A hétköznapi, sikeres embereket bemutató cikksorozatom e havi részében Hajnal Evelinnel beszélgettünk egy rosszindulatú elváltozásról, az ő különös játékáról, és arról, hogy mindez hogyan változtatta meg az életét.

2018 április végén diagnosztizáltak. Nem ért túl nagy meglepetés, mert már előtte is voltak komoly nőgyógyászati problémáim. Zuhanyzás közben vettem észre, hogy a jobb mellemnél van egy kőkemény valami. Elneveztem Gombócnak. (“Véletlenül” a barátnőmtől kapott cicámat is Gombócnak hívják. A nevét ő adta neki, az elváltozástól teljesen függetlenül. Nem is tudott róla.)

Az unszolásért köszönet a volt férjemnek, mert ha ő akkor nem tol, lehet, hogy csak két hónap múlva megyek el megnézetni. Másnap időpontot kaptam ultrahangra, ahol a vizsgálatot végző hölgy arca sokként ért. Még aznap sürgősségi mammográfiára küldtek, majd onnan az onkológiára.

A jó kapcsolatrendszerem megvolt a Jóisten keze által. Találkoztam egy picike lánnyal, aki nagyon sírdogálós volt, és bár nem az én osztályomba járt, de minden reggel bekísértem a termébe, hogy ne szomorkodjon. Mint kiderült, az ő édesapja onkológus, és még szeptemberben felajánlotta az igazgatónőnek, hogy ha valakinek onkológiai segítség kell, akkor ő ott van.

Így szerencsére nagyon hamar megműtöttek. Az orvos csak úgy emlegette, hogy parádés történet, mert 0,03 mm-en múlt, hogy nem volt áttétem. Az onkoplasztikai sebész szenzációs munkát végzett. Egy csoda, amit művelt az orvosi, szülői csapat, aki felettem állt: az egyik egy anyuka, a másik egy apuka, a kötős fiú pedig az utca végéből az egyik srác volt.

Azt gondolom, teljes körforgás van a szeretetadásban. Visszaáramlani csak az tud, amikor semmilyen érdek nem fűz hozzá, semmilyen elvárás nincs, csak adsz.

Hálás vagyok az orvosaimnak, hogy soha nem használták a három betűs szót, ami sokakat megrémít. Mindig azt mondták, hogy rosszindulatú elváltozása van Evelin, de meg fog gyógyulni. Ez nagyon jó hatással volt rám. Én is inkább az ‘elváltozást’-t használom, mert ha valami elváltozott, akkor az meg is tud javulni.

Egyetlen napot, azt, amelyiken továbbküldtek a sürgősségi rendelésre, végigsírtam. A doktor úr a szemembe mondta, hogy rosszindulatú. Akkor volt az a pillanat, amikor döntöttem, hogy vagy elmegyek abba az irányba, hogy sajnálom magam, koporsót választok, és végig bömbölöm, vagy azt mondom, élni akarok.

Nem tudom mennyi és mi van hátra, de biztos, hogy élni szeretnék, az út végéig boldogan. Miután megműtöttek, a 38 éves unokanővérem a debreceni klinikáról hívott: agyvérzést kapott. Akkor gondolkodtam el azon, hogy senki holnapja nem biztos.

Próbálok segíteni azoknak, akik ilyenkor csak arra tudnak koncentrálni, hogy meg fogok halni. Egy bácsi, aki szintén ezzel a rosszindulatú elváltozással küzd, panaszolta, hogy “De meg fogok halni!” Erre mondtam neki, hogy, “Kedvesem, igen, mindenki meg fog! Az a kérdés, hogy addig mit szeretne csinálni.” Megdöbbenve felelte: “Tényleg!” Nem úgy reagáltam, hogy “Jaj, szegénykém, meg fogsz halni.”

Nagyon sok dolgom, feladatom van még.

Komplexen látom ezt az egészet. Ha csupán a testet gyógyítjuk, az kevés. A test, a szellem, és a lélek gyógyítása az, amiben hiszek, mert tapasztaltam, hogy csak így működik.

A sugárkezelést elneveztem fényterápiának. Úgy mentem oda a dokihoz, hogy ezt a szót ki se ejtse a száján. Gyakran megjegyeztem, hogy más tengerpartra jár, én meg ide, de itt is süt a nap! Szenzációs sugárterapeutám volt, és az egész csapat!

Olyannyira el tudom tolni magamtól azt, hogy betegség, hogy másnak a sugárterápia a bőrét megviselte. Nekem semmi változás nem történt a bőrömmel. Eljátszottam, hogy tengerparton vagyok, hogy egészséges vagyok. Nagyon jól sikerülnek a játékaim.

Hormonterápiát kapok azóta gyógyszer formájában. Illetve 28 naponta emlékeztet a sors, vagy az Isten, az arasznyi hosszú injekciós tűvel, amit magamnak szúrok a hasamba, hogyha esetleg panaszkodni támadna kedvem, akkor jusson eszembe, honnan álltam föl. Mindig is gyógyszerellenes voltam, de az orvosom, azt mondta: “Tudja Evi, hogy hány félkarú, féllábú, süket, vak ember bevenne 2 kapszulát naponta, csak kinőjön a lába, stb. Vegye be!” Nem 1-2 kapszulán múlik. Akadnak nőgyógyászati mellékhatásai, de viselem. A nagynéném, aki nőgyógyász, azt mondta: “Drágám! Tanulj meg vele együtt élni! Ültem, és azt mondtam: köszönöm, igaz!” Más is megtanul a saját problémájával együtt élni. Ebből kell kihoznom a legjobbat.

Úgy közvetítettem az egészet a világ felé, mintha a fogorvoshoz jártam volna. Szerintem a fiam fel se fogta. Talán majd évek múlva visszagondolva rájön, hova kell ezt tenni egy betegség skálán.

Nem orvoshoz járok. Nem tudom annak nevezni. Nekem egész más képem van erről. Néha azt mondom, hogy talán én magam sem fogtam fel. Néha úgy érzem, hogy egy játékban veszek részt: kimaradok egyszer egy dobásból, valahová háromszor kell mennem. A drénemet (műtét után egy cső lóg belőlünk tartállyal) elneveztük kiskutyának. A fiam miatt kutya lett belőle. Mivel piros volt, Málnácskának hívtuk, és teleraktam piros szalagokkal. A doktor úr megkérdezte, “Ez meg mi?”. “Doktor Úr, májusfa!” – pont május volt. Mire ő: “Maga szenzációs! Ilyen tartályt még nem láttam!”

Rögtön bevettek a Menjünk Tovább Előre Alapítványba, ahol futásokon veszek részt a doktoraimmal, így gyűjtünk az onkológiának.

Nem tudtam átadni betegségtudatot senkinek, mert nincs mit.

A külsőmmel mindig elégedetlen voltam. Most viszont igazán nőnek érzem magam! Amikor megkaptam a lehetőséget a sorstól, hogy változtathatok, változtattam, és már meg tudom élni a nőiességem. Pedig van a jobb mellemen egy vágás, ami kicsit sem zavar. Aki szeret engem, mint nőt, azt sem, mert testet, lelket, és szellemet szeretünk.

Nekem ez kellett ahhoz, hogy elfogadjam a testem.

5 hétig nem tanítottam, míg a szövettanra vártam. A hajam elvesztését vállalni komoly lelki megpróbáltatás lett volna a gyerekek, a fiam előtt. Akkor erőt vettem magamon, és azt mondtam, elfogadom, jöjjön bármi. Bementem egy paróka boltba, egyedül. Tudod, amikor ott állsz, és a sorstársaidra gondolsz, egy nőnek ez kemény! Az egyik legnehezebb pont ez volt. Megtanultam térdre rogyva imádkozni: végül nem kellett kemo.

Igazából hullámvölgyek sora az egész: paróka boltba be, imádkozás, megvan a szövettan, akkor az egekben vagy, aztán a magánélet…de azt gondolom, ez az élet.

Ha választhatnék, hogy még egyszer végigcsinálom-e, nem változtatnék semmin, pont ugyanígy szeretnék végigmenni, másképp nem lennék az, aki most vagyok. Az egész élethez való hozzáállásom megváltozott. Hallom, hogy az emberek miken problémáznak. Ezek nem problémák, hanem feladatok. Tudom honnan álltam föl. Ahhoz képest, hogy vizsgatanítanom kell, épp csótányirtással küzdök, vagy a gyerek fogorvosát ötször kell felhívnom, nem problémák, nem tudok rajta idegeskedni, hanem keresem a megoldást. Meg van bennem az a pillanat, amikor fekszek az onkológián a kék hálóingemben, nézek ki, gyönyörűen süt a nap. “Innen fölállsz Evi!” – gondoltam.

Felelősségteljesen megyek előre, és azt is vállalom, ha hiba csúszik be. Előrehaladva, bátran élek. Mindig pozitívan fogalmazok. Nem azt mondom, hogy ‘nem félek’, hanem ‘bátran élek’, a saját vágyaimat, álmaimat követve.

A hit az, ami mindig vitt előre. Rengeteget imádkoztam abban az időben, és akkor sikerült visszatalálnom Istenhez. Hiszek abban, hogy minden eleve elrendelt, és nincs véletlen. Tudom, hogy van egy felsőbb erő, rend és a szabad akarat is létezik, amivel tudok dönteni, utat választani, és ahhoz kapok újabb utakat, lehetőségeket majd így tovább.

A hit biztonságot nyújt számomra. Tudom, hogy minden úgy történik, ahogy nekem a legjobb. Még akkor is, ha az adott esemény nehézséget, szomorúságot okoz.

Életem során kétszer kerültem nagyon közel ahhoz, hogy vége. Amikor egy kicsit eltávolodom, akkor érzem, valami mindig visszaránt, hogy “ A hitet tartsd, tedd össze a kezed, van miért összetenni”.

A terápiákat követően megkérdeztem az onkológusomat, hogy “Ha Doktor Úrnak lenne egy hasonló elváltozása, mit tenne?. Azt válaszolta, nem enne cukrot, glutént, laktózt és sportolna, amennyit csak lehet. 2,5 év után a vérképem teljesen rendben van.

Kiegészítő terápiám a sport. Elkezdett érdekelni a futás, az úszás, a spinning, a tenisz. Oktatok kosarat, meg fitnesszt. Ebben akkora szabadságom van, hogy ha tehetném, gyermekoktatás szintjén csak a sporttal foglalkoznék. Eddig a felismerésig is az elváltozás juttatott el.

Azt gondolom, magunknak is fontosak kell legyünk. Sokan önmagukat teszik az utolsó helyre. Pedig ha te nem vagy rendben, testileg, szellemileg, lelkileg, akkor mit tudsz adni? Nem tudsz mást adni, csak azt, ami benned létezik. Személyes példámmal mind a gyerekeknek, mind pedig a körülöttem élőknek szeretném megmutatni, hogy ők idáig ne jussanak el, kapjanak időben észbe, vagy ha már benne vannak, akkor tudják kiegészíteni a rájuk szabott terápiát. Megváltozik a hormonháztartás, a vérkeringés, ha mozogsz. Az izzadással méreganyagok távoznak. A műtét utáni harmadik napon letekertem 20 km-t drénnel. Azóta nekem ez beállt: sport, mozgás, egyenlő egészség. Ha esik, ha fúj, amíg a két lábam engedi, teszem, megyek érte.

Nagyon tudatosan élek. Igyekszem tanulni a hibáimból, mert az egészség része az is, hogy egy olyan önazonos képem legyen magamról, amivel egészben tudok létezni.

2,5 év után ez egyfajta életmóddá alakult át. Annyira beépült az életembe, hogy 20 km-t letekerni, az a “nem tűnik fel” kategória. Ha elmegyek a boltban a pékáruk előtt, azzal nem tudok mit kezdeni, mert nem az én részem. Az én tudatos egész-ségem része, hogy megállok a zöldség-, és gyümölcspultnál, a salátáknál. A szemem csak az én egészemet pásztázza, csak azt éri.

Sokan, akik tudják, min mentem keresztül, megtalálnak különböző csatornákon. A legtöbbször úgy kezdik, hogy azért kerestelek meg Evi, mert te olyan pozitívan élted ezt meg, és vidám vagy. Erre mindig azt mondom, hogy játsszák el, hogy egészségesek, és vidámak. Játsszák el, hogy élni akarnak! El lehet játszani azt is, hogy nagyon beteg vagyok, nagyon szomorú, és nagyon fekete minden, de azt is, hogy boldog vagyok, elfogadás van bennem, és összeteszem a két kezem, hogy csodás segítőket kaptam. Egyetlen pillanatra sem jutott eszembe a másik út.

Talán fel se fogtam, mi történt. Annyira szeretnék élni, hogy nem is érzem a súlyát annak, amin keresztülmentem. Valószínűleg a tudat, meg a körülöttem lévő emberek adják ennek az elváltozásnak a túlságosan nagy súlyát. Miért kell neki ekkora jelentőséget tulajdonítani? Mert sokan belehalnak? Kisebb betegségekbe is sokan belehalnak. Ha nem hiszel, nem akarsz élni, előre menni, akkor testi betegségek nélkül is meghalhatsz.

Kialakítottam egyfajta önvédelmi mechanizmust magamnak: kizárom az olyan negatív embereket, helyzeteket, amik nem szolgálják, hogy boldog legyek. Megtanultam dönteni, nemet mondani úgy, hogy szerethető maradjak, de már nem akarom, hogy mindenki, minden áron szeressen. Megtanultam felvállalni önmagam: mi az ami nekem jó, és mi nem. Megtanultam, hogy én is ember vagyok, és fontos vagyok önmagamnak.

14 év után eljutottam odáig, hogy ha jön az életembe egy váratlan esemény, akkor már képes vagyok higgadtan, intelligensen, felnőttként, a megszerzett tudást az adott szituációban alkalmazni, pont akkor, amikor arra szükségem van. És mindig van hova fejlődni! Az utolsó napomon sem fogom tudni azt mondani, hogy “készen vagyok”.

Bár nagyon jó kapcsolatom volt a családommal eddig is, de ez az elváltozás segített abban, hogy megtapasztaljam, a szüleimen, és a hugomon keresztül, hogy milyen érzés amikor feltétel nélkül szeretnek: csak azért, mert vagy. Az ember hajlamos elveszni a hétköznapokban, és nem figyel arra, ami igazán fontos: a kapcsolataira.

Még valami: humor, és nevetés nélkül most nem lennék itt. Csak így lehet!