(Cikksorozat 2. rész)

Az önbizalomhiányt önmagunk gyökeres félreértelmezése okozza. Ezért amikor az önbizalmunk megszerzéséről vagy növeléséről beszélünk, az egyetlen kérdés, amit érdemes feltenni: hogyan értelmezzük újra önmagunkat? Ugyanis ez az újradefiniálás az önbizalmunk felépítésének alapja. De mit jelent újraértelmezni önmagunkat? Azt jelenti, megkérdőjelezni eddigi énképünket, és lecserélni a hibás értelmezést, amelyen ez az énkép nyugszik.

Ezen az újraértelmezési folyamaton vezeti végig olvasóit az új, előkészületben lévő könyvem, amelynek címe „Tudatos Boldogság”. A cikksorozatom második részében ebből a könyvből olvashatsz egy további részletet, az első cikkem folytatásaként.

Az énkép kialakulása

…Életünk megváltoztatásának első lépése, a hiedelmeink megváltoztatása. Mit jelent ez? Életünk koragyermekkori meggyőződéseinek (hiedelmeinek) feltérképezését és lecserélését.

Először is, nézzük meg egy példán keresztül a teljes folyamatot.

A következő példában bemutatom, hogy a kora gyermekkori benyomások hogyan válhatnak meggyőződésekké, és ezek miként alakulhatnak át hiedelmekké, és építhetik fel az énképet.

Adott egy 14 éves roma kislány.

Az általános iskola első évét úgy kezdte, hogy már rövidebb szavakat ki tudott olvasni és leírni, és szinte az egész ABC-t ismerte. Az első két évben az osztály legjobbja volt, képességeivel és gyors tanulási készségével magasan túlszárnyalta társait.

A család egy új környékre költözött, a kislány egy új, „elitebb” iskolába került. Itt kezdte a harmadik osztályt. Az új iskolájában ő volt az egyetlen cigánygyerek. Az osztálytársai és az iskolában csaknem minden gyerek csúfolni és gúnyolni kezdte a bőrszíne miatt.

A következő években a diszkrimináció egyre erősödött. A nagyobb diákok terrorizálták, megfélemlítették, messziről leköpködték, megdobálták szeméttel, és jobb esetben csak nagy ívben kikerülték az iskola folyosóin ezzel jelezve az undorukat.

Így telt el 6 év a kislány életéből. A szülők persze tudtak a mindennapi attrocitásokról, de nem tudtak mit tenni, nem írathatták át másik iskolába. Egyrészt, ott is ugyanez lett volna a helyzet, másrészt, nem akarták őt kivenni a város egyik legjobb nevű iskolájából, ami még közel is volt a lakásukhoz. Sok volt az ellenérv. Egyszerűbb volt maradni.

Még 1 év sem telt el, amikor a jóeszű, korosztálya képességeit felülmúló kislányból az elit iskola szégyene lett. Ő lett az iskola egyik legrosszabb tanulója.

A szülők eközben amennyire csak tőlük tellett igyekeztek a kislányt távol tartani a veszélytől. Azt gondolták, ha nem barátkozik más cigányokkal, akkor nem esik összehasonlítás és megítélés alá. Így a cigány szülők arra nevelték a cigány kislányukat, hogy kerülje el a cigányokat, mert azok károsak rá nézve. Arra tanították, hogy a cigányok rosszak, bűnözők, és veszélyesek, jobb távol maradni tőlük.

A szülők jót akartak, az eredmény mégis katasztrófális lett!

Ugyanis a szülők nem vették észre, hogy mit okoztak ezzel. Az önazonossági zavaron túl, ezzel valójában csak fokozták a kislányban a saját maga iránti gyűlöletét, megerősítve a diszkriminatív társai minden támadásának jogosságát.

Mondanom sem kell, hogy mit okozott a kislányban ez a szülői következetlenség és tudatlanság. A saját életre való jogát is megkérdőjelezte. Többször is öngyilkosságot kísérelt meg, nevelőintézetbe került, majd pszichiátriára, ahol 1 hétig ágyhoz kötözve tartották a további öngyilkossági kísérletek megakadályozása érdekében.

Csodával határos módon, mindent túlélt, ám egy szélsőségesen önbizalomhiányos, öngyűlölő, emberkerülő, introvertált és depressziós ember vált belőle, aki barátok és igazi társ nélkül maradt.

Ez az egyetlen gyermekkori trauma is egy egész életre képes megnyomorítani egy ember lelkét. De az ilyen traumák általában nem járnak egyedül…

Mit látnánk, ha belenéznénk ennek a kislánynak a fejébe?

Nézzük meg őt mondjuk 13 évesen…

„Büdös, piszkos, fertőző vagyok. Az emberek undorodnak tőlem, utálnak, látni sem bírnak, nemhogy elviselni engem a közelükben. Csak az útjukban vagyok. A buszon és a boltokban azt gondolják, lopni akarok tőlük, mert egy bűnöző vagyok. A szüleim is utálnak. Ők csak is gyanúsítgatnak és vádolnak. Mindenért engem hibáztatnak. Azt mondják ’te vagy a bűnös mindenért’. Azt mondják, hogy buta vagyok, nem értek semmihez, nem vagyok jó semmire; egy semmirekellő vagyok, és mindig csak fájdalmat okozok nekik, és szégyenbe hozom őket a puszta létezésemmel. Még azt is megtiltják, hogy társaságban kinyissam a számat, nehogy valami olyat mondjak, amivel szégyenbe hozom őket. Ők örülnének a legjobban, ha megszabadulnának tőlem. Akkor többé nem kéne szenvedniük és boldog életük lehetne nélkülem. Nem is tudom, miért élek…”

Ezek után el lehet képzelni, hogy ez a kislány felnőve milyen lehetőségekkel fog elindulni az életében.

Szerencsére túlélte az öngyilkossági kísérleteket – amelyek inkább csak a figyelemfelkeltést szolgálták – ám örült, hogy megszabadult az általános iskolából, a pszichológiai bántalmazása színhelyéről, és eszébe sem volt egy másik iskolában elölről kezdeni és folytatni azt az egészet. De kénytelen volt tovább tanulni.

Egyik iskolából a másikba csapódott, de sehol sem tudta sokáig elviselni a megvető, lenéző és gyanakvó tekinteteket, a cinikus „beszólásokat” és a háta mögötti susmorgásokat.

Végül nem szerzett szakmát, egy 8 általános végzettséggel pedig tudjuk, milyen munkalehetőségei vannak az embernek.

Sok év megalázó és nehéz fizikai munka után, 32 évesen mégis vette a bátorságot és elment tanulni egy gimnáziumba. Bár a családjától továbbra is megkapta a bizalmatlan és lealacsonyító megjegyzéseket, hogy ő azt bizony soha nem fogja elvégezni, de végül 3 év alatt leérettségizett és bebizonyította a hitetlenkedőknek, hogy rosszul ítélték meg őt.

Csakhogy addigra már az érettségi sem ért többet, mint néhány évvel korábban a 8 általános végzettség. Hiába hitte, hogy az érettségi közelebb viszi majd őt a pszichológusi diplomához, erről az álmáról is végleg lemondhatott, és bele kellett törődnie a gondolatba, hogy ő soha nem lesz más, mint egy minimálbéres takarítónő.

Ez lett a sorsa a kiváló képességekkel megáldott kislánynak, aki magasan kitűnt a kortársai közül.

A negatív diszkrimináció rányomta bélyegét az egész életére és meghatározta a sorsát. Hiába változott közben a világ és váltunk némileg elfogadóbbakká a mássággal szemben. Ez a külső változás a kisgyerekben kifejlődött és megszilárdult énképre már nem volt hatással. Szerethetnék ezrek ezt a kislányból felnőtté érett nőt, rajta már az sem változtatna. A sérülések a lelkéből nem törölhetők ki. És ezek a sérülések adták az énképe alapjait!

Hogyan alakítható át egy ilyen fájdalmasan negatív énkép? Egyáltalán lehetséges-e?

Van egy jó hírem. Igen, lehetséges! A módszert úgy hívják, személyiségfejlesztés, a kislányt pedig úgy hívják, Kiara. Én vagyok ez a kislány, aki ma már egy 43 éves önbizalommal és életimádattal telt, önmagára büszke, tudatos nő. Egy igazi túlélő, aki végül mégiscsak szerzett egy rohadt diplomát, méghozzá a legelitebb iskolában, az Élet Iskolájában. Én vagyok az élő példa, hogy még egy ilyen nagy mértékben negatív énkép is átalakítható és ezzel a személyiség egésze megváltoztatható.

Nincs az az élet, amit ne lehetne megváltoztatni, ha az ember igazán akarja a változást!”

Cikksorozatom folytatódik a következő lapszámban, amelyben az önbizalom és a siker kapcsolatáról lesz szó…

Várlak a folytatásban is!

Addig is, ha a téma felkeltette érdeklődésedet könyvemre, a „Tudatos boldogság”- ra máris leadhatod előrendelésed email-ben, a következő címen: kapcsolat@millerkiara.com . Kérlek, a tárgymezőbe írd be: „Előrendelés”. Az üzenet mezőt üresen is hagyhatod.

További hasznos írásokat találsz a Facebook oldalamon: https://www.facebook.com/kiarahivatalos