Libben-lebben, ugrik-hajlik, forog, szárnyal, arcán soha nem hervadón az élet bizonyossága, boldogsága.

Energiája, fénye beragyogja, bevilágítja, akikkel kapcsolódik. Ő Jácinta Devamani.

Egyik szabadtéri táncon, vagy öt hónapja felejtkeztem a szemébe, miközben elmerültünk egymást is feltöltő táncunkban, aztán ő tovalibbent, forgott-pörgött, földön és levegőben, hol a kör közepén, hol a külső körben, hol a körön kívül. Jácinta egy sosem kifogyó szeretet, és mosolyforrás.

Hétről-hétre boldog találkozásaink, közös táncaink után, nem láttam sokáig. Azt hittem, csak elkerültük egymást, volt, hogy én sem voltam táncon – családi program, tánctábor, vagy fárasztó tanfolyami nap után -, ezért nem kutattam az okot, miért is nem láttam hetek óta. Hiányzott, de magamat megnyugtatva elengedtem, valahova mélyre dugtam, lelkem egyik csücskébe, mert tudom, hiányokkal nem lehet töltekezni.

Mindez, akkor tudatosult bennem, amikor két hete, a tánctérben csodálatos mosolyával közelített felém, tárta karját a mindent elmondó ölelésre. Örömben, ölelkezve együtt tipegő táncunk, egyfajta „kacsatáncnak” tűnhetett volna annak, aki minket figyelt, de tudom, senki sem velünk volt elfoglalva. Aztán az egymásba kapaszkodást elengedve tovaszálltunk, kacagva és sikítva, majd újra egymás nyakába borulva dobogó szíveink zakatolása közepette.

Hol jártál drága? Bejártad a világot? – kérdeztem, úgy, hogy mit sem sejtettem arról a fantasztikus történetről, mely magában foglalja az ő elmúlt 9+3 évét, és ennek a 12 évnek idén nyári lezárását.

Ez egy számomra szinte lehetetlennek tűnő életszakasz meséje, mely minden mikrorészecskéjében egy-egy teremtéstörténet, ezért megkértem őt, meséljen nekem és a Csak Pozitívan Magazin népes olvasótáborának arról az útról, amit bejárt, a motivációiról, a teremtésekről, a csodákról, és hazatérése boldogságáról, 12 év után.

Ki vagy te Jácinta Devamani, ki mindig megmelengeti a szívemet, ha meglátlak, ha megölelhetlek? Csodálatos lényed áttűnik, átjár, abban a pillanatban, ahogy a vonzásteredbe kerülök?

Gábor Jácinta az eredeti nevem. Gyimesfelsőlakon születtem, ott éltem 15 éves koromig, amikor átköltöztünk Magyarországra. Gimnáziumba Szegedre jártam.

Egész gyermekkoromban kalandokra-és utazni vágytam, vonzottak a Távol-Keleti kultúrák, egzotikus népek tradíciói. Emlékszem, 9 éves lehettem, amikor legnagyobb vágyam az volt, hogy egyszer Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain haladhassak! Képzeld, Gyimesből el akartam sétálni Tibetbe! Erre készítettem hónapokon át a testemet. Földön aludtam, anyukám sokszor csodálkozott, hogy mi ez. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy a léleknek valamit tanulnia kell azokból a tradíciókból, ez akkor még nem volt tudatos bennem, kihívásként ott volt bennem sokáig, de aztán szép lassan, ahogy az évek múltak, kiment belőle az energia.

Múlt héten kitettél egy posztot önmagadról, amely mostani beszélgetésünket megelőzte. Legfőképpen a hazaérés örömét éreztem ki belőle, viszont rengeteg kérdés merült fel bennem. Mondd kedves Jácinta, milyen indíttatásból tanul egy erdélyi magyar lány Közel-Keleti arab nyelvet, majd indul el egy hívásra, sikeres záróvizsga után azonnal, Korfura egy mantra-éneklő elvonulásra? Menekültél, vagy a lehetőség, a szabadság, a végtelen tenger motivált?

17 éves koromban egy gimnáziumi évet tanultam Amerikában, s az az egy év gyökeresen átalakított, megfordította az addigi céljaimat, elképzeléseimet. Pszichológusnak készültem, de ott Amerikában átalakultam. A különböző kultúrák iránt mélységes csodálatot kezdtem érezni, vágytam tudni nyelveket. Megismerkedtem egy olyan arab családdal, aki arabnak hitt engem, ezért arabul kezdtek el beszélni hozzám, majd legszebb ruháikba öltöztettek. Az a szeretet és nyitottság, amit általuk megéltem, nagy hatással volt rám. Visszatérve Magyarországra, ez a velük, általuk megélt bensőséges szeretet, és az arab kultúra gazdagsága új motivációként jelent meg bennem, ezért elengedtem a pszichológiát, és elkezdtem arabul tanulni. Azt éreztem ez a dolgom. Mindenki, a családom, a tanáraim csodálkoztak, hogy miért változtatom meg a terveimet, és miért kezdtem el a Pázmányon egy arab szakot. Mindezek ellenére, ebben az időszakban egyre elveszettebbnek kezdtem érezni magam a világomban. Ahogyan nőtt a kultúrák, és az egzotikus világ iránti érdeklődésem, úgy csökkent annak a hite bennem, hogy valóban tudnék-e értelmes életet élni. Még gimnazistaként mentem át az első mély depresszión. Azok a kérdések, hogy „mi az emberi lét értelme, miért vagyunk itt?”, nem hagytak békén. Amit láttam magam körül, abban nem találtam válaszokat, csak reménytelenséget. Nagyon sokszor feltettem magamnak a kérdést, vajon, mi teszi az emberi lelket hosszútávon is igazán boldoggá, kiteljesedetté. Az egyetemen újra kezdtem visszakerülni ebbe az állapotba. Hiába ástam bele magam a tanulásba, amit kerestem, amire lényem mélyén leginkább szomjaztam, nem találtam, újra, és újra kiábrándultam. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni és magamra ölteni a társadalom félelemalapú és számomra teljesen abnormálisnak tűnő normáit.

Mégis mi vezérelt, hajtott tovább egy ilyen állapotból?

Már „csak” a szakdolgozatom megírása volt hátra, de, hogy utána mihez kezdek, arról fogalmam se volt. Kilátástalannak éltem meg az életemet, pedig ösztöndíjjal majd három évet utaztam Olaszországban, Szíriában. Második hullámát éltem a depressziómnak, sokat gondoltam az öngyilkosságra, hisz folyton az élet értelmét kutatva, odakint semmit nem találtam. Nagy fekete mélységekben keresgéltem az igazságot elkeseredetten, valahol mégis reménykedve, hogy valaki majdcsak felfedi előttem a földi létünk titkát, értelmét. Ekkor teljesen váratlanul „szembejött” Deva Premal és Miten magyarországi koncertje, s ez mindent megváltoztatott.

Hogy tudott kirángatni téged ebből a mély állapotból egy koncert, és elindítani majd továbbvinni egy teljesen más irányú fantasztikus úton?

A koncert után beszélgettünk, tolmácsoltam nekik, és Miten megkérdezte, lenne-e kedvem elmenni Korfura egy elvonulásra. – Mit keresnék Korfun? – kérdeztem csodálkozva. – Gyere csak el, nagyon jó lesz neked ez az egy hét! Hazamentem, és közöltem a családommal, hogy el kell mennem, és úgy érzem, nem is fogok hazajönni. Hatalmas ugrás volt, szakítottam a barátommal 8 év kapcsolat után. Úgy mentem Korfura, hogy bármi történhet. Lehet, nem maradok életben, de „egy életem, egy halálom”, ezt muszáj megugranom, magam mögött hagyva a biztonságot, a bizonyosságot. Ez a „reményvesztett reménység” állapota volt. Az a belső meggyőződés, hogy bizonyosan van valami, amiből bizonyosságot nyerek arról, hogy van értelme az életnek, és nem csak a felszínen, a szociális elvárások által létezünk. Tudtam, addig nem vagyok képes megnyugodni, amíg nem találom meg a választ arra, hogy ÉN valójában ki és mi vagyok. A láthatókon túl, mi a lényem magja? Ez vezérelt. Mindegy volt. 23 évesen a halált is szomjaztam, az nem jelentett fenyegetést, hogy valahol az utamon a testből kiszáll a lélek. Nem volt halálfélelmem, inkább arra vágytam, – amit később értettem meg, – hogy az egységgel való összefonódás megtörténjen bennem, általam. Korfu után sokfelé vitt az utam, Izrael, India, Portugália, Anglia, Törökország, Kanada, Kalifornia, mindenfelé utaztam, de Korfura mindig visszatértem.

Milyen indíttatásból utaztál mindig tovább? Mit adott ez a workshop, mit mutatott meg neked ez a közösség?

Ott a korfui közösségben, ahol rengeteg idősebb terapeutával voltam együtt megéreztem, szívem bizonyosságát arról, hogy jól sejtettem, létezik egy egészen másfajta életminőség a földön. Nem kell egy félelmekkel teli, szűk zubbonyban leélnünk az életünket rettegve az ismeretlentől, az élet misztériumától. Nem kell, hogy tudatalatti, pusztán túlélési programok irányítsanak, és, hogy igenis felelősségünk felébredni, önmagunkat és ezáltal egymást feltétel nélkül elfogadni, és mindenekfelett szeretni. Mintha gyöngyvadász lettem volna, még mindig keresnem kellett tovább a kincset, azt az igazgyöngyöt, amelyről tudtam, hogy ott rejlik a szívünk legmélyén. Az eltelt majd 13 évben mindig éreztem, hogy van valami, még mélyebb réteg, ami mindig tovább hívott azért, hogy jobban megismerjem, megértsem, megéljem a tudat egyéni és kollektív rétegeit. Mert én nem azért utaztam elsősorban, hogy világot lássak, hanem tanítók, spirituális mesterek, elvonulások, vagy önismereti tanfolyamok voltak azok, amelyek inspiráltak és motiváltak. A világ bármely részére elmentem, ha azt éreztem, hogy a lelkemnek oda kell mennie.

Meg kell kérdeznem, mert szerintem minden olvasóban felmerült a kérdés, hogyan kapcsolódtál az anyaghoz, a testedhez, miből éltél, hogyan tartottad fenn magad? Értem én, hogy ott volt a hívás, hogy mindig menj tovább. Ehhez megteremtetted az utat, azt a vágyat, hogy beleláss, hogy megkeresd a kincset önmagadban, ehhez megteremtetted az erőt, az energiát, kapcsolatokat, de evés, ivás, alvás nélkül ez nagyon kétséges vállalkozás.

Mindig volt vezettetésem, maga az út is így formálódott, az múlott rajtam, hogy hallgattam a hívásra. Sok álmatlan éjem volt mielőtt elindultam. Aztán rájöttem; élet, vagy a halál kérdése az számomra, hogy maradok, vagy megyek. Adnom kellett egy esélyt arra, hogy meglássam, mi van a láthatón túl, így viszont mindent fel kellett adnom. Sokszor aludtam utcán, de előbb-utóbb, mindig akadt valaki, aki elszállásolt. Valahogy az indíttatásomból eredő bizalmam vitt mindig tovább. Egyszerűen csak IGENT kellett mondanom arra, ami megjelent a szívemben. Nem én teremtettem meg, hanem az igazságra adott válaszom teremtette meg az anyagot számomra. Ez tette lehetővé az utazásokat. De, természetesen dolgoztam is, méghozzá rengeteget és rengeteg különböző területen, például tanítottam online angolt a Magyarországról megőrzött tanítványaimnak, fotóztam, festettem, kertészkedtem, csokoládét készítettem, ékszerekkel kereskedtem, csikungot oktattam, reikivel gyógyítottam, mentálhigiénés segítőként embertársaimat támogattam. Nyaranként Korfun rengeteg olyan kreatív lehetőség nyílt meg számomra, ami lehetővé tette, hogy a következő zarándoklat költségeit éppen fedezni tudjam.

Mi volt az, ami mindig megmutatta, éppen hová kell továbbrepülnöd?

Korfu egy nagyon fontos pont volt számomra. Az a kis települése ahol laktam, egy igazi kulturális olvasztótégellyé vált az évek során. A világ számos pontjáról jöttek zenészek, terapeuták, útkeresők, akikkel őszintén tudtam kapcsolódni. Egy meghatározó kapcsolati háló alakult ki körülöttem, ahol mindig otthon éreztem magamat. Minden nyáron visszatértem, sőt volt, amikor a telet is ott töltöttem, de mindig egyértelművé vált, mikor kell újra elutaznom. Sokszor találkoztam olyan emberekkel, akiknek a lényük mélysége és eredetisége megfogott, átalakított. Én ezt az „IGAZSÁG ILLATÁNAK” hívtam, ők inspiráltak engem, küldetésem következő állomása felé. De természetesen a különböző dimenziók útmutatói is folyamatosan jelen voltak, kommunikáltak többféle csatornán keresztül, hangokkal, látomásokkal, találkozásokkal, konkrét embereken keresztül, az utam minden fázisában. Ezért nem is féltem az anyagiak miatt. Mert tudtam, hogyha beleállok abba, hogy én a saját igazságomat keresem, ami a bennem lévő kincs felfedezésére irányul, akkor minden kapu megnyílik, és az anyag odateremtődik. Amikor Korfun kőfestésből éltem, – mandalákat festettem kövekre, –nagyon szép jövedelemre tettem szert, addig, amíg erre volt szükségem. Rengeteg csodában volt részem, számtalan ajándék és adomány érkezett a gondviseléstől az utam során mindig. Még akkor is jól alakult, amikor templomok előtt aludtam Szicíliában. Akkor egy fillér sem volt a zsebemben, mégis a legnagyobb biztonságban éreztem magam, tudtam, lesz mit ennem, és ebben a biztonságérzetbe belemerülve, meg is hívtak egy hotelbe, kifizették a szállásomat.

Mi volt az a bizonyosság benned, ami megőrizte a hitedet, és nem engedte a félelmet elharapózni benned?

Indiában volt egyetlenegyszer, hogy nagyon féltem. A barátommal mentünk oda, de félúton szakítottunk. Egyedül, pénz nélkül, ismerősök nélkül, 25 évesen, India kellős közepén, ez az egyik legfélelmetesebb pillanat volt számomra. Pénz nélkül, haza se tudtam volna repülni, és akkor csak úgy elkezdtem sétálni, kérdezősködni, szállást keresni. Valaki mondta, hogy van abban az utcában, abban a házban, a negyedik emeleten egy szálláslehetőség. Ismeretlenül felmásztam a negyedik emeletre, negyven fokban, becsengettem, kinyílt az ajtó, és azt mondták „isten hozott!”. Aki istenhozzáddal köszöntött lett a Reiki mesterem! Azt mondta, költözzem be, este hatkor kezdik a beavatást! Fogalmam sincs, hogyan történtek ezek a dolgok! Talán az igazság iránti hűségem az, ami előrevitt, s ez odateremtette az embereket, a pénzt, és mindent, amire szükségem volt az út bejárásához. Mindig azt gondoltam, annál rosszabb nem történhet, mint, hogy meghalok, de a haláltól nem félek. Ott Indiában négy hónapig így éltem egy ashramban, minden szinten gondoskodtak rólam, és elvégezhettem ingyen a Reiki mesterkurzust! Aztán kezeléseket adhattam, ami fedezte a hazajutásomat.

Csodálatos életutad, a hazaérkezésed megnyugvása milyen érzéseket váltott ki belőled? Azt látom, hiszen így ismerkedtünk meg, hogy egy fénylőn tiszta, szépséges női lény vagy, akivel jó kapcsolódni, akivel jó beszélgetni, együtt táncolni, és őt megölelni.

Jelenleg a hazatérésem örömében fürdőzöm, jól esik egy helyben lenni, magyarul beszélni, földrajzilag is újra közel lenni a szeretteimhez, visszahozni és megosztani azt a rengeteg tudást és tapasztalatot, amivel az elmúlt évek alatt gazdagodhattam. Azt érzem, hogy azt a kincset, amiért elindultam, bár ha az út olykor göröngyös és megpróbáltatásokkal teli is volt, megtaláltam. Újjászületve érzem magamat. Béke, megnyugvás, öröm, mélységes hála és együttérző szeretet járja át a test-lélek-szellem egységét. Köszönet van bennem a mindenkin és mindenen átragyogó Mindenségért. Köszönöm hát ezt a teljességgel teli pillanatot is.

Az új nevedet a Devamanit, Osho ashramjában kaptad. Azt jelenti, a lótusz legmélyében rejlő égi kincs. Kincskeresés közben magad váltál kinccsé saját magad és a világ számára. Köszönöm a beszélgetést!