Ahogyan elkezdődött az iskola, felvettük – többé-kevésbé – a fonalat, és próbáljuk a külső elvárásokat is figyelembe véve úgy megélni a hétköznapokat, hogy mixeljük az alábbiakat: 1. a gyerek teljesítsen jól az iskolában 2. de ne legyen teljesítménykényszere 3. lehetőleg élvezetből sportoljon valamit vagy szabadidejében csináljon olyan tevékenységet, amely feltölti 4. legyenek családi programok 5. legyen alkalom és idő beszélgetni és csak megélni a pillanatot együtt.

Szóval a feladat nem könnyű, hiszen egy nap továbbra is csak 24 órából áll.

A fentiekben meghatározott célok „gyakorlati végrehajtása” különböző korú gyermekeknél más és más kihívást tartogat. Például kamaszkorban nagyjából bármit javasolsz nekik, azt az esetek többségében komoly homlokráncolás, majd „azért nem” kezdetű válasz követi. Vagy nincs válasz sem, csak egy rövid vállvonogatás….

Személyes tapasztalat alapján a kisebb korú gyermekeket azonban sokszor meg kell menteni saját maguktól, mert sok-sok ingert éreznek, az elvárásokat szeretnék teljesíteni, azonban az idegrendszeri fejlettségük és egyéb, korosztályukat jellemző tulajdonságuk folytán nehezen kezelik azt a komplexitást, amit a jelen társadalom jelent számukra.

Mekkora elvárást lehet és kell egy gyermekkel szemben támasztani? Nyilvánvaló, hogy a 21. században az élethelyzetek és a társadalom összetettsége újabb kihívásokat állít elénk az élet minden területén.

Sajnos a stressz életünk része, keveseknek adatik meg, hogy olyan életet éljenek, amely nem hemzseg határidőktől, „kell”-ektől. Véleményem szerint a stresszes helyzetet nem kerülni kell – ahogyan az orvosi közhely fogalmaz –, hanem megfelelő módon kezelni. És ehhez szükséges részünkről jó nagy adag tudatosság a mindennapokban.

A gyermekektől várni a tudatos, külső rátekintést teljesen extrém elvárás, ezért a szülőnek kell patikamérlegen kiszámítani, hogy hol is van az arany középút, latinul aureamediocritas.

Vannak, akik egy régi latin mondást citálnak elő a gyermekek kapcsán: teher alatt nő a pálma, amellyel alapvetően azt próbálják igazolni, hogy az ifjakat bátran terheljük kihívást jelentő elvárásokkal, és majd a jelentkező próbatételek formálják igazán erőssé személyiségüket.

Arra azonban jó lenne választ kapni: mekkora legyen az a teher, amit a gyerek cipel? Lehet-e ezt objektíven mérni? Van- e olyan mutató, amely meghatározza, hogy adott (formálódó!) személyiségű gyereknek mekkora és milyen összetételű teher az optimális?

Alapvető kérdésként merül fel, hogy meddig tudunk racionálisan meghatározni bizonyos paramétereket: milyen a gyerekünk, hol helyezzük el a képzeletbeli skálán? Ez egy nagyon nehéz műfaj, hiszen teljesen normális, emberi, mondhatnám alap szülői tulajdonság, hogy elfogultak vagyunk gyermekünkkel szemben.

Nyilván a gyermekkel foglalkozó segítő szakemberek sokat tudnak segíteni abban, hogy mi az optimális adott gyermek számára, de sajnos a legtöbben segítő szakemberhez csak valamilyen probléma, ne adj Isten testi tünet megjelenését követően jutnak el.

Mit tehet a szülő, amikor próbál tudatosan dönteni és meghatározni azt, hogy mi a nem túl sok és nem túl kevés a gyerek életében?

Olvas, tájékozódik, mérlegel. Nem próbál mintákat használni, és ami a legfontosabb: az elvárások megismerését követően a gyermekére fókuszál, és hallgat a belső megérzéseire és belső hangjára.

Igen, valóban ehhez idő kell, energia kell, bátorság kell.

Ha szükséges, akár – extrém esetben – szembe kell szállni a pedagógussal, az edzővel, a bárkivel, és ki kell jelölni egy más, az általánostól eltérő utat, ha kell, le kell válni a „fősodorról”, alternatívákban gondolkodni, és azt az utat választani, amely a gyermek stabil személyiségének fejlődését támogatja.

Nem könnyű bizony. De megéri.

A gyermekek könnyed terelgetése kapcsán egy dolgot ne felejtsünk el: az utóbbi évek, évtizedek hozadéka, hogy egyre gyakrabban találkozunk olyan 40-es, 50-es éveikben járó emberekkel, akik szinte nyílegyenesen mentek végig gyermekkoruktól kezdve egy adott életpályán, úgy tűnt, sikeresek, elégedettek az életükkel, elért eredményeikkel. Aztán – mint a mesében – jött egy fordulat, és a sikeres, elégedett ember elengedett szinte mindent, ami addig komoly értéket képviselt az életében, és teljesen új alapokon, akár új szakmában, új hivatásban gondolkodva kezdte újra az életét. Szerintem ezekkel az emberekkel készült beszélgetések, interjúk sokat adhatnak bárki számára, ha a gyermeknevelés során felmerült dilemmák feloldása kapcsán tájékozódik.