Vagy inkább hol vannak a szakemberek?

Hálószobámban leszakadt a redőny, – gurtniszakadásból kifolyólag, – sötétségbe burkolva az amúgy e csodálatos napos őszben a 9. emeleten órákon keresztül napfényben fürdő falakat.

Nem bírom a sötétséget nappal, fényre áhítozom, boldog vagyok tőle, főleg 23 éve, mióta a 9. emeleten lakom, és elfeledhetem a földszinti sötétségbe burkolózó régebbi lakásainkat, a pincékben és alagsorban lévő munkahelyeimet, szerelmi fészket és tánctereket, vagy a debreceni diákéveim alatt az anyósjelölt kárálása elől a pincében kialakított kis kuckónkba való menekülésünket, akkori szerelmemmel.

Mindez a sötétségbe borulás a fényünnep és újhold napján történt, mely eléggé elgondolkodtatott, hogy vajon mi lehet az oka. Az nem elég válasz minderre, hogy az, hogy ez a cikk megszülethessen.

Érthetőbben. Sokszor hallottam gyermekkoromban, a földszinti lakásunk nyitott ablaka mögött ülve, „leckeírást” imitálva, amint az udvaron sétáló, beszélgető idős hölgyek a „békebeli időkre” hivatkoztak, amikor még minden „jó” volt. Ők ezekkel a titulusokkal a II. Világháború előtti időszakokat szépítették meg.

Bár azokat az üzleteket, szolgáltatásokat, bolti eladókat nem ismertem, de ismertem a 60-as, 70-es évek cipészeit, szemfelszedőit, fodrászait, pincérjeit, bolti eladóit, – édesanyám ruházati bolti eladó volt, üzletükbe miatta több évtizedig jártak vissza vásárolni a vevők, – szakembereket, drótos tótot, átalakító szabót, asztalost, mindenféle mesterembert, – ahova, bátran állítom, (bár anyagi látszata nem nagyon volt), aranykezű kárpitos édesapám is tartozott, – is megemlítették. Ugyanakkor a szolgáltatók olyan termékeket készítettek, amelyek sok esetben 10, 20 vagy akár 30 évig is szolgáltak minket.

Tudom, hogy a nosztalgiázás nem segít, mégis tovább gondolkodva eszembe jutott egyik leghosszabb ideig imádott hivatásom, az általános iskolai technikatanárság, és az az osztály, amelyet a négy év tanítás alatt különösen megkedveltem.

Ezt az osztályt úgy „válogatták” össze, hogy az „elit” osztályokba be nem fért, „gyengébb képességű” gyerekeket sűrítették, amely aztán az évek folyamán se lett sokkal menőbb osztály az „elittel” szemben, hisz közepes, vagy annál gyengébb osztályzataik voltak rendre a „főtárgyakból”. A készségtárgyakból viszont „arattak”, sőt, leginkább technika- és háztartásismeret-órán tűntek ki magas érzelmi intelligenciájukkal és kreativitásukkal.

Ráadásképpen végtelenül boldogak voltak, amikor elkészült, megszületett az általuk alkotott tárgy vagy étel, megannyi megszámlálhatatlan szépség, az órák alatt közös szerelemben az alkotás iránt, pl. hatodikban a fűszerpolc fából, a habkönnyű farsangi fánk hetedikben, a rövidnadrág nyolcadikban.

Aztán elérkezett a pályaorientációs szülői értekezlet, ahol a szülőknek azt javasoltam, tanuljanak szakmát ezek a lurkók, mert abban van a „vitamin” számukra. A szülői értekezlet szinte lázadásba fulladt, a szülők kikérték maguknak, hogy egy „technikatanár”, – három diplomám, és mérhetetlen sok képesítésem volt ebben az időszakban már, – mondja meg nekik, hova írassák a gyerekeiket. Ezután el kellett engednem a kezüket, fogalmam sincs, mi lett belőlük, azért egyik fiúval találkoztam egy alkalommal egy spirituális központban. Csaba kertész lett, és később Bach virágterapeuta. Na, hála! Legalább egy gyermek megtalálta a helyét!

Miért jutott ez eszembe a redőny leszakadása kapcsán?

Hívogattam a redőnyösöket. A kikosarazó és majdnem szinte felháborodott válaszokat hallgatva: – „9. emelet?! Akkor december végére tudom vállalni!” azt gondoltam: de jó dolguk van, hogy ennyi munkájuk van!  A negyedik telefonra viszont végre találtam valakit, aki azon nyomban pozitív válaszokat adott; azt, hogy másnap este fél hatkor nálam van. Ekkor megláttam már a fényt a homlokom mögött, mert a kerületi „Kisokosban” megjelent redőnyös vállalkozó hirdetési szövegében ígért villámgyors segítség megvalósulni látszott.

Pontosan érkezett. Mivel előre lefixáltuk az árat, egy nappal előtte, nekem kellett döntenem, vállalom-e, elhívom-e, tehát ez is kipipálva. Húsz perc alatt, kedvesen, figyelmesen, – a hálószobámba lépés előtt cipőjét levéve, – a maga majd 2 méteres magasságával, saját szerelőládáján állva, minőségi munkát végzett. Úgy távozott, hogy munkájára egy év garanciát ajánlott fel, és hogy hívjam bármikor, ha szükséges.

Azt hiszem, ezek a legfontosabbak egy-egy ilyen megbízható szakemberrel való találkozásnál. Ilyenkor legszívesebben egy dobot vennék a nyakamba és kidobolnám a nevét, – bár véleményem szerint ő igazán nem szorulhat rá, – ahogy régen a piactereken a fontos információkat.

Mivel gyors volt, – ládáját pillanatok alatt bepakolta és továbbsietett, valószínűleg a következő címre, bár már este 6 óra volt és töksötét, – nem tudtam tőle megkérdezni, volt-e, és milyen volt az általános iskolai technika órája, vagy azt, ami igencsak izgatott, hogyan lesz az emberből redőnyös. Hogyan talál rá erre a hivatásra, szakmára, amely ugyan nagy mozgással, esetenként ablakpárkányra kimászással és sok utazással, ismeretlen lakásokba ki- és bejárással, rengeteg pozitív és negatív emberi energiával kapcsolódással járhat, de amelyből valószínűleg jól meg lehet élni. Hiszen én magam is teljes nyugalommal fizettem ki neki a húsz perces munkáért az előre velem közölt 12000,- forintot, mely volt technikatanári órabéremnek a hatszorosa, ha meg órabér szinten nézzük, akkor a tizennyolcszorosa, de a pénzt teljes szívvel, mosolyogva adtam át neki, mert tudtam azt, hogy most igazán, végre jó SZAKEMBERT találtam!