Halottak napja közeledtével előkerülnek veszteségeink. Vagyis sokkal többet gondolunk azokra, akiket elvesztettünk, és amiket veszteségként éltünk meg életünkben.

Múltunk, amely általunk és velünk történt, előtérbe kerül.

Szomorkodhatunk, elengedhetünk, elsirathatjuk veszteségeinket, felülkerekedhetünk fájdalmainkon, vagy benne maradhatunk, ha lelkünknek arra van szüksége. S ezt így is kell, mindenkinek saját fájdalma szerint, a lelke megnyugtatása érdekében.

Egy bizonyos azonban, nem hurcolhatjuk magunkkal veszteségeink súlyát életünk minden percében, mert lehúznak, elkeserítenek, elveszik az életerőnket. Bizonyos vagyok benne, veszteségeinket feldolgozhatjuk úgy, hogy építkezünk belőlük, általuk.

Sokan tudjuk már, hogyha valami véget ér, az után jöhet egy új, s ezt akkor is lehetséges megélni, – akár nap, mint nap,– ha egy mozgásában vagy életlehetőségeiben korlátozott gyermek érkezik a Földre, egy családba.

Pápai Ildikó írónő, akivel a témáról felemelő beszélgetést folytattam, mélységeiben ismeri ezt.

• Életed elmúlt 20 éve alatt naponta hullámhegyeket és -völgyeket éltél meg fiad miatt, de tudom, hogy elképesztő energiákra tettél szert ebben a folyamatban.

• Ha egy családba eltérő fejlődésű gyermek születik, akkor nagyon komolyan meg kell küzdenünk veszteségérzés által kiváltott elmagányosodással, azzal, hogy minket, anyákat nem ért meg senki, s, hogy egyedül maradunk ebben a küzdelemben, amit a sors „kiutalt” nekünk. De közben ugyanezt érezheti az az óvónő, az az általános iskolai tanítónő vagy fejlesztő pedagógus azzal a gyerekkel kapcsolatban, akit rábíztak. Miközben mindkét oldal nagyon szeretné megérteni és megtalálni az utat a gyermekhez, és azokat a kulcsokat, amelyekkel ki lehet őt nyitogatni.

Ildikót fia autizmusa anyatigrissé tette. Mai napig tökéletesen hisz abban, hogy egy eltérő fejlődésű gyermek minden pillanatban tanít, és abban is, hogy fia nevelése, fejlesztése közben olyan készségeket sajátított el szülőként, amelyeket semmilyen kurzuson nem tanulhatott volna. Gergő fiával közös útjuk történetét a Trivium kiadónál 2019-ben megjelent könyvében meg is írta; „Azt beszéltük meg, hogy BOLDOG leszel” címmel.

• Szombaton a „Nem Adom Fel” Alapítvány szakmai napján jártam. A „Nem vagyok egyedül, nem vagyok tehetetlen” mottójú Léleköntő” napon rengeteget jegyzeteltem, hitem és szívem szerint mindezt átadnám olvasóimnak. Hiszem, hogy ezeket Magyarországon mindenkinek el kellene olvasnia. Sajnos azt tapasztalom nap, mint nap, hogy az empátia és a tolerancia még mindig gyerekcipőben jár nálunk. Látom magam körül azokat a szülőket, akik eltérő fejlődésű gyereket nevelnek, elképesztő, milyen erőket mozgatnak meg azért, hogy különböző civil szerveződéseket hozzanak létre, amellyel segítik a gyerekeik fejlődését. Tanulócsoportokat, tehetséggondozót ki-ki először a lakásán hozott létre, majd másokkal összefogva egyesületbe tömörültek, így próbálják járni azt az utat, amivel gyerekeiknek és más autista gyerekeknek is megfelelő ellátást tudnak biztosítani, bármikor érkezik a diagnózis.

Ildikó életének egyik célja, az, hogy azokat a gyógypedagógusokat, pedagógusokat, orvosokat, és pszichológusokat, akik zászlajukra tűzték az autista gyerekek – és fiatal felnőttek – életének szebbé tételét, a világgal megismertesse, az egyre nagyobb számú autista minősítéssel rendelkező gyerekes családok érdekében is.

• Mit lehet kezdeni azzal a rengeteg gyerekkel, aki ma autista minősítést kap?

• Ha sérült gyermek érkezik egy családba, azt naponta veszteségként élheti meg a család minden tagja. Mindezt tetézheti a környezetünkből érkező őszinte elfogadás és az empátia hiánya, az intézményi ellátás hiányosságai, a meg nem értés és a társadalom kirekesztő megnyilvánulásai. A mai gyerekpopuláció teljesen más, mint a 30 évvel ezelőtti, mert a virtuális lét, amelyben létezünk, nyomot hagy rajtuk, – ahogyan rajtunk is –, ezért a mai gyerekek idegrendszere egészen másképp működik. Állandó stimulációra, ingerre van szükségük, s mi ezt meg is adjuk nekik, mert erre tart a világ, és nem engedhetjük meg, hogy lemaradjunk. Ugyanakkor nem vagyunk felkészülve erre a másfajta gyerekanyagra, alulértékeljük azokat az embereket, akik igazoltan valamilyen hendikeppel élik az életüket, miközben fogalmunk sincs arról, hogy ők miben tehetségesek. Mert mindenkiben van kisebb-nagyobb talentum, csak az iskolarendszer nem alkalmas arra, hogy ezt a gyerekekből kihozza. Valamiféle paradigmaváltásra lenne szükség, mert a mai, még mindig kőbe vésett szabályok túl nagy terhet raknak a gyerekekre, és az autista gyerekekre még annál is többet. Ezért nagy szükség lenne olyan közösségi terekre, ahol rendszeres és tartalmas programokat lehetne felkínálni számukra is.

• Milyen programokra gondolsz?

• Kisebb korban az óvoda és az iskola ki tudja elégíteni az autista gyerekek szociális igényét is, és a szülők is szívesen mennek el Anyák napjára vagy Farsangra. Ilyenkor az auti gyerek is meg tudja mutatni ügyességét, és van sikerélmény oda-vissza. Amikor az autista gyerek serdülni kezd, a normális biológiai éréssel párhuzamosan náluk is megjelenik a leválás, az elmagányosodás, de a korosztályos támogatás nagyon hiányzik, pedig bennük is megvan az igény a kortársakhoz való kapcsolódásra, még akkor is, ha rájuk nem jellemző a közös „bandázás”.

A szomszédunkban van egy nagyon helyes 18 éves fiú, akivel Gergő Xboxozik immár hat éve. Ezt a „barátságot” nem Gergő kezdeményezte, hanem én, de bevált. Ma már heti rutin, Marci átjön, és másfél-két órát játszanak, közben beszélgetnek, taktikai tanácsokat adnak egymásnak, tehát létrejön egy KÖZÖS ÉLMÉNY, KAPCSOLÓDÁS. Ez nagyon komoly előrelépés a fiam életében, hogy van egy Xbox-barátja, és én nem siránkozom azon, hogy miért nem fociznak inkább, mert ha nekik ez okoz örömet, akkor én is velük örülök.

• Azt mesélted, ez a közös játék indította el benned a gondolatot, majd a megvalósítás tervét, hogy olyan közösségi teret hozzatok létre, ahol a többi érintett számára is megvalósulhatnak ezek az élmények.

• Mindig értetlenül álltam az előtt a tény előtt, hogy nincs egy klub vagy olyan közösségi tér, ahol a „normális” kamaszok kapcsolódhatnának az autista kamaszokhoz. Ez persze nem elvárás, hiszen más a motivációja egy olyan serdülőnek, aki haverokkal szeret lógni, ezért nem biztos, hogy egy ingerszegény kapcsolatban igazán, őszintén jól tudná érezni magát.

Így pattant ki a fejemből a szikra, hogy itt a XIV. kerületben kellene csinálni egy klubot, ahol az autista gyerekek és fiatal felnőttek el tudják foglalni magukat, ahol kapcsolódhatnak, alkothatnak, sportolhatnak. Nem hallasz ilyen klubokról nap, mint nap, de ha igen, az bizonyos, hogy a szervezése és alapítása mögött szülők állnak, akik a saját bőrükön tapasztalják, hogy ez egy vakfolt, amelyet be kell tölteni. A könyvem megjelenése kapcsán a Zugló Rádió készített velem egy interjút, és a végén megkérdezték, milyen terveim vannak a jövőben, én pedig elmeséltem a „Kék Zóna Auti Klub” ötletét. Somogyi Tímea, aki készítette velem az interjút, azonnal felajánlotta a segítségét.

• Hogyan sikerült a továbblépés és a megvalósítás?

• Van Zuglóban egy Civil Ház, ami közösségi térként működik, ők biztosítottak egy helyiséget. Két csodálatos szülő, Nagy Zoltán és Medveczky Zsuzsanna szegődött mellém, s hárman kitaláltuk a programokat. Az Univerzum tovább segített, mert a kerületben van egy gyógypedagógiai általános iskola, – a Benedek Elek, – ahova a fiam is járt. Az iskola igazgatónője „egy álruhás angyal”, akit meghívtunk klubunk alakuló ülésére, ő is felajánlotta a segítségét, ami hamarosan nagyon jól jött, mert a Civil Ház szobája már első alkalommal kicsinek bizonyult. Első programunk egy közös kirándulás volt Solymárra. A következő klubot október 22-én, már az iskola tágas falai között tartottuk meg, amikor a jógával ismerkedtünk. De persze itt semmi sem kötelező; lehet társasozni, beszélgetni, zenét hallgatni, mindezt közösen. Kezdetben arra gondoltunk, szétválasztjuk a korosztályokat, aztán elvetettük az ötletet, amikor azt láttuk, hogy az ötéves a huszonévessel együtt boldog vigyorral ült a földön és Jenga tornyot épített. Annyira édesek voltak! Mert nekik MAGA AZ EGYÜTTLÉT A LÉNYEG!

• Ó, köszönöm szépen, ez fantasztikus zárszó, és megadtad a cikk címét is! Hisz ebben a pandémiás időszakban, azt hiszem, ez a legcsodásabb szlogen, amelyet zászlónkra tűzhetünk. Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést, nagyon sok örömet, sikerélményt kívánok a klub minden tagjának és szüleiknek!