Színes zsákokat húzott a bevásárlókocsiján. Nem bevásárlásból jött. Már rég nem.

Leállította a kocsit a benzinkút előtt. Szomjas volt. Még csak május vége felé járt, de izzott a napkorong az égen. Melegéből jutott a földnek is bőven. Egyenesen a hűtött italokhoz ment, és kiválasztott egy üveg kólát. Jóleső érzéssel simította végig a mérnöki pontossággal megalkotott hűsítő üveget. Alaposan megnézte az árcímkét. Igen, ki fog telni belőle. Egy kisgyermek örömével, és várakozásával vitte a hideg italt a kasszához. Odaadta a pénzt. A pénztáros azonban szigorú arccal csóválta a fejét, és mutatta, hogy az üveg betétdíját is ki kell fizetnie, így az érme nem elég. Csalódottan tette le az italt, és vette el a pénzt. Pedig már a nyála is majd kicsordult, annyira várta, hogy az amerikai álom italával olthassa szomját.

Ekkor történt valami.

A sorban mögötte álló csinos, fiatal nő figyelte az eseményeket, és kiegészítette az érmét a hiányzó összeggel. A pénztáros lesajnálóan nézett a nőre, amint elvette a pénzt. A férfi meghökkenten biccentett hálája jeléül, és elvette az üdítőt.

Amint kiért, azonnal kibontotta a szénsavas italt. Mohón kortyolta. Ilyen finomat még életében nem ivott. Mind egy cseppig kiitta az üveg tartalmát, s ezt követően valami fura érzés lett úrrá rajta. Mintha élet költözött volna belé. Hirtelen elkezdte zavarni piszkos arca, így megmosta az első szökőkútban, amit talált. Tekintete fényesebb lett.

Az ital üvegét szótlanul letette a szomszédja újságpapírjára. Az újságpapír tompította ugyan a zajt, amit a betonhoz koccanó üveg csapott, de mégis felkelt rá a férfi.

Visszaváltotta az üveget, és vett magának két zsemlét. Amint beleharapott, egészen úgy érezte, mintha az istenek eledelét, ambróziát falatozna. Holott fogalma se volt róla, mi az az ambrózia. Már egy zsemlétől teljesen eltelt. Ilyet még életében nem tapasztalt. Teste hirtelen úgy elkezdett viszketni, úgy, mint az elején, még mielőtt beletörődött ebbe a mosdatlan állapotba. Kiment a városszéli folyóhoz, és tetőtől talpig lecsutakolta magát. Jó érzés töltötte el. Habár ugyanazt a ruhát vette vissza, amit csak a kosz tartott egybe, mégis, valahogy tisztának érezte magát.

Fogta a második zsemlét, és már teli hassal, tisztán, a haverja kezébe nyomta, akit szokás szerint a hídnál talált. Az meg úgy nézett rá, mintha ördögöt látna. De korgott a gyomra rendesen, így hát elfogadta. Őt is igen hamar eltelítette a puha péksütemény. Amint befejezte a lakmározást, egészen az az érzése támadt, mintha újjászületett volna. Megmosakodott a patakban. De ez nem volt elég. Elfogta az undor, amikor a parton levetett ruhájának húgyszagát a szél felé kavarta. Fogta levetett holmiját, és beáztatta a patakba. Amint a körülötte lévő vizet egyre sötétebbre festette, úgy lett ruhája egyre tisztább. Dögönyözte, súrolta, gyúrta, csavarta a ruhákat. Tette ezt egyre nagyobb lendülettel, egyre nagyobb energiával, mintha az élete múlna rajta. Egész álló nap mosta a ruháit. Bár az ő holmija már rég patyolat tiszta volt, mégis csak mosta, mosta és mosta szüntelen. Mosta a ruháját az összes kartonszomszédjáért, a főtéren tanyázókért, az erdőben bandázókért, az aluljáróban csövezőkért, a kocsmában dekkolókért, a villamoson tengődőkért, a sárban hempergőkért, a koszos lépcsőkön horkolókért, a hóban részegen bukdácsolókért, a hányásban fetrengőkért, a kutyaólban meghúzódókért, az állomáson kéregetőkért, a játékterem előtt szipuzókért, a pincékben, padlásokon szúrókért, a lakatlan romházakban lézengőkért, az öntudatlanságig lerészegedőkért, a maguk alá piszkolókért.

Tisztára mosta mind, s kiakasztotta, hogy a nap felszárítsa, kifényesítse az összeset, az utolsó apró szövetdarabig.