, hogy mennyire hajszoltan, projektekben élik az életüket, és „okos emberként” tanulnak az én történetemből, akkor ez már nem is kérdés.