Az illataival, az ízeivel, a gyertyái fényeivel a karácsony az év utolsó hónapjának heteiben semmihez nem fogható hangulatot teremt a Föld bolygón. Eltűnődtem. Vajon mitől ilyen, miben rejlik a varázslata?

Miért leszünk hirtelen egy csapásra jobbak, kedvesebbek, türelmesebbek önmagunkkal és másokkal is, amikor karácsony jön? S ez erőteljesebbé válik minden egyes nappal, ahogy az ünnep közeledik.

A tradíció-e az oka, mert így láttuk, tanultuk és így vált természetessé a számunkra, vagy van e mögött valami több, valami más?

Miért nagyobb karácsonykor az egyedüllét terhe a társtalanul élők számára, mint máskor? A szeretteik távolléte miatt? Vagy miért nehezebb ilyenkor egy szülő számára az együttlétek ellehetetlenülése a szerettei között feszülő ellentétek miatt, mint máskor?

Mert azt gondolom, a kollektív tudatot ilyenkor megtölti az elfogadás és az adás, a meglepetések okozta örömök szerzésének vágya, amit a bennünk élő szeretet inspirál. Ilyenkor mintha közelebb lennénk az igazi otthonunkhoz, benne önmagunkhoz, a bennünk élő Teremtőhöz ebben a csodavárásban.

És akik valóban ezt élik, őket nem vezetik meg a külsőségek, mint másokat a talmi csillogás, a pótlékok sokasága, amivel túlszárnyalni igyekeznek másokat és egymást is.

Egy nagycsaládba születtem és éltem kamaszkoromig, ahol három generáció lakott egy házban. S bár az együttélésünk nem volt éppen „kanál-tányércsörgés nélküli”, hisz mindenki egyedi még tökéletlenségében is, de a szándék egymás támogatása és segítése volt. Ha valakinek volt valamije, természetes volt, hogy abból a másik sem szenvedhetett hiányt.

Így nőtt fel édesanyám is a három lánytestvérével, akiket nagymamám nevelt jórészt egyedül, kis kihagyásokkal, mert anyai nagyapám, a nagyszívű, szép hangú, ám részeges és tékozló parkettás mester nem sokat segítette őket. Helyette a kocsmát és dalárdát részesítette inkább előnyben, ahová járt.

A nagymamát hosszú évek, évtizedek magánya után, öregségére találta meg rövid időre a mostoha nagyapám, akit nagyon szerettem, mert olyan volt, mint a sors ajándéka a nagymamának, az áldozataiért cserébe. De csak pár évre, azután a sors visszavette tőle. Nagymama ezután végleg egyedül maradt, de áldozatkészen a családért élt az utolsó pillanatáig. Ezt adta tovább a lányainak, ők meg részben vagy egészében nekünk, akik vagyunk szép számmal.

Nagymamánk kreatív konyhaművészetét sajátítottuk el, a néha sajátságos, a semmiből is jóízűt teremteni tudását. Bár sokszor hallottam tőle, hogy „az üres kamrának bolond a háziasszonya”, szerintem meg varázsló, mert bármilyen egyszerűt főzött is, abból nem lehetett nem jóízűt enni. Mert szívből alkotta.

A karácsonyt nekem a vanília, a fahéj, a szegfűszeg illatának elegye idézi fel, és bármilyen furán hangzik, az olajfestéké.

Igen, az olajfestéké.

Történt pedig, hogy nagymamám udvari kis szobájának ajtaja már igen elöregedett, nem csukódott rendesen, és ha fújt a szél, az gyorsan kilopta a szobából a sparhelt melegét. A család úgy határozott, hogy ez tarthatatlan, orvosolják a dolgot. Decemberben, s épp a karácsony előtt összesúgtak, és orvul vásárolni küldték nagymamát és persze engem pár apróságért, ami véletlenül hiányzott a lányok kamráiból a nagy karácsonyi sütés-főzéshez.

Nos, ez hosszú órákra távoltartott bennünket, tekintve nagymama fájós lábát, az én apró lépteimet a messzi lévő boltig meg vissza, és főként a kettőnk szertartását tekintve. Ugyanis vásárlás nem múlhatott el nyáron fagyizás, télen lángosozás vagy a cukrászda utánozhatatlanul finom habrolójának behabzsolása nélkül.

Amikor órákkal később hazaértünk és befordultunk a nagy ház sarkánál, nem hittünk a szemünknek!

Nagymama öreg ajtajának helyén egy hófehérre és zöldre festett csoda állt, csillogó tiszta ablakszemekkel tükrözve vissza a tisztára sepert udvart és a már kopár nagy jegenyefát.

A nagy ház apraja-nagyja kitódult az udvarra, mert lesték az érkezésünket, hogy láthassák nagymama meglepett, majd örömtől és meghatottságtól fénylő arcát.

Aznap délután a vaníliás cukorral meghintett szilvalekváros hókifli és a szegfűszeges fahéjas mézeskalács illatához az olajfesték jellegzetes illata, – ami onnantól számomra a tisztaság illata is – keveredett és véste be magát az emlékezetembe, kitörölhetetlenül.

És még valami mást is: az „együtt, egymásért” érzését, azét a biztonságét, amire bátran építeni lehet egy egész életet.

Aznap csoda sütik kerekedtek ki anyáink kezei alól is a kis konyháikban, mintha mindenki plusz szárnyakat kapott volna. Elmondhatom, nagy örömünkre, hiszen az is szokás volt, hogy mi, gyerekek a négy konyha kínálatát élvezhettük végig, és mindenből került mindenki ünnepi asztalára is.

Nagymama égi lakhelyre költözése után lassan felbomlott a lakóközösségünk, de a szellemi örökségünkké vált hagyományok változatlanul élők maradtak. A család elsősége, az együtt egymásért biztonsága és az, hogy számíthatunk egymásra, az igazi értékek ma is.

Mi a harmadik generáció vagyunk, de bízom benne, hogy ha mindent nem is, de a lényegét mi is tovább tudtuk örökíteni.

Én egy javíthatatlan lázadó szellem és rendíthetetlen lélek vagyok, vannak dolgok, amikben nem alkuszom meg. Kerültem emiatt néha nehéz helyzetbe is, volt úgy, hogy átmenetileg fedél nélkülivé is váltam, amikor a gyerekeim már külföldön éltek és én nem tudtam rávenni magam, hogy velük tartsak, de nélkülük meg, a közös erőnk híján szárnyaszegett madárként próbáltam lavírozni.

Mindig volt az unokatesóim között, aki befogadott egy időre, amíg újraépítettem magam.

Volt jó néhány magányos karácsonyom, amikor nem vágytam senkire, az ünnepekre még annyira sem, hiszen a gyerekeim nem jöhettek haza, s alakult úgy, hogy én se mehettem hozzájuk, mert sok ezer kilométernyi távolság feszült közöttünk.

A szomorúságom lengte át akkor az adventi heteket.

Azután történt valami, magam se értettem, de átlendültem ezen és készülni kezdtem.

Késve ugyan, de elkészült az adventi koszorú. Sütöttem-főztem magamnak, és karácsony szent estéjén szépen felöltözve, ahogy az szokás, asztalhoz ültem.  

A gyerekeim ott messze idegenben szintén ezt tették és felhívtak skype-on, hogy együtt vacsorázzunk legalább a térben.

Nem volt ugyanaz, „csak olyan, mintha”, de jó volt látni a megkönnyebbülést az arcukon, hogy rendben vagyok, nekem pedig jó volt nyugtázni, ők is őrzik a jó szokásokat.

Tudom, nehéz lehet annak, aki végképp magára maradt a viszontlátás reménye nélkül. És annak is, akinek a szerettei valamiért nem, még ezen a napon sem képesek békét kötni önmagukkal és egymással – és én őszintén nem is értem –, s még rá sincsenek tekintettel, hogy ezt érte, az iránta való szeretetből megtegyék.

Nos, bármennyire nehéznek tűnik is, azt szeretném javasolni, hogy tedd meg magadért és ünnepelj, akár egyedül.

Ilyenkor ebben az a varázslat, hogy belesimulhatunk a kollektív tudat szeretetáramába, emlékeket idézhetünk, amiket felébreszthetnek az illatok, az ízek, egy zene, egy dal, a karácsonyi csengő hangja.

Tudjuk elfogadni és átélni a szeretetet, akkor is, ha nem úgy nyilvánul meg, ha nem úgy és nem attól érkezik, ahogyan és akitől szeretnénk.

Tegyük meg, amit megtehetünk érte, és csak legyünk jelen.

Hívjuk meg Advent Angyalait, meghívhatjuk az eltávozott szeretteinket is, hiszen nincs halál, csak egy megváltozott létforma. Csak szeretettel tegyük és örömmel a lelkünkben, hogy ezt lássák, érezzék is.

Sosem vagyunk egyedül, az csak a látható formákhoz szokott szemünk, a látásunk illúziója. Csak hunyjuk be a szemünk egy percre, adjunk teret a belső látásunknak, érezzük és éljük át a karácsonyeste csodáit.

Boldog karácsonyt és áldott ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!