Mindenki képes a tánc által gyógyulni

Vass Adriennel elhivatottságáról, és terveiről beszélgettem

Egy hónapja indítottam egy podcastot a YouTube-on. Nőkkel, férfiakkal csevegek, akik mind hivatásuk, választott útjaik „császárai”, legyen az egy üzleti tervkészítés, lélekgyógyítás, újságírás, autista gyermekek támogatása, könyvírás, szerkesztés, a tánc és a tánccal való gyógyítás. Ők mindenben a maximumot igyekeznek nyújtani mindenkinek, akivel kapcsolódnak.

Vass Adrienn Angliában él. Eredetileg tanulni ment ki, a nyelvet elsajátítani, édesapja ezt az utat ajánlotta, hogy továbbfejleszthesse magát. Viszonylag későn kezdett el balettozni még Pécsett, és azt érezte, karrierje Magyarországon nem igazán megy arra, amerre ő elképzelte.

Kapóra jött tehát az édesapja által felkínált lehetőség, hogy utazzon Angliába. Adrienn régi vágyát így tudta megvalósítani, hogy angol nyelven végezze el azokat a tánckurzusokat, amellyel olyan mozgásukban korlátozott embereknek tud segítséget nyújtani, akikről egyébként el sem tudnánk képzelni, hogy táncolni kezdenek. Sőt, hogy tánc által gyógyulnak!

A társadalmi kirekesztettség hamar megtalálja azokat, akik valamiért krónikus betegekké válnak. Akik mozgásukban korlátozottak lesznek, még jobban beszűkülnek, és a lételemük, hogy emberek közt legyenek, hogy kapcsolódjanak akár egészséges, akár más beteg emberekkel, megakadhat.

Amióta a vírussal kapcsolatos megszorítások minket is érintenek, megérezhettük ezen emberek nehézségeit, akik mozgásukban korlátozva, kirekesztetté válhatnak a társadalomból, miközben saját és családjuk élete lényegesen megnehezedik.

Kik ezek az emberek? Akiknek a Szklerózis multiplex, a Parkinson-kór, Alzheimer-kór és a demencia megjelent az életében. A család és a barátok kiemelkedő támaszt nyújthatnak, valamelyest elterelhetik a figyelmet a betegségről, segíthetnek, átvállalhatják napi feladatok nagy részét, azért, hogy a beteg ember élete könnyebb és kevésbé stresszes legyen.

Ugyanakkor a betegek közérzetének változásai megnehezíthetik az amúgy is nehéz állapotot, a fájdalom, a félelem, és a szorongás végelláthatatlan spirálba lökheti őket. Így hát Adrienn munkássága új értelmet, célt képes adni a betegeknek.

Bár a tánc volt, ami miatt Adri Angliába költözött, az egyetemek, amelyeket elvégzett az évek során, filmekkel, filmgyártási folyamatokkal voltak kapcsolatban, egészen addig, míg lánya nem született 2008-ban. A kisbaba érkezése mindent megváltoztatott, hiszen legtöbb energiáját lánya felé fordította, ugyanakkor a gondolat csak piszkálta, hogyan tudna visszafordulni a tánc, és a Pilates felé.

Így történt aztán, hogy Adrienn bekerült egy új táncos közegbe, mert szerencséjére szembe jött vele a lehetőség, miszerint megpályázhatta a Laban Intézet egyik tanfolyamát.

Így beszél erről:

Megírtam egy önéletrajzot, jelentkeztem egy kétéves kurzusra, ahol tánctanári diplomát lehetett szerezni. S bár előtte eléggé el voltam keseredve, nem gondoltam volna, hogy bekerülök. Gondolhatod, milyen boldogsággal töltött el, amikor megkaptam az e-mailt, hogy felvettek. Sajnos, a rendszer változott, és a kurzus egy év után megszűnt. A szerencse viszont tovább is elkísért, mert találkoztam egy fantasztikus emberrel, Adrew Greenwood balettmesterrel, aki megtanította nekem ezt a technikát, amellyel most is foglalkozom. 

Andrew Greenwood régebben Magyarországon és Ausztriában is vezetett kurzusokat. Azt mesélte, hogy egy ismerőse Parkinsonos lett, és az az ismerős megkérte, hogy segítsen neki talpra állni.

10 év munkája az a rendszer, amit megtanultam, jelesül Hollandiában, s amivel most foglalkozom, amivel segítek az embereknek.

Nehéz volt bekerülni, hiába voltak egyetemi végzettségeim, baletthez kapcsolható egyetemi végzettséggel nem rendelkeztem, mégis valami univerzális csoda folytán maga Andrew írt nekem, hogy menjek el a kurzusára.

Hogy érlelődött meg benned az az igény, hogy a hagyományos balettot felváltsd ezzel a lehetőséggel, valami szabad, nem kötött formájú tánccal?

Hogyan tudod ezt átadni? Hogyan tudod fejleszteni a mozgásukban korlátozott embereket?

Van egy fontos elvem, amely mentén haladok, és dolgozom az egyénekkel, – legyen az Alzheimer, demencia, Szklerózis multiplex, vagy bármilyen betegség, – ők különleges helyzetben vannak, mert „többjük van, mint nekem”, magát a betegséget pozitívan fogom föl, mert a beteg ember többet tud, mint én. Azt, amit ő tud, én nem tudom produkálni. Ez engem mindig megríkat, nézem az embert, figyelem, ahogy a sztereotípiák hatására szégyellik betegségüket, mondom nekik, jöjjenek el táncolni! Visszahőkölnek, hogy ők nem tudnak, mert ők betegek! Legfontosabb ebben a módszerben, hogy ráébredhetnek, adok egy olyan eszközt a kezükbe, amellyel gyógyulhatnak. Mindegy, hogy remeg-e a keze, fogadja el, amit a sors adott, és legyen az egy eszköz, a továbblépéshez, és ne egy hátrány, ne egy hiányállapot.

Nekem a Magyarországon tanított orosz típusú balett nagyon katonás, nagyon kötött, és nagyon merev volt mindig. Testileg sem voltam igazán balett alkat, tömör, alacsony, vékony vagyok, nem tartoztam a magyarországi magas lányok csoportjába. Másrészt a kötöttséggel szemben, nekem a táncban mindig a szabadság kellett. A kötött formák nem az erősségeim, az viszont, igen, hogy egy adott mozdulatot hányféleképpen tudok megjeleníteni. Ezért választottam a kortárs táncot, annak is azt az irányzatát, hogy én fordítom le a mozdulatot, és mutatom meg, amit érzek. Például, ha én azt érzem, hogy oda egy gyors mozdulat kell, akkor azt odarakom. Engem a balett bezárt, a kortárs táncnak ez a vonulata kinyitotta számomra a világot.

Ez nagyon szép hitvallás. Nemes gondolat, és tevékenység. amit az órákon átadsz az embereknek. Nagyon fontos, hogy egyenrangúként kezeled őket!

Igen, mindenkit „Táncosnak” hívunk, egy Univerzumban mozgunk az órákon. Ez nekik nagyon fontos, mert arra az egy órára „Táncossá” lépnek elő. Az én órámon, mindenki „Táncos”!

Észrevettem demenciával élőknél, miközben az órát tartottam nekik egy otthonban, hogy az ujjuk vége ütemre megmozdult. Kértem az ápolókat, hogy ne vigyék ki, hagyják közöttünk őket. Csodálkoznak az ápolók, hogy „ennyi elég”? Igen, persze, hogy elég, sőt!

Mindig olyan zenét használok, amelyet 18-25 éves koruk táján hallhattak, mert a visszaemlékezésre építem a zeneválasztást, mert az is megmozgatja őket az órákon. Volt olyan demens, aki lehajtott fejjel ült, amíg meg nem hallotta azt a zenét, amelyre fiatalon táncolhatott, akkor felemelkedett a kerekesszékből, és elkezdett táncolni.

Ezek nem halott emberek! Rengeteg múltbéli élmény előhozható, ezért fontos a zeneválasztás!

Sokszor megkérjük őket, hogy énekeljenek, és ilyenkor hozzáadunk egy specifikusan kialakított mozgást, amelynek gyakorlása új pályákat képes kialakítani az agyban. Képzeld el, Hollandiában már gyógyszerként írják fel ezeket az órákat! Ezt szeretném elérni, hogy Magyarországon is így legyen, hiszen lassítható a folyamat.

Minden családnak az a célja, hogy a nagyszülők, szülők ne épüljenek le olyan hamar.

Maradandó lehet, ha többször megélik ezt az átalakulást?

A folyamat még nem teljes mértékben gyógyító, lassítja a folyamatot. A tánccal el lehet érni, hogy ne kerüljön intézetbe, mert utána már a helyzet sokkal rosszabb lesz. Az a fontos, hogy a mobilitása, egyensúlyérzéke megmaradjon, akkor el tudja magát látni, ez a táncórák célja.

A többi mozgásszervi betegséggel, szklerózis multiplexszel, stroke-al milyen módszert használsz?

Inkább a Parkinsonnal, és Szklerózis multiplexszel dolgozom, itt teljesen máshogy működik az agy, mint a demenseknél.

Nagyon sok improvizációs lehetőséget adunk, a zene stílusa is egész más, szinte meditatív, terápiás zene, nem a ritmus a fő, ez egy áramló zene, ez vezeti be őket az improvizáció világába, amivel aztán a neurotranszmitterei képesek lesznek új agyi pályák kialakítására. Van persze vezetett tánc is, melyet nagyon szeretnek, mert történeteket adunk a zenéhez. Egy Parkinson órán az is nagyon jó, ha egymáshoz is érnek, mert ez is segít. Aztán záródik a kör, a kontakt improvizációval. Teljesen másfajta óra, másfajta zenével. Sokszor használunk dobokat.

Ez megérne egy kutatást. Akár egy demenciásnak, akár a többi táncosomnak, ha berakok egy afrikai dobos zenét, mindenkiben felébred egy ősi belső ösztön, és a dob hangjára elkezd táncolni. Ez személyes tapasztalat. Az őslakosok is dobszóval és tánccal gyógyították egymást.

Kipróbáltam egy online órádat, nagyon érdekes volt. Ezeket az órákat jelenleg ingyen tartod a magyar embereknek, bízom benne, hogy terjed a híred, és egyre többen kapcsolódnak majd. Aztán valamiféle díjat is fizetnek neked, mert ez a munka végtelen sok örömet, segítséget nyújthat, és segítséget a gyógyulási folyamatban. Ráadásul most ebben a zárt, félelemmel teli időszakban, talán még többet is, mint egyébként.

Elkezdtem más táncosokkal is felvenni a kapcsolatot, de senki nem csatlakozott ehhez a szemlélethez. Talán toleranciahiány ez, talán nem látják azt, hogy nem mindig a nagyon szépben van az igazi szépség. Lehet, hogy egy beteg ember olyan mozdulatokat mutat, amelyet mi sosem tudnánk. Ez engem mindig izgatott, a tánc mindenkinek a génjeiben van, tehát mindenki képes a tánc által gyógyulni.

Ez egy nagyon szép végszó. Köszönöm Adrienn. Remélem, hogy pár hónapos próbaidőszak után megtisztelő adományokkal fogják honorálni neked ezt a végtelen empátiával felépített csodás életcélt, amely téged a tánccal való gyógyítással összekapcsol.