Júniusi cikkemben azt boncolgattam, vajon a bennünk rejlő adottságok életre hívásában determinál-e minket a kezdő leosztás, az, hogy milyen lapokkal indulunk neki életutunknak? Konklúzióm szerint lényegtelen, hogy honnan jövünk, ami nekünk adatott, az előbb utóbb megmutatkozik. Egyetlen feladatunk van csupán: felszabadultan játszani a kapott lapokkal!
Ha az életed célja valóban a játék lenne, mondd, te mit választanál? Ízlelgesd még kicsit a szót – játssz vele! Emlékek törnek fel, vagy a könnyeid? Rég elfeledted, milyen is önfeledten belemerülni a pillanatba, belefeledkezni önmagadba. Tét nélkül – könnyedén – lebegve. Gyermeknek lenni mondhatni, gyerekjáték. Mit rontunk hát el érett korunkra?
Örök gyerek vagyok én is, csak jól álcázom. Vastag rajtam a felnőttség páncélja. Időnként sikerül rést ütni a pajzson, kitörni, kiszakadni: ilyenkor papírsárkányként szállok a végtelen kék egén – magamat röptetem. Levegőnél nehezebb, széllel zengő papír-testemet hátára veszi a szél, suhanva szárnyalok. Különleges sárkány vagyok: sokszínű, látványos, ám igen érzékeny, egyszerre lágy és törékeny. Odafenn nem félek. Odafenn nem fél a lélek – egészen más vagyok. Nem a levegőben, a földön kell vigyázni rám… De, ó! Hirtelen vihar támad, zizzen a levegő, dörren a fény. Mennék elébe: Áztass zivatar! Szaggass szél! Féktelen esőtáncom hadd járjam! Áradj, áldoztass, tombolj, táncoltass! Táncom égen járó örömpélda, örömöm én vagyok.
Váltó-kép. Zsinórom földelt végén magamat látom, ahogy Önmagam féltem. Odafent sosem, mindig csak a mélyben. Félelmem visszaránt biztonságnak álcázott csapdájába, magába zár újra. Kucorgom a sötétben. Szűk ez a hely nekem, nehéz benne a levegő. Megfelelési kényszerzubbony, melyet az elvárások aggattak rám. Sűrűn szövött félelem szálak teszik eltéphetetlenné. Nem vetkőzhetem le. Elkeseredett vagyok és türelmetlen. Hol van már az a képzeletbeli herceg, aki végre kiszabadít?! Hét határon túl, az idők végezetén. Könnyeim elerednek, a bánat komor árnyalatai fénytelen, szürke masszaként terülnek szét ezerszín lelkemen.
Megbéníthatsz, de a színeimet nem adom! Vihetsz mindent, de lényegem enyém! Bátorkodom megálljt parancsolni a félsznek. Döbbenet ül ki arcára mikor nekem feszülő energiái színburkomon megtörnek és onnan visszaverődve őt magát gyengítik el. Szabadságom élmény-nyalábjai ekkor meleg napfényként kezdenek beszűrődni az apró valóság-réseken. Átölelnek. A beszivárgó öröm lassan szabadul fel bennem, egyre kitartóbban mossa komfortzónám partjait. Kopik a páncél. Kikezdte a változás vasfoga. Egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy én magam idézem fel a boldog pillanatokat, amik részemmé válnak, velem eggyé olvadnak. Építenek. Ahogy teret engedek magamnak idebent, úgy bontakozik egy másik élet odakint. Már nem feszengek. Már nem érzékelem a kereteket: ha benn is vagyok – kinn létezem. Pereg a rozsda, mállik a kényszer-vakolat. Átalakulásom: fény születik. Már nem kintről tör apránként befelé, én sugárzom kifelé. Örömömben magamat szabadítottam fel: páncéltörő fénymunkás lettem, ragyogó, égi vándor. Otthonom az ég, a végtelen forrása.
A kibontakozás idejében élünk, a megkötöttség már a múlté. Zsinóromat megőriztem: már nem béklyóz, megtart. Olyanok mellett, akikkel összekapcsolódva az élet nagy játékában együtt szánthatjuk az eget. Színesedik az égbolt. Egyre több sárkány perdül a széllel…
