Ebben a hónapban van halottak napja, így a halál és gyász témaköre aktuális jelenleg. Nekem sok családtagom elment már, viszonylag korán kezdtem a halállal való megismerkedést, ezért kérlek, nézd el nekem, hogy néha majd személyes történeteket hozok be azért, hogy azon keresztül, akár a saját folyamataimon keresztül szemléltessem ezt a témát. Szeretnék egy kis útmutatást adni mind a gyászolóknak, mindazoknak, akik a gyászolók mellett vannak, hogy ne csak felszínesség legyen, hanem tényleg ott legyünk egymásnak.

Memento mori – Ez a kifejezés erősen beitta magát a fejembe attól a pillanattól kezdve, hogy meghallottam. Emlékezz a halálra… A kifejezés mondanivalója arra utal, amit már annyiszor olvastunk megannyi portálon. Tudd, hogy a dolgok múlandóak, éld meg a pillanatot, de ne feledd, hogy minden véget ér egyszer, a Test és az Életünk is. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni és úgy tenni, mintha mi örök életűek lennénk “majd…”, “egyszer” kifejezések mögé bújtatva a jövőbe vetett természetes hitet. Hogy úgyis megérjük. Félre ne érts, nem arra célzok, hogy legyünk minden nap depresszióban és rettegésben, hogy mikor esik a fejünkre a tégla, csak inkább azt mondom, tudatosítsuk, hogy minden, amit használunk, “birtokolunk”, azt csak egy időre kaptuk kölcsön használatra. Nem lesz feltétlen se a társunk, se a pénzünk, se a testünk örökké a miénk. Akkor sem, ha egész életünkben ezekbe vetjük a “biztonság” illúzióját és erre építkezünk. Ha megtanulunk minden nap szeretettel bánni Önmagunkkal, Másokkal, minden nap úgy élünk, mintha az utolsó lenne, Szívvel élünk, megteszünk mindent, amit csak tudunk aznap magunkért és másokért. Mindennap tisztázzuk Önmagunkkal és Másokkal is a félreértéseket, megtanulunk megbocsátani, bocsánatot kérni, elmondani az érzéseinket, köszönetet mondani, igazi hálát megélni, a „hogyan lehetne ennél is jobb” Életérzésbe belehelyezkedni, akkor, ha eljön a Halál pillanata, nem fogjuk azt érezni, hogy de “még annyi mindent akartam neki mondani”, de “vajon tudta, hogy szeretem?“ “bárcsak visszahívtam volna…”, “vajon ha többet figyelek rá, még élne?”, “de még nem is másztam meg a Kilimandzsárót és Bora Borán se jártam”.

“A memento mori egy latin kifejezés, jelentése: emlékezz a halálra. A mindennapok pörgése közben könnyen azt hihetjük, hogy a jelen pillanat örökké tart. Temérdek időnk van, ezért nem sietünk. Természetesnek vesszük a szeretteinket, ezért elhanyagoljuk őket. Cél nélkül tengődünk, mert úgyis van még időnk kitalálni, mit csináljunk az életünkkel.

Mit tennél, ha egy rutinvizsgálat során a leleteket vizsgáló orvos arca elkomorulna, félrehívna és egy szörnyű hírt közölne: halálos beteg vagy. Hetek, maximum hónapok vannak hátra az életedből. Lehet, hogy eszeveszett tempóban kezdenél hozzá bakancslistád elemeinek megvalósításához. Lehet, hogy több időt töltenél szeretteiddel. Elgondolkoznál azon, mit csinálj addig, amíg élsz. Ha elkezdünk gondolkodni az időről, akkor hirtelen fontossá válik. Ez a memento mori célja.

Mert meg fogsz halni. A halálos diagnózist ugyanaz az orvos állapította meg, aki a világra segített. Ez az élet valósága. Mindenki, aki megszületik, előbb-utóbb meghal. Egyre tovább élünk a modern kor vívmányainak hála, de a halál tényét egyetlen vakcina, kezelés vagy beavatkozás sem tudja megváltoztatni.“

Valamiért itthon a halállal és gyásszal kapcsolatosan nem vagyunk felkészítve arra, hogyan kezeljük. Küzdünk ellene, miközben belehajszoljuk magunkat. Kapaszkodunk és ragaszkodunk az Élethez, de nem megéljük azt. Picit a Homokba dugjuk a fejünket. Senki nem tanított meg minket arra, hogyan kezeljük ezt a témát, valahogy tabunak számít. Régebben, vagy akár vidéken még most is együtt él több generáció, így részesei voltunk a felmenők halálának és részt vettünk a múlandóságban. Hozzászoktunk.

De most Elképedünk, ha a környezetünkben valakinek a valakijével történik valami, de azt nem hisszük el, hogy velünk is megtörténhet. Valahogy ott van egy távolságtartás, amivel elszeparálódunk ezektől. Aztán amikor ott állunk, hogy valakink váratlanul elmegy, bele kerülünk egy tehetetlen magányérzésbe… egyedül.

Hirtelen beleszállunk a Jelenlétbe, Egyetlen Egy ponttá összpontosul a Figyelmünk, Belekerülünk Önmagunkba, és érzékelni kezdünk minden apró és finom dolgot. Mintha akkor Ébrednél fel először, és először szippantanál a levegőből.

“Most mi tévő legyek? De biztos? Biztos Ő halt meg? Nem lehet, hogy velem történjen ez meg. Kizárt… Biztos nem velem történik. Mint egy rossz rémálom… Miért Ő? Miért Én? De hát tegnap még beszéltünk… Hívott… – Na jó, felhívom… Gyerünk, vedd fel, vedd fel!

Neeeee, nem veszi fel… De hát… De hát.. De hát… Ah, nem tudom felfogni… De hát Ő olyan jó ember volt… Miért? El kell mondjam valakinek…

Akkor találkozol a rideg valósággal, hogy a “valakik”, akiknek elmondod, elhatárolódnak. Nem tudják kezelni.

Érzelemmentesen megsimogatják a vállad, hogy “Sajnálom. Részvétem.”, de nem éreznek semmit, nem tudják, mit érezzenek, mit mondjanak, csak az üres megszokott klisémondatok visszahangoznak újra meg újra. “Szólj, bármiben segíthetek”… “de mi történt?” Beteg volt?” Majd mennek tovább kutyát sétáltatni.

Te meg forogsz a rideg realitásban, ahol az Illúzió leple lehullt és látod, a saját bőrödön tapasztalod a Valóságot. Hirtelen mintha te a burkon kívülre kerültél volna…, amit kevesen értenek meg. Hirtelen csak megy körülötted az élet, te meg küzdesz, hogy megállítsd, hogy visszatartsd. Lelassult minden… Mit tehetsz ilyenkor?

Bennem ekkor vált igazán szívbe markolóan valóságossá a Memento Mori. Ekkor halsz meg a Halál előtt. Ekkor értettem meg Isten igazán, mit jelent ez, és hogy a napi pörgés teljesen “álomba ringatott”. Ekkortól váltam jobban Éberré. Csapott arcul az Ébresztő, az Újjászületés.

Viszont még mindig egy hatalmas fájdalomtest voltam. Fájtam, hogy miért vele, miért velem történik? Összekötöttem az eddigi bántó eseményeket az életemben és az áldozata voltam. Személyem elleni bűncselekménynek éreztem.

Hibáztattam magam, hogy ha Én jobb lettem volna, ha többet figyeltem volna…  Utoljára, amikor beszéltünk, épp ordítottunk egymással. Hányszor hagytam cserben! Vajon tudta-e, hogy szeretem? Vajon ha lett volna hozzám lakáskulcsa, akkor még mindig élne? Bárcsak visszahívtam volna… Bárcsak elmondtam volna neki… Mást érdemelt volna…

Azt teheted, hogy beleengeded magad ezekbe a fájdalmakba és “üdvözlöd” őket. Engeded, hogy legyenek, hogy átmenjenek rajtad. Ez normális folyamat. Ez is múlandó.

Azt teheted, hogy türelmes vagy magadhoz, kiírod magadból.

Azt teheted, hogy bár már vele nem tudod ezt pótolni, megnézed a tanulságokat és mostantól minden nap úgy fekszel le, hogy szerettél, beszéltél, figyeltél a másikra és magadra. Hogy tudatosítod, nincs IDŐ halogatni a fontos dolgokat, vallomásokat, tetteket.

Azt teheted, hogy sírsz. Sokat és még többet. Megengeded, kiengeded.

Azt teheted, hogy kiugrálod magadból, fogsz egy párnát, belerakod minden bánatod és dühöd. Azt teheted, amit én is alkalmaztam, hogy kitáncoltam, kivergődtem újra meg újra magamból az igazságtalanságot, a fájdalmat.

Azt teheted, hogy emlékezel. Ez az elején fájdalmas, hiszen bekapcsolnak a “már nem látom soha többet, nem ölelhetem, nem hallhatom a hülye vihogását”, stb. gondolatok, de hidd el, ez most már nálam egy év után ott tart, hogy csapattagnak tekintem Őt. Aki itt van velem és részt vesz az Életemben, támogat, mint egy láthatatlan Spirit. Beszélek hozzá, megnézem a régi filmeket, amiken együtt nevettünk és nevetek azon, ahogyan együtt utánoztuk a szinkront és kacagtunk… Ha meg valami újat látok, tudom és érzem, mi az, amit imádna és fetrengene rajta. Már nem fájdalom van a helyén, hanem szeretet. Nagyon hiányzik, nem is tűnt fel, mennyire hasonlóak voltunk egészen idáig, amikor érzékelem, hogy mások nem úgy értenek meg, mint ő, de már nem fájok. Már nem látom, hogy ez az egész direkt ellenem van és biztos a Büntető Isten kispécizett magának. Már nem veszem személyes sértésnek. Már nem látom, hogy az összes, életemben történt nehézség összefüggne, már nem kérdem azt, hogy Miért Ő. Miért nem a sarki aluljáróban fetrengő hajléktalannal történt ez, helyette?

Már látom, hogy az, hogy ki mit érdemel, a mi nézőpontunk a másikról. A mi elvárásunk, hogy neki élnie kell a tehetségével, nagyot alkotni stb. Nincs benne elfogadás, nincs benne a másik igazán. Azt, ami történt a testvéremmel, ő döntötte, ő választotta és ő szerinte ezt érdemelte, akármennyire is szomorú.

A kedvesség tere az, ha nem a „mi lett volna, ha” dolgokkal bántjuk magunkat, hanem hajlandóak vagyunk másképp választani és cselekedni. Legfőképp pedig elfogadni a másik döntését.

Amit tehetsz még: Nevess sokat, kényeztesd magad, legyél Kedves magadhoz. Fogj bele valami újba, ami fókuszt igényel, JELENlétet igényel, de ne a gyász helyett, hanem a mellé tedd. Meditálj. Tölts időt a természetben és engedd meg magadnak, hogy gyenge legyél és támogathassanak. Tudatosítsd a pillanataidat akár a légzésed figyelésével. Ha Jelen vagy a légzésed figyelésében, a Jelenben sosincs semmi baj. Hirtelen elillan a fájdalom, a félelem.

Én szerveztem buddhista temetést / szertartást a testvéremnek, aminél csodálatosabbat el sem tudok képzelni. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanulója vagyok és tőlük lehet ilyen szertartást kérni. Ahogy ők “hazasegítik” a “ Lét Vándorát”, elképesztően önazonos számomra és megnyugtató. Nekem ez sokat segített. Én attól a naptól kezdve kerültem vissza a testembe, addig, 49 napig azt éreztem, csak két lét között lebegek a sokktól.

Én fehér gyászt szerveztem. Számomra az, amikor a lélek tisztaságát jelenítjük meg és ünnepeljük egy temetésen, sokkal szebb. Az egyik tanítóm mesélte – ez csak egy kis funfact – hogy ezért volt régen fehér a temetés jelképe vidéken, no meg azért, mert a táltosok már napokkal a halál előtt látták az aura kifehéredését és ez jelképezte, hogy közeledik az elmúlás. Ilyenkor mindenki el tudott még búcsúzni a haldoklótól, tisztába tenni ügyeket és teljesen le tudtak zárni mindent.

Nekem a Coco című rajzfilm is nagyon sokat segített. Ajánlották, hogy nézzem meg, és azóta én is mindenkinek, aki gyászol, szeretettel ajánlom. Egy Disney mese, ami a Szent Halál (Santa Muerte) illetve a Día de los Muertos ünnepéről szól, hogy a mexikóiak hogyan fogják fel a halált. Nagyon édes mese, bennem helyre tett mindent és megnyugtatott.

Azt teheted, hogy tudatosítod, az IDŐ begyógyít mindent. Akármennyire is unalmas szöveg, sajnos igaz. Illetve pontosítanék, nem begyógyít, csak ahogy távolodsz az eseménytől, az intenzitása a fájdalomnak múlik és felejtesz.

Azt teheted, hogy kérdésből létezel és megkérdezed magadtól, mi támogatna engem itt ma, most. Mi okozna örömet, hogyan lehetnék ma jobban, mit tehetek ma magamért, kivel lenne ma jó / mivel lenne ma jó időt tölteni? Ha ezt választom, mit teremt, ha azt választom, mit teremt?

Egy szó, mint száz, olyan dolgokat tegyél, amik jól esnek, amik Önazonosak veled.

Ne ess vissza a mindennapok Mókuskerekébe. You Know – Memento Mori

Itt egy picit pedig azokhoz írnék pár sort, akik nem tudják, mit tegyenek és hirtelen gyászoló lett a környezetükben.

Szólj, bármiben segíthetek”… ilyet ne mondjon senki csípőből, csak ha szándék is van mögötte. Csak ha tényleg ott vagyunk ebben a mondatban. Én tavaly beleálltam ebbe és tényleg kértem segítséget. Ilyeneket, hogy átmehetek-e, ott aludhatok-e. Rögtön kiderült, hogy 90% csak illemből mondta ezt, nem azért, mert segíteni akart. Őszinte leszek, ezzel többet ártasz, mintha nem mondtál volna semmit.

Tudom, hogy illik ilyet mondani, meg jó fényben akarsz magad előtt meg mások előtt is feltűnni, nyugodt lelkiismeretet akarsz, hogy te gondoskodó vagy, de ezzel nem segítesz. És hidd el, tudom, hirtelen tehetetlennek érzed magad és mondani akarsz valamit, amivel ott vagy…, kicsúszik a szádon, de ha szándék nincs mögötte, akkor inkább csak legyél a jelenléteddel ott. Tartsd a teret csendben. Ne zendíts rá a “De mi történt? “Beteg volt?” stb. kérdésekre, mert ezek sem segítenek. Inkább kérdezd meg, “Hogyan tudlak támogatni most? Mit tehetek, mi lehetek most itt számodra? Akár utána csendben csak legyél Jelen vele. Nekem a legjobban az segített, amikor átjött valaki és csak velem volt, megmasszírozott, simogatta a fejem és hagyta, hogy sírjak, ordibáljak, fetrengjek, és tartotta ehhez az együtt érző, elfogadó teret. Vagy rendet rakott, elmosogatott. Vagy amikor bevásároltak nekem finom gyümölcsöt, főztek nekem szeretettel fűszerezve a kedvesség teréből. Amikor nem kérdezett senki semmit, csak rendületlenül naponta küldték a szívecskés emojit social médián, ezzel erősítve bennem, hogy ott vannak nekem, szeretnek, gondolnak rám, nem vagyok egyedül, fontos vagyok, és ha készen állok, számíthatok rájuk. Amikor lehettem elesett, mert a gondoskodás tere vett körül. Sokszor nem azoktól kaptam, akikre gondoltam, hanem olyanoktól, akikre nem is számítottam volna. Te, aki gyászolsz, engedd meg magadnak, hogy el- és befogadj tőlük. Te, aki meg mellettük vagy, próbáld meg a szívedet nyitva tartani, a szádat meg zárva.

És ne feledjétek:

„A halál törvény, nem büntetés” (Seneca)

In memoriam: Yamak Dávid Idris

(1988-2020)

Forrás: https://norberthires.com/memento-mori-jelentese/