Hogyan válhatnak a magyar népmesék az önmegismerés eszközévé?

Jenei Gabriella mesemondó, művelődésszervező, az Esztora Meseműhely megalkotója több, mint tíz éve mond mesét kisebb-nagyobb csoportok számára. Mivel mindig is az élete részét képezte a mesemondás, így számos hozzá fordulónak segített elakadások, nehéz élethelyzetek megoldásában „pusztán” azáltal, hogy mesét mondott, ill. adott esetben kísérte a felfejtésüket.

Mi oka lehet egy felnőtt, akár meglett embernek arra, hogy ismét meséket olvasson, hallgasson? A beszélgetésből erre is választ kapunk.

Sokan még mindig azt gondolják, hogy a mese – köztük a népmese is – a gyerekek műfaja. Hogyan válhatnak a népmesék a felnőttek számára az önmegismerés eszközévé?

Azt gondolom, hogy az oly sok önismereti módszer közül ez is egy lehetséges út, különösen azok számára, akik szeretik az irodalmat. A népmesék nem tartoznak a magas művészeti kategóriába, sokkal inkább egy kimondottan mély művészeti ágat képviselnek.

A mesékkel való munka egy szándékkal kezdődik.

Amikor felüti a fejét egy gond az életemben – amik ugye jönnek-mennek –, és nem tudom egyből megoldani, akkor azon tűnődöm, hogy kaphatnék-e erre egy mesét. Tehát „megkérem”, majd elkezdem lapozgatni a könyveimet, és mindig találok egy mesét, ami megszólít. Bár kezdetben gyakran nem értem, miért épp erre van szükségem, de érzem, hogy dolgom van vele.

A következő szakasz, amikor az adott mese „kinyílik” bennem. Jellemzően többször elolvasom – kivéve, ha fejből ismerem. Ehhez kell egy kis csend, hogy a mese bennem „forogjon”, ill. némi alázat. Időt kell adni magunknak.

Bár a mesékben vannak spirituális, és szellemi tanítások, elsősorban mégsem az elmének szólnak. Nehéz erről beszélni, de a népmesék különféle megoldókulcsokat tartalmaznak, melyek megnyitják a lelket. S mivel az ember eléggé elszakadt a természettől, ezért szükséges némi szellemi munka is a jelképek felfejtéséhez. Ez a lépés azonban el is hagyható, hiszen a népmesék a szimbólumok kibontása nélkül is segítenek, „működnek”. Épp ezt szeretem bennük, ettől olyan erőszakmentes ez a módszer! A népmesékkel való munka olyan típusú öngyógyítás, terápia, ami nem traumatizál újra, nem megy neki vésővel a léleknek. Mivel a népmesék teljes mértékben jelképesek, védőpáncél nélkül beengedhetjük őket a lelkünkbe. Mindenképpen azt a módszert válasszuk, ami a leginkább hozzánk illik!

Talán egyikőnk élete sem tökéletes, de szerintem a legfontosabb az, hogy az ember minden egyes nap azt tudja mondani, hogy a nehézségekkel, gondokkal együtt én magam rendben vagyok. Többek között ebben is támogatnak minket a mesék.

Miként rendez, gyógyít a népmesékkel való kapcsolódás?

A gyógyulás számomra a tisztulással kezdődik. Már a lelassulásra, elcsendesedésre való szándék is egyfajta tisztulás. Tegyük fel, hogy kidühöngted, kisírtad a nehéz érzéseidet. Ezt követően már képessé válsz odaadni magad az élmény számára: meghallgatsz, vagy elolvasol egy népmesét. Mivel a történetek jelképekben beszélnek, melyeknek határozott rendszere van, azok automatikusan rendeznek téged. A gyógyulás nem más, mint rendeződés. Pl., ha náthás az ember, olyankor is minden kitisztul, aminek ki kell jönnie: orrból, szájból, garatból, utána pedig rendeződik az egész. Ugyanez történik a mesékkel való munka során is.

Hitem szerint a világ egy hierarchikus rendre épül, amit akkor is megérzünk, amikor nagy bajban vagyunk. Ilyenkor tudjuk, hogy bár épp hatalmas a hullámzás, de ott a mélyben rend van. Erről a rendről szólnak a mesék. Ezt a fajta isteni rendet az őseink szer-nek hívták. A mesék is ezzel kezdődnek: egy szer volt, hol nem volt. Ez a szer – az ötödik elem – amivel „etetjük” egymást (szerk.: szer-etet).  A magyar népmesék a legtöbbször azzal indítanak, hogy egy bizony a szer, és te most erről fogsz hallani. Ebben a mesekezdésben hirtelen megjelenik a csend, egyből középre hoz, elkezdesz figyelni. A „hol volt, hol nem volt” pedig azt takarja, hogy vagy megvalósítjuk ezt a rendet (hol volt), vagy nem (hol nem volt). (Mint amikor az életünket varázsoljuk. Ha pl.: szép napot akarok magamnak, akkor igyekszem, hiszen alapvetően rajtam múlik, a saját beállítottságomtól függ.)

Ezt követően pedig jönnek az adott, jelképes élethelyzetek, amelyeket meg kell oldani: mondjuk nincs feleség, vagy túl nagy a szegénység. Itt ugye a feleség – nekünk nőknek is – a kiegészülést jelenti. A népmesék a lélekről szólnak, a lélek pedig nemtelen.

Boldogan éltek, amíg meg nem haltak – sokunk számára cseng ismerősen e gyakori népmesei befejezés. Mire utal ez a mondat, hiszen a boldogságot nem lehet változatlan formában életünk végéig „birtokolni”?

A boldog vég számomra nem azt jelenti, hogy Pistit vagy Marcsát megtalálom, és életünk végéig boldog szerelemben élünk, hanem arról szól, hogy én boldog vagyok, amihez elengedhetetlen az oldottság. Nem egy bemerevedett, hanem egy laza, finom állapot, amelyben ott lüktet az élet, mint mondjuk a növényekben, melyek pl. az élettelen kövekkel ellentétben folyamatosan növekszenek.

A boldog vég számomra egyfajta megvilágosodást is jelent, ami a mesék szerint nem teljesül minden inkarnációban, mert csak a legkisebb testvér ér célba, a korábbi létállapotok, az idősebb testvérek elbuknak.

Ez a mesebefejezés azt takarja, hogy ön-mag-odra találsz. Arra a belső istenmagra utal, ahol te is ten (ten-mag) vagy és én is ten (ten-mag) vagyok (tenmagad).

Ezt a fogalmat sokan átman néven ismerik. Bár gyakran öntudatlanul, de végső soron mindenki ezt keresi. Mindenki jól akar lenni. Van, aki azt hiszi, hogy ez Pistától, Julcsától, vagy a piros Porschétól fog megvalósulni. Ugyan ez mind nagyon jó, és egyiket se vessük el, de nem ezektől leszel boldog.

A honlapodon szerepel egy hopi indián mondás: Aki a mesét mondja, a világot az irányítja. Te, hogyan értelmezed ezt?

Számomra ez épp a „hol volt, hol nem volt” -ra utal, azaz, hogy én alakítom a világomat. Ha megvannak a kellő meséim, és azok élnek bennem, akkor olyan a világom, amilyet én szeretnék. Ha másvalaki programjait futtatom, akkor annak megfelelő lesz a saját világom. A fordítás úgy is szólhatna, hogy aki a mesét mondja, a világát az irányítja.

Azért is választottam ezt jelmondatul, hogy minél többen visszatérjünk az ősi mesékhez! A régi népmesék azért hasznosak, mert az évezredek kicsiszolódott tudása, tapasztalata jelenik meg bennük.

Egy műmese is sok mindenben eligazíthat minket az életben. Jókait pl. nagyon szeretem, hiszen egy hihetetlenül művelt, széles látókörű író volt. A pszichének fantasztikus mélységeit láthatjuk írásaiban. Nála azonban kimondódnak a dolgok. A népmesék jelképrendszere viszont – a burkoltsága miatt – minden korra érvényes. Épp, mint Jézus tanításai, aki olyan igazságokat hagyott ránk, melyek bármely korban megállják a helyüket. A népmesékben én ugyanezt a forrást látom.

Kifejezetten magyar népmesékkel foglalkozol?

Igen. Bár ismerem más népek meséit is, de mivel magyarnak születtem, úgy gondolom, hogy elsősorban a magyar népmesék képesek bennem a leginkább kinyílni.

A népmesék eredetileg a felnőttek körében terjedtek, nekik szóltak.

Igen. Általában én is felnőtteknek mesélek, melyek műfajuk szerint tündérmesék, varázsmesék. Azért választom ezeket, mert bennük jelen van egy lelki út: elindul János, a hős, és akár királyfi, akár szegény ember, a végére kiegészül.

A mesemondók átlagosan 3-600 mesével dolgoznak, de tudok olyanról is, akitől közel 800 népmesét gyűjtöttek. Mindent összevetve nem létezik pl. ennyi Grimm mese, tehát ebből is látszik, hogy a magyar népmesetár rendkívül gazdag, és hogy ez a terület nekünk, magyaroknak különösen fontos.

Nálunk megfigyelhető, hogy a hős elsősorban férfi, és az esetek többségében Jánosnak hívják. Szerencsére olyan nyelvünk van, ami kimondottan segít minket abban, hogy magyarázatot kapjunk a szavak jelentésére, különféle összefüggésekre. Szerintem ezért vagyunk magyarok, mert már a nyelvünkből magyarázatot kapunk a világra, már maga a nyelvünk magyarázó.

Ha magyarként a lelkemmel erre a „Jánosra” gondolok, akkor számomra azt jelenti, hogy „jányos”. Ez a „jányosság” arra utal, hogy akár férfi, akár női testben, de lelket hordozó létezők vagyunk, akik emberi inkarnációt választottak. Így lépünk lelki utunkra egy „vállalással”, amit meg akarunk valósítani. Ezért indulunk el az életbe, ahol különféle próbákat kell kiállnunk. Megetetjük-e az egeret? Adunk-e enni az öregembernek? Megtaláljuk-e a párunkat? A végén pedig ott a „nagy boldogság”, azaz az önmegvalósítás. Szerintem erre megyünk mindannyian. Van, aki tudatosabban, míg mások kevésbé.

Az önmegvalósítás számomra az az állapot, amikor önazonos, elégedett és teljes vagyok. Amikor ez már megvan, akkor folytonos valósággá tud válni.

A gyerekekben is ugyanúgy „kibomlanak” a magyar népmesék?

Ők nem biztos, hogy találkoznak velük, hiszen oly sok műmese van manapság a könyvespolcokon, és az óvodákban sem mindig kapják meg ezeket.

Léteznek azonban kimondottan gyerekeknek szóló népmesék is, mint pl. az állatmesék. Az öcsém kicsi gyerekei pl. kimondottan szeretik, amikor a „szájamból” (ők így mondják) mesélek nekik. Gyakran hallom vissza hétköznapi helyzetben az adott népmesei fordulatokat, amik igen viccesek tudnak lenni. Azoknak a gyerekeknek, akik magyar népmeséken nőnek fel, sokkal választékosabb a szóhasználata, mint akik nem jutottak hozzá e kincsekhez.

A gyerekekben ugyanúgy kibomlik a magyar népmese, és már gyermekkorban kódolódik bennük, hogy mindig van segítség, s ha bajba kerülsz, eljönnek érted, és megmentenek.

Az altruizmusra (szerk.: önzetlen segítségre) is felkészítenek minket ezek a mesék, ami az emberiség túlélésének egyik alapköve.

Szerinted honnan származnak a legősibb népmesék szimbólumai?

A kollektív tudatalattiból. Vannak egyetemes jelképek, mint a kör, a kereszt és az életvirág – az élet magja – melyek bár eltérő változatokban, de minden népnél megjelennek.

Miért (voltak) fontosak a mesék az emberiség történetében?

Hogy megemelkedhessünk általuk, egy emeltebb nézőpontból tekinthessünk az életünkre, s ezáltal kiteljesíthessük magunkat. A lelkünk nemcsak ráismer, de érti is ezeket az ősképeket. Nem mindegy, hogy a hős a sűrű sötét erdőbe megy, vagy pedig a kerek erdőbe, amit kikerekített maga körül.

A népmesékben mintákat kapunk. Az első két testvér jellemzően elbaltázza a próbát –még nagy az egója – és csak a harmadik viszi sikerre a feladatot. Ezek a „testvérek” mind mi vagyunk, s mintát kapunk pl. arra, hogy szabad hibázni.

Hogyan válhat hasznára a mesék egyetemes szellemi tanítása, metafizikai tudása a mai, modern embernek?

A szándék által. Ha azt szeretném, hogy a népmesék kísérjenek engem életem során, akkor megteremtem az időt, a lehetőséget arra, hogy eljussanak hozzám a számomra fontos mesék. Akinek szüksége van a mesékkel való találkozásra, akkor hozzá – a folyamatos kegyelem által – megérkeznek az adott történetek.

Elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer ismét annyira éljük majd a meséket, mint kialakulásuk idején, 30-50 ezer évvel ezelőtt?

Arról nincs tudomásom, hogy keletkezésükkor hogyan élték ezeket a meséket. Az emberiség történetében csupán nyomok találhatóak, melyek a történetmesélés ősi voltára utalnak.

A jelen helyzetben nehéz a tűz köré összegyűlni, ezért én is a modern technika eszközeit használom, és az online térben jövünk össze a mesehallgatásra vágyókkal. Tehát vannak, akik számára ez már valóság, míg másoknak még nem.

Milyen pluszt képes adni az élő mesehallgatás egy mesevideó megtekintéséhez képest?

Akivel szeretnénk, azzal karbantartást tudunk végezni, tehát karban tarthatjuk, azaz megölelhetjük egymást, ami – mint ahogy minden kapcsolódás – energiacsere. Az ölelésnél összekapcsolódnak a szívcsakráink.

A mesélés számomra egyfajta szertartás. Hiszen a mese (mise) a valóság mása.

Nekem az is nagyon fontos, hogy a természet ritmusával összhangban rezegjek. Mindig ennek megfelelően választom ki a meséket. Itt a Kárpát-medencében a négy évszakos rendben egészen más mesére van szüksége az embernek télen, mint nyáron. Most pl. mozgósító meséket mesélek, mint A táltos kecske (Benedek Elek gyűjtése), ami akár a nőiség, ill. a férfiasság megerősítésében is támogató lehet. Esztora Meseműhely