Amikor a fikció, a valóság és az emlékek vetekednek egymással karácsony közeledtével

– Barnáék átkeresztelkedtek, templomba járnak, a fiúk meg hittanra! – formálta a szavakat anyám, miközben a húslevest kanalazta.

Nem értettem, ezt most miért mondja, csak azt éreztem ki anyám szavaiból, hogy a másodikon lakó család, és legfőképpen Tomi, – aki rajtam kívül az egyetlen gyerek volt a VII. kerületi, nem körfolyosós házban, s így az egyetlen játszópajtásom, – bűnös dolgokat művel, hiszen azt sulykolták belém az Örsgyűléseken, hogy egy igaz úttörő nem járhat hittanra.

Anyámnak ez a félmondata bekúszott a tudatomba, olyan érzést keltve, mintha magam is bűnös lennék. Tomi a barátom, folyamatosan együtt bandázunk a padláson, szaladgáltunk pincénk folyosóin. Pont olyan megsemmisítő érzés kapott szárnyra bennem, mint amikor az abaligeti úttörőtáborban kiközösítettek, mert visszaszóltam az őrsvezetőnek.

Igazából azt sem értettem, miért mondja ezt pont ebéd közben, még jobban nehezítve a vasárnapi ebédek amúgy is sokszor mélybevivő hangulatát.

– Tomi az egyetlen barátom… – nyögtem ki végül, és miközben ezt mondtam, azt éreztem, hogy valami régi-régi fájdalom kúszik fel a gyomromból, egészen a torkomig, és már rohantam is a konyhával szomszédos vécébe, ahol még időben csaptam fel a vécéülőke tetejét.

Ami a belsőmből kiömlött, az már nem a húsleves, nem a reggeli rántotta, nem az apám által minden alkalommal megégetett, a platnin készült pirítós volt, hanem valami mély, örök, s ez az undorító maszlag ugyan meleg, de rémülettel és félelemmel teli. Belső kérdéseim, kétségeim és a görcs már a torkomig ért, szinte elzárta a következő adag útját, ugyanakkor az újabb adagok valami mérhetetlen erővel, biztonsággal és vibrálással érkezni vágytak, miben az egész testemen a libabőr száguldozott tova.

Hallottam, amint anyám hátratolja a széket, és lelki szemeim előtt láttam, amint elindul, be a piciny fürdőbe, melynek függönnyel elkerített, de most el nem húzott részén térdeltem az „oltár” előtt.

Testem a „méregtelenítésen” dolgozott, s én nem akartam, hogy anyám bejöjjön.

Nem akartam senkit, semmit, csak választ a kérdéseimre. Többek közt arra, amely a második sugárban hányás közben érkezett.

KI VAGYOK ÉN?

Ki az Anyám, aki velem szemben ülve az egyetlen barátomra mond rossz véleményt, ami nekem fáj. Mert szavával bántja azt a fiút, aki ebben a rosszindulatú, kevés tűrőképességgel rendelkező, idősek lakta házban, – ahol a pletyka és a függöny mögül leselkedés az úr – kapcsolódik velem. Mit jelent nekem a Barna Tomi barátsága? Hogy lehet, hogy Tomiéknál a 2 méteres karácsonyfa áll a nagyszobában? – bár ők is zsidók, – sőt, Tominak még kutyája is lehet – igaz, egész nap sír szegény, mert senki sincs otthon, ő pedig be van zárva.

Ki az apám, aki lehajtott fejjel kanalazza csöndben az ételt? Ki az a végtelenül szerény ember, aki dühét ritkán éli ki, bár múltkor egy ökölcsapással behorpasztotta a zöld macskaszemmel világító, de állomást igazán nem találó rádió tetejét? Az én apám, akit istenítek, aki gyakran meghunyászkodik, engedi az erősebbeket, hogy uralkodjanak rajta. Akit kirakhattak nem sokkal születésem után a minisztériumból – ahol viszonylag magas beosztásban dolgozott –, majd kárpitos „maszekként” ment tönkre, előtte egy szövetkezetben szenvedett, hiszen nem alkothatott a saját örömére, így végül a cukorbetegség és a rokkantnyugdíj vált a menekülési útvonalává.

Ki az anyám, aki mindig kritizál, miközben Budapest-szerte járnak hozzá a vevők a gyerekruhaboltba, ahol eladóként dolgozik, mert olyan módon bánik velük, ahogy sehol senki más. Ő az anyám, aki esténként fáradt lábait pihenteti, és talán beszélget velem. Ilyenkor nekem egy időre megnyílik a világ, s azt gondolom, minden a legnagyobb rendben van.

Aztán amikor azt mondja, úgy enne egy kis édességet, én pedig előkotrom a szekrény sarkából – ahova eldugtam – azt az öt-hat szelet zserbót, melyet már vagy három hete sütött, – amire mindig azt mondja, minél tovább áll, annál finomabb –, s mint akiknek az élete múlik rajta, úgy csipegetjük a kissé száraz, de annál finomabb édességet. Morzsánként élvezve a csoki, a dió, a beállt baracklekvár savanykás ízét, együtt repülünk egy másik világba, ahol nincs igazságtalanság, elnyomás, megszégyenítés, senkit sem érdekel, mi a származásod, ahol a gyermek anyja ölébe bújhat, ha fázik, ha szeretetéhes, ha simogatásra vágyik.

Térdeltem ott, és vártam. Egyrészt szerettem volna, ha bejön, másrészt nem. Hogyan mondjam el neki, hogy arra a családi melegségre vágyom, amit megéreztem a második emeleten a nagyszobában, a fal mellett álló karácsonyfa láttán?

Nem értettem, milyen belső sokk akadályozza az anyámat, hogy kapcsolódjon az ünnepekhez, nem tudhattam, mennyire raktak rá béklyókat gyermekkora szeretetlenségei, a háború borzalmai, a Rákosi rendszer anomáliái. Ő máshogy próbált szeretni, mint ahogy osztálytársaim családjában láttam. Megvolt benne a késztetés, de valahogy mégis máshogy sült el mindig. Az ajándékokat mindig ugyanarra a helyre dugta el, apám nem is tudott semmiről, mindig mindenből kihagyta. Ezeket az eldugott ajándékokat én már az ünnepek előtt megtaláltam, elég volt benyúlni egy tiszta lepedőért vagy törölközőért a kétajtós szekrény második polcára. Természetesen ahogy megéreztem, hogy ott van még valami, vissza-visszahúzott a kíváncsiság, és előbb vagy utóbb, de mindig hamarabb, mint kellett volna, megnéztem, mi van odadugva. Anyám pedig megérezve, hogy már megtaláltam a „meglepetést”, egyszer csak átadta, mindig más időpontban, mint a neves napok, mert már ő sem bírta tovább a titkolózást.

Vajon szeretem a meglepetést? Vajon az Amerikában élő Irén nagynéném csomagjainak bontogatása közben érzett várakozó öröm az, ami hiányzik? Vajon a közösen elkészített, aranyra festett dió, a mandarin, az árvalányhaj és a világító gyertyák hiányoznak, vagy az a meghittség, amit az ablakban a cipőmben talált mikuláscsomag megtalálása okozott, addig, amíg hittem benne? Vagy egyszerűen az, amit ott fent a másodikon, közel az éghez éreztem, az az érzés?

Egyik évben delegáltak a Parlamentbe az Úttörőkarácsonyra. A teremben, ahova betódult több száz gyerek, a boldognak látszó ismeretlen kitüntetett úttörők között álldogáltam, vártam valamilyen csodára, ami persze nem érkezett. Ott álltam, piros nyakkendővel a nyakamban, a kötelezően előírt, karácsonyra egyáltalán nem jellemző jelmezemben, cérnára felfűzött rengeteg pattogatott kukoricával– mint pattogatott kukorica –, amit anyám kreált, a hatalmas fenyőfa árnyékában, és nem jött meg az a vágyott érzés, csak valami belső fájó szégyen.

Bárhogy tiltakozom belül önmagamban, bejön. Áll a fürdőszoba ajtajában, termete elzárja a menekülési útvonalat, keze csípőjén, de a hangja már az az esti hang, amikor ugyan már a dugi zserbó elfogyott, de a dédnagymamámtól és a szeretetotthonbéli szobatársaitól kapott Melódia szeletek még megvannak, és azt ropogtatjuk együtt.

– Mi van, kislányom? Rosszul vagy? – S bár a kérdés okafogyott, hiszen ott görnyedek görcseim közt, mégsem tudok már haragudni rá.

Hogyan szerethetne úgy, ahogy én szeretném, amikor őt se szerette senki?! Hogyan szerethetne engem úgy, hogy a saját hiányait még nem pótolta, a vágyait fel nem ismerte, ha mindig csak kötelessége volt, és elvárásokkal szemben kellett megtartania és fenntartania magát? Hogyan szerethetne úgy, húsz évvel a poklokból való visszatérés után, amikor – bár már negyven éves – még senki sem mondta neki igazán, hogy szereti, amikor ő sem tudja, hogy ő ki, hogy én ki vagyok, és mi ez az egész, ez az élet, mi a szeretet, milyen az érintés, milyen, beleolvadni a saját melegségünkbe, és amúgy is?

Már kezdek kiegyenesedni, mert tudom, fel kell állnom. Érzem, tudom, látom a szemben lévő mosdó feletti tükörben, hogy falfehér a fejem, reszket a szám, miközben a jobb kezemmel a falat támasztom, hogy el ne szédüljek. A szédülés a bátorságom egy része, mert most végre megkérdem, elmondom, feltérképezem, hogy miért is haragszik, miért haragszik a világra, önmagára, és rám mindig, holott itt vagyunk, túlélt mindent, él, és ezáltal élek én is?

A szédülés megállít. Csak lassan, nyugi, 13 éves vagyok, kamaszodom, éppen elkezdődött a nagylány létem, le is szakadnék, meg oda is bújnék. Vajon neki milyen volt a kamaszkora? Volt-e egyáltalán? Tudott-e kérdezni, volt-e, akivel beszélni tudott? Vagy csak a falrepedésekbe suttogta bele a vágyait, a félelmeit, a hiányait? Még szaladgál rajtam a libabőr. Még reszket a lábam, még emlékeimben ott van a június elején kapott pofon, amikor kiröhögtem, a kamaszos, épp felvett röhögésemmel, a „csak” szóval, amit akkor mindenre rámondtam. Ő azt kérdezte, volt-e már pünkösd. Mivel fogalmam se volt, ez miért érdekes, – később kiderült, mivel június elsején született, és az a nap sokszor pünkösd időszakában van – azt válaszoltam: „csak pünkösd volt”, erre csattant el a pofon. Ez a pofon égett az arcom belső felén, mégis megkérdeztem, amit meg akartam.

– Miért? Miért baj, hogy a Tomi hittanra jár? Miért baj, hogy ott fent náluk áll egy karácsonyfa, és nálunk miért nincs soha?

Ő nem válaszolt, csak kifordult, bement a szobába, még hallottam, hogy fújja az orrát.

Aztán egy csomaggal a kezében érkezett vissza.

– Tudod, mi nem tartjuk a karácsonyt, ezt a születésnapodra vettem, de azt érzem, most kell odaadnom neked, – és odaadta december 27-én, egy hónappal a születésnapom előtt a Corvin áruház kirakatában, vasárnap délutáni sétánk alkalmával meglátott csodálatos csillámló sálat.

Nem tudtam, sírjak-e vagy kacagjak, de végül is a szám mosolyra szaladt, a fejembe visszatért a vér, legszívesebben harsány kacagásba kezdtem volna, helyette két puszit nyomtam az arcára, majd elkéredzkedtem délutánra, és felmentem Tomiékhoz, nyakamban a „karácsonyra kapott” születésnapi ajándékommal, végtelen örömben, elfeledve az ebéd közben történteket.