Tanulj, fiam(lányom), mert amit megtanultál, azt már nem vehetik el tőled! Magadnak tanulsz, nem nekünk! Menj egyetemre, ez a pénzügyi/jogi/orvosi szakma jól jövedelmező állást hoz majd neked! A tudás aranyat ér! Ismerősen csengenek ezek a mondatok? Jót akaró szülők és tanárok egész hada szajkózta fülembe éveken keresztül e bölcsességeket. Ők mélyen hitték, hogy ezzel egy sikeres és boldog élet kulcsát adják a kezembe.

Szorgalmas és szófogadó voltam, tettem, amit kértek: tanultam. Fenntartás nélkül szívtam magamba mindenféle tudományt, mert szentül meg voltam győződve róla, ezzel teszek a legtöbbet későbbi boldogulásom érdekében. Bevallom, tetszett a dolog, mert nem került nagy erőfeszítésembe: kisujjamat sem kellett mozdítanom az ötösért. A középiskola első évében volt egy pillanatnyi megtorpanásom, de hamar rátaláltam a tanulás új mikéntjére, így negyedikben egyszerre szereztem meg az érettségit, a nyelvvizsgát és a jogosítványt. Hajrá, csak így tovább, adták ki az új vezényszót jóakaróim, irány a főiskola! Szép védés volt, jeles! – küldetés teljesítve. Lehet ezt még fokozni? Hát persze! „Ezen a munkahelyen elvárás a mérlegképes könyvelői végzettség!” – vállalja? Vállaltam. A történet itt happy enddel zárulhatott volna, hiszen immár zsebemben lapult minden, amire állítólag szükségem volt egy szépreményű élethez, én mégis tanácstalanul tekintettem ki a nagyvilágra a felhalmozott bizonyítványok védőbástyája mögül.

Miért? – tettem fel magamnak a kérdést már számtalanszor. Mások csak kilépnek az egyetem kapuján és rögtön egy zsíros állásban találják magukat, akkor nálam miért nem így történt? Szépen teljesítettem a „tanuld meg, vizsgázz le” fronton, „az én utcám volt”, jól kiismertem már magam benne. Csoda-e, hogy nem akaródzott elhagynom? Mindig jött egy újabb tanfolyam, egy újabb iskola. Sokára értettem csak meg, miért nem léptem. FÉLTEM. Tanulni ragyogóan tudtam, alkalmazni a tanultakat már kevésbé, megúszásra játszva gyűjtögettem tovább az elméleti ismereteket. Sose éreztem azt, hogy már munkára érett lennék, hogy elegendő az eddig megszerzett tudás. S élt bennem az a hamis kép is, hogy a több bizonyítvány nagyobb esélyt jelent majd számomra a munkaerőpiacon. Nem akartam szembenézni a valósággal. Mert mi lesz, ha… A kishitűség folyton ott duruzsolt a fülembe: tényleg, mi lesz, ha felvesznek, aztán majd alkalmatlannak, ügyetlennek vagy netán butának fognak tartani? És különben is, majd pont téged választanak! Ugye te se gondolod komolyan…? Akarod te ezt egyáltalán? Jó ideig nem akartam, és inkább belevágtam egy újabb kurzusba. Kudarcélményeim csak rontottak ezen a helyzeten, mert bár sok papírom volt, tapasztalat híján az első időkben tényleg nem vettek fel sehová. Könnyebb dolgom lett volna, és talán nem adom fel olyan hamar, ha az iskola felkészít magamra, s a hogyan továbbra.

Ami kimaradt, és amit nem lehet megkerülni, az az önmagamon-önmagammal való munka. Önvalóm működési mechanizmusának a kiismerése nélkül semmi sem megy az életben. Amíg én nem vagyok jól, nincs helyén az önbecsülésem, nincs bennem magabiztosság, addig lehet bármilyen tudás a birtokomban, nem fogok tudni élni vele. A legfontosabb magamat tanulni. Magamat és hozzáállásomat nemesíteni az élet dolgaihoz. Elmondta neked bárki is valaha, hogyan dönts, hogyan válassz, hogyan reagálj? Hogyan kezeld az érzelmeidet, hogyan dolgozd fel a kudarcot, hogyan lépj tovább? Miként építkezz anyagilag, érzelmileg, szellemileg? Mit erősíts magadban, és miként ne kritizáld magad? Ez hiányzott: térkép az élethez, iránytű magamhoz. Nem a puritán tudás kell, hanem a valódi, az igazi, a színes-szagos ÉLNI tudás!

Nem a lexikális tudást kellene erőszakolni, hanem jól használható gyakorlati megoldásokat tanítani. Logikus gondolkodást. Önállóságot. Magánéleti válságkezelést. Felelősségvállalást. Kreatív problémamegoldást. Önmenedzselést. Megmutatni az ifjaknak, miként tudnak motivációt találni, célt kitűzni, kitartani, helytállni, alkalmazkodni az állandóan változó világhoz. Rávilágítani egyediségükre, felfedezni rejtett tehetségeiket, hogy abban igazán kiteljesedhessenek. Példát mutatva nevelni. Ehelyett szinte mindenkit az egyetemre irányítanak, miközben szakmák halnak ki. Lenézed a kőművest? Próbálj csak meg most záros határidőn belül szerezni egyet! A pék, a fodrász s a többi szakmunkás épp olyan értékes a maga nemében. Magunkat kellene megtalálni a hivatásunkban.

Épp ezért fontos, hogy mit is tanulunk! Az ideális az lenne, ha mindenki maga választaná a tananyagot. Lényeg! Hisz ami igazán foglalkoztat, abba beleásod magad, kérdezel, kutatsz, és legvégül be is fogadod a tanultakat, eggyé válsz vele. Hívjon, szólítson meg, éltessen! Pont ez volt az oka annak, amiért nem akartam munkába állni könyvelőként, mert egyáltalán nem érdekelt, s mert piszkosul sajnáltam az elsajátítására áldozott időt.

S ha már megvan, hogy mit, adódik a következő kérdés: Hogyan tanuljunk? Játszva, játszi könnyedséggel! Remek alternatív módszerek vannak, sőt, ezeket még egyénre is lehet szabni. A hatékony tanulás technikájának oktatása forradalmasítaná az egész rendszert, a legnagyobb ajándékot adnánk át vele: az egyén szabadságát.

Hiszem, hogy mindez lehetséges. Napról napra fejlődünk, készítjük a biztos alapot ahhoz, hogy erre építkezni, ebből épülni tudjunk. Tanulni jó. Magunkat tanulni létfontosságú. Az életrevaló tudás hatalom.

„A szerzés sohasem elegendő az élethez, tudnod kell bánni azzal, amit megszereztél: igazából csak az a tiéd, amivel másoknak is a hasznára vagy.” Seneca