„Neked könnyű lehet, de azért nekem se rossz – arra gondolok, amire akarok.”

1995-et írunk mikor számomra „Indul a mandula”, vagyis a Nagybetűs Élet a szakközepes érettségi után. Nyár, Balaton, könnyen jött munkalehetőség, életem első kapcsolata – mi egyebet kívánhat még egy magamfajta frissen végzett vendéglátós leányzó?

Bizony ám, büszkén jelentem: több, mint 25 éve teremtek lazán és könnyedén!

Az esetek többségében persze még véletlenül sem azt, amiről úgy gondolom, hogy igazán akarom…

Hiszen a tudatosság hiánya meglévő hitrendszereimet illetően folyamatosan olyan mértékű elcsúszásokhoz vezet vágyak és valóság között, ami az életem valamennyi területére évtizedekig rányomja a bélyegét és néha még az élettől is elveszi a kedvemet.

De sebaj, vannak mindenféle haszontalan fájdalomcsillapítók, melyek rendszeres alkalmazásával a kellemetlen érzések ideig-óráig mindig elnyomhatók. Lehet napi rendszerességgel a Balcsi-parton inni és bulizni hajnalig, szórni a napközben megkeresett pénzt… Se Veled, se Nélküled kapcsolatból kifelé kacsintgatva újabb és újabb sebeket osztani és szerezni… Az ez által keltett bűntudatot még több alkohollal orvosolni… egyre inkább belepörögve egy lefelé vivő spirálba, míg végül már csak azt érzem – el innen, de baromi gyorsan és piszok messzire.

Mert ott majd biztos szebb, jobb és élhetőbb lesz minden. Hiszen a határon túl még a kerítés is kolbászból van, a fizetés sokszorosa az itthoninak, a gondok bizonyára határon belül maradnak, és ha több száz kilométerrel arrébb költözöm – ha csak akár pár hónapra is – bizonyára varázsütésre megoldódik életem problémáinak legnagyobb része.

Na persze, ahogy azt Móricka elképzeli…

Mert mi történik végül?

A korábbi hazai metódust tovább fejlesztve, már-már professzionális szintre emelve azt, pár évvel később és több száz kilométerrel arrébb, osztrák kisvárosok apres ski bárjaiban folytatom nagyjából ugyanazon életet. Hab a tortán, hogy már faramuci ideológiát is gyártok magamnak mindehhez azon meggyőződéstől vezérelve, hogy megérdemlem a kikapcsolódást, hisz oly keményen dolgozom, hogy fel tudjak mutatni végre valami kézzelfoghatót korábbi elfecsérelt éveimért kárpótlandó magamat.

S mindeközben ráadásul már évek óta abban az illúzióban IS ringatom az egómat, hogy ha Agykontroll tanfolyamot végzek, Sikerkód tréningre járok, havonta megrendelek X darab önfejlesztő könyvet és motivációs Youtube videókat hallgatok kevés munkán kívüli józan pillanatomban, akkor aztán már végre igazán teszek valamit annak érdekében, hogy az életem pozitív irányba változzon.

Holott valójában mást sem csinálok jóformán, mint újra rendezem az előítéleteimet, saját magamat, de még inkább a környezetemet illetően. Esélyt sem adva arra, hogy valódi Szívemnek kedves változást tapasztalhassak akár a szakmai életemben, akár az emberi kapcsolataimban.

És aztán egyszer csak történik valami.

Nem egyik napról a másikra, nem megvilágosodás szerűen erre ébredve egy reggel. Hanem lassan de biztosan körvonalazódva és megfogalmazódva a Lelkem mélyén. Halvány hangon cincogva, eleinte tudatosan elnyomva, de napról napra kevésbé képesnek lenni nem foglalkozni vele, hogy eljött az ideje végre másképp csinálnom valamit.

Tönkrement házassággal a hátam mögött, fél éves betonkemény nyári szezont végig dolgozva, testileg-lelkileg-szellemileg egyaránt kimerülten ki merem végre mondani magamnak: vége. Nincs tovább. Nem vagyok képes ezután is úgy élni, mintha az lenne az életem értelme, hogy nagyképű bécsiekre és sapkarészeg hollandokra mosolyogva keressem meg a kenyérre valót.

Az élet ennél több, szebb és jobb kell, hogy legyen és én, ha addig élek is kiderítem, mi egyebet tartogat számomra!

Van azonban egy kis csavar a történetben, hiszen attól, hogy elhatározunk valamit, attól az még nem történik meg automatikusan, tenni is kell ám érte napról napra. S az eredmény ilyenkor még nemhogy nem látványos, de ránézésre pont olyan, mintha az eddigi élet folytatódna továbbra is.

Tehát ahhoz, hogy a B-oldal elkezdődhessen, még el kell telnie majd’ két és fél évnek. Amikor is aztán végül a 40. születésnapomon, húsvét hétfőn letudva az utolsó munkanapomat osztrák színekben eljön a hazatérés pillanata.

S megkezdődik egy évekig tartó újabb és egyre keményebb fejezetekkel tarkított önismereti ámokfutás immáron újra a határ hazai oldalán, bőven túl azonban a saját komfortzónámon. Ahol aztán egy ideig „megy a levesbe minden”, amit korábban néha szinte vért izzadva, kőkemény melóval megteremtettem: működőképesnek gondolt párkapcsolat, hosszú évek megtakarításai, anyagi biztonság és stabilitás, de legfőképpen rétegről rétegre lehántott ego…

Aminek köszönhetően egyre inkább körvonalazódik egy olyan élet, ahol valóban lazán, játékosan és könnyedén válok képessé teremteni: ezúttal egyre inkább tudatosan, alázattal és a szívem által vezérelve. Megérezve, hogy nem mindig kell feltétlenül mindent érteni, elég, ha átélem, megtapasztalom, és aztán engedem hadd menjen, mikor azt érzem „most múlik pontosan”…

Mert a laza, könnyed, örömteli teremtés nem biztos, hogy mindig feltétlenül abban nyilvánul meg, hogy bohókás tündérként legyintgetve a varázspálcámmal sorra-rendre hozom létre és engedem megjelenni az életemben egymás után a nekem megfelelő új munkahelyet, csodával határos módon felbukkanó, az Ég által számomra rendelt Férfit és lehetőségek tömkelegét a kreatív önkifejezésre – a jó(l)lét megannyi látványos eredményét.

Az esetek többségében nem többről van szó, mint egy kis vékony hangról a nap végén, ami azt cincogja bennem, hogy van tovább és meg tudom csinálni. Mert miután kialszom magam és az aznapi agymenéseimet, másnap tiszta fejjel újra képessé válok arra, hogy nekifutok és megint egy fokkal jobban csinálom. Tudatosabban, hatékonyabban s ezáltal egyre rutinosabban, lazábban és könnyedébben teremtve. Újabb és újabb ÉletMeséket keretezve újra. Megmutatva, hogy amit én el tudtam érni, arra bárki más is képes lehet.

Igen, valóban ilyen egyszerű. Persze ez nem jelenti azt, hogy egyúttal könnyű is. De egy biztos: MEGÉRI!