Az „E”- kérdés – az esport különleges pszichés hátterének nyomában

Amikor a menny és a pokol kapui összeérnek – esportoló párjának lenni nem focistafeleség-státusz.

Szép ruhák, presztízsértékű megjelenések a VIP páholyban, pezsgő social élet a meccsek közötti szabad pillanatokban, szuper klubok, fancy utazások, highlife a legfelső kategóriába csomagolva. Ha azt a fogalmat halljuk, hogy „focistafeleség”, szerintem rögtön ez a kép ugrik be mindenkinek. De mi a helyzet, ha a sport e, azaz, ha esportról beszélünk?

Egy ágyban az ellenséggel.

Ez az egyszerű mondat írja le legjobban mindazt az összetett dinamikát, ami az esportot jellemzi, amitől olyan másképp kell megközelíteni a pszichés hátterét az ezen a területen aviátorkodó embereknek.

Hogy az esportnak van egy nagyon sajátos pszichés háttere, ami markánsan különbözik a tradicionális sportolók esetén tapasztalt pszichológiai dinamikától, hogy az esportnak talán a tehetséges emberek által megélt pszichés jellegzetességektől is eltérő mintázata van, azt én saját pszichológiai praxisomban először online pókerjátékosokon keresztül tapasztaltam meg.

Pontosabban az online pókerjátékosok párjai által kezdtem megismerni ezt a világot, akik nemes egyszerűséggel az „élő pokol” jelzővel írták le a közös életüket a pókerjátékos párjukkal.

Élő pokol, ahol a mennyből tényleg csak a pokolba vezet közvetlen út, és ahol a földön tényleg nincsen kiszállás. Ahol az élet a két végpont – a felhangolt öröm és a mélyen húzó robbanásig feszült pokol között ugrál. Ahol mintegy diffúz massza keveredik munka és magánélet, ahol a magánélet zárt meghittségébe, mint atomrobbanás tör be a professzionális lét minden nyűge. Ahol nem marad küszöbön kívül a szakmai dolgokon való gondolkodás, ahol a fotel és a konyha közötti táv hol a civil vacsora útvonala, hol pedig a verseny előtti felvezető szakasz, vagy a bukott meccs utáni indulatos dühével végigjárt útvonal.

Intenzív érzelmi halmozat, mely alapvibrálás élő és lüktetőn pulzáló csatatérré változtatja az online pókerjátékos és környezete minden pillanatát. Egy végtelenségig összegabalyodott fonalgombolyag, ahol már esély sincs kibogozni, hogy mi miből indult ki, hogy hol az eleje és hol a vége, az oka és okozata az összegabalyodásnak. Hogy melyik csomó köttetett a mennyben, s melyiket csomózta össze a pokol sötét bugyrának égető fájdalma. Azt már nem lehet tisztán különválasztani, hiszen minden ugyanabba a pontba koncentrálódik, elvéve a tiszta határok meghúzásának lehetőségét, így marad egy konstans feszült, túlhúzott rezgés, ami mentálisan, fizikálisan és pszichésen is megterheli az ebbe a helyzetbe bezárt embereket. Mert a tiszta határok hiánya, a pontosan nem definiálható életterületek egybemosódása okozza az esportolónak és környezetének a legnagyobb megterhelést. Mint a zipzár fogai, összezárnak a magánélet és professzionális élet láncszemei – egybefolyik az idő, tagolatlanná válnak az életterületek, az érzelmek szűrés nélkül zúdulnak a nem illetékes alanyokra, duplikálódnak a szerepek, és nem engednek.

Az esportolói léttel együtt kapják az esportversenyzők ezt az összetett csomagot. Minden egy helyen, minden sokszorosított szerepben. Ugyanaz a fotel a versenyzői székem és a pihenő fotelem civil életemben, ugyanazon az úton sétálok el a versenyasztalomtól a versenyek közötti frissítő állomásig, amely útvonal egy az egyben ugyanaz, csak civilként a dolgozóasztalom és a konyha közötti járatnak hívom. Ugyanabban a térben lettem én az esport hőse és párom civil szerető társa. A hős, a civil, a versenyre felkészülő leendő bajnok, a konyhát lelkes amatőr szakácsként használó kétbalkezes, botladozó, mind-mind én vagyok egy személyben. Egy testben, de milyen egységben?

Az esportolói lét sajátos pszichológiai hátterét, azt a fokozott figyelmet és tudatos felkészülést kívánó részét legjobban Schachter és Singer kétfaktorú érzelemelmélete mentén tudnám elmagyarázni. Azt a fokozott és a teljesítményt markánsan befolyásoló tényt, amit én érzelmi beragadásnak hívok. Az érzelmi beragadás, az adott helyzet által indukált érzelmi helyzetbe való beragadás több ponton is veszélyes egy esportoló életében. Amikor minden egy életterületre koncentrálódik, amikor ugyanazon tér egyben a privátélet területe és az edzések helyszíne, akkor érthető, hogy az esportoló és környezete fokozott veszélynek van kitéve.

Schachter és Singer kétfaktorú érzelemelmélete arról szól, hogy az érzelmek mind fiziológiai, mind kognitív folyamatok eredményei. Nagyon leegyszerűsítve ezen elmélet lényege a következő.

Azt, hogy hevesen ver a szívem és a pulzusom az egekben jár, az adott helyzet függvényében más- más módon fogom értelmezni és eltérő értelemmel fogom végül címkézni.

Ha a főnököm éppen leszólta a nagy gonddal készített prezentációmat, akkor a magas pulzusszámot és heves szívdobogást dühként fogom megélni.

Ha éppen a reptér felé tartok nagyon várt utazásom megkezdése céljából, akkor örömteljes izgalomként fogom ezt az állapotot megélni.

De ha éppen az edzőteremből kijövet tapasztalom, hogy magas a pulzusom és hevesen ver a szívem, akkor nyugtázom, hogy egy kemény edzésen vagyok túl.

Így eshet meg, hogy egy elvesztett meccs után a düh egészen tartósan fenn tud maradni, hiszen bármerre is megy esportolónk körbe a lakásba, minden inger ezt fogja triggerelni. Első körben dühös lesz a környezetében lévő emberekre, akik amúgy lehet, hogy a legjobb szándékkal érdeklődnek a versenyeredmények iránt, és ezzel a dühös lendülettel megy tovább a lakásban esportolónk, így továbbragasztva ezt a negatív hangulatot mindenre, amerre jár. Így alakul ki egy ördögi kör. Esportolónk dühe, amivel megbántotta a környezetét, visszatükröződik rá, és így elindul egy végtelen adok-kapok, beszorulva a negatív érzelem csapdájába, amihez a környezethez kapcsolt friss negatív élmények is társulnak. Bonyolult dinamika ez. Konstans érzelmi magasfeszültség ez, amivel nagyon tudatosan foglalkozni kell.

Álljon itt 5 esportspecifikus tény, 5 specifikus ok, ami miatt külön érdemes az esport pszichés hátterével foglalkozni.

1) Pixelekbe zárva

Hogyan is fogalmazzam meg sportolói identitásomat, ha igazából az arcomhoz nem lehet kötni, ha valódi „énemhez” nem lehet igazából kötni engem?

Ki vagyok én, és hogyan alakítsam ki egyéni esportolói stílusomat, ha egy programozási felületre vagyok beszorítva?

Ha sportolóként, esportolóként pixelekbe vagyok zárva, ha pusztán csak egy mesterségesen generált és leprogramozott entitás vagyok, akkor hogyan éljem meg és építsem be énképembe sportolói mivoltomat?

Énmárkaépítés az esport világában?

Nem biztos, hogy fel tudom sorolni Serena Williams összes grand slam győzelmét, de a vadító tütüs ruha csodája vagy a catwomant idéző szettje azonnal megjelenik lelki szemeim előtt. És Usain Bolt alig 10 másodperces villámlása után a győzelmet ünneplő showja nélkülözhetetlen brand-elem, ami hozzá kapcsolódik.

Ahogy a hús-vér ember létezik, gesztikulál, jelen van és hat mindenkire a környezetében, ahogy mozdulatai ikonikussá válnak, ahogy szavai szállóigévé lesznek, úgy épül a sportoló énmárkája, ami egybeforr nevével, lényével, és elkíséri sport utáni életében.

De hogy építsen egy esportoló énmárkát, ha saját aviátora mögé bújva, egy mesterségesen kreált világ küzdőterein mérkőzik meg? Mivé lesz az esportoló, ha virtuális énjét maga mögött kell hagynia aktív esportolói pályafutását lezárva? Aki hős a versenypályán, az mivé lesz a való életben? Hogyan lesz egyedi és megismételhetetlen a gólöröm csapat ujjongása? Hogy lesz emberi – és együtt érezhető – a bukás fájdalma, a győzelem heroikus akarása, az izmok akaratlan rezdülésébe életre kelő emberi történet a sikerért folytatott küzdelemért?

Mert tudjuk, hogy sírnia csak a győztesnek szabad, de hogyan lesz sós könnycseppé a semleges algoritmus? Mert hogy fog a pixeleken átütni a valódi egyéniség?

Programozói igényekhez alkalmazkodva kell létezni. Szezononként “újra kell tanulni játszani”, megtanulni az aktuális szezon jellegzetességeit, kiismerni a programozási kiskapukat, amelyek értékes pontokat és helyezéseket érhetnek, újra és újra módosítani kell a játékstílust, ami egy folyamatos törés az esportolói képességek fejlődésében. Mint a fast fashion – ami az egyik szezonban menő volt, azt gyorsan el kell felejteni a következőre.

Ennek köszönhetően nincs igazán egy folyamatos íve az esportolói fejlődésnek, nincs egy az idővel elmélyülő és a sok gyakorlás által tökéletesedő képességtár, hanem sokkal inkább egy gyorsan felépített és ugyanilyen sebességgel újraírt képességek folyamatosan változó tárháza a jellemző, mely folyamatos tanul–töröl állapot jelentősen hozzájárul a kiégés és motivációvesztett állapot kialakulásához.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy nem árt jóba lenni Fortunával, mert a mázli faktornak, pont a programozási jellegzetességekből adódóan talán nagyobb és jelentősebb szerepe van, mint a „tradicionális” sportban.

2) Celebritás vagy professzionalitás

A kötelező közösségimédia-jelenlét és közösségimédia-építés pedig rögtön elvezet a következő speciális esportjelenséghez, amit a celebritás vs professzionalitás címkével illettem.

Esportolóként ugyanis két nagyon különböző identitást kell egyszerre felépíteni és begyakorolni.
A közösségimédia-platformok egy látványos és könnyen emészthető tartalmat követelnek meg, ami sokkal inkább szól a látványról, mint a szakmaiságról, ami sokkal inkább szól a közönség szórakoztatásáról, mint a szakmai mélységekről.

Ahogy esportoló focistáktól hallani és tudni lehet – csak hogy egy konkrét példán keresztül érzékeltessem ezen helyezet jellegét és súlyát – a közönség a szakmailag gyengébb, de látványos játékot szereti, amivel talán több rajongót és követőt lehet szerezni, de nem segíti a szakmai fejlődést, nem azt a magasabb szakmai színvonalat képviseli, amit az adott tehetség játszani tudna.

22-es csapdája helyzet ez, hiszen a követők kellenek, ők fogják a virtuális rajongótábort alkotni adott esportoló mögött. Ők tudnak a mérkőzések során az esportoló mellett lenni, és mint virtuális pajzs, támogató bázis jelen lenni, ezért kell “nekik tetsző módon játszani”. De közben ott feszül a belső ellentmondás, hogy “én, mint tehetséges sportoló ennél sokkal többre vagyok képes, ennél az én szakmai tudásom sokkal több és komplexebb”.

Nekem erről a helyzetről mindig a műkorcsolyázók jutnak az eszembe, akik a gálaműsor keretében a dobogós helyezések után kapnak egy jutalomjátékot, egy örömkorcsolyázást levezetésképpen.
Felkészültek a kűrre, begyakorolták, és utána szabadon csúszhatnak egyet. Esportolók esetében ezek az arányok borulnak fel és kerül a közönség számára való játék a téthelyzetre való felkészülés közötti menetrendbe.

Hogy lehet így begyakorolni és elmélyülni egy játékstílusban? Hogy lehet így tökélyre fejleszteni professzionális énünket, ha közben folyamatosan vissza kell lépni egy “showman” szerepbe?

Mentálisan és érzelmileg is egy folyamatos billegés és értékkonfliktus ez az esportolók számára.
Különösen igaz ez, hogy valaki minél előkelőbb helyen áll a ranglistán, annál stabilabb közösségimédia-jelenléttel kell bírnia, annál kiterjedtebb rajongótábort kell maga mögött tudnia – hiszen ezáltal lesz a szponzorok számára értékes, jól eladható brand.

Az esport gyorsan forgó világában, ahol pillanatok jutnak csak a csúcson, ahol nagyon gyorsan jön a kiégés és a csillogásból újra a láthatatlanságba való visszasüllyedés, a brandépítés, az én, mint sportoló énmárka felépítése egy nagyon fontos kérdés, hiszen ez lehet egy kapaszkodó, egy következő életperiódus egy aktív esportolói pályafutás után. Megtalálni a helyes arányt a celebritás és professzionalitás között egy hatalmas feladat az élsportolói pályafutás alatt.

3) Amatőr szemben a profival – a szakmai szürke zóna

Játéknak indult.

Nagyon sok esportoló esetén elmondható, hogy egyszerű játéknak indult az esportolói karrierje.
Elkezdett kedvtelésből játszani és kiderült, hogy van hozzá tehetsége, hogy nem talál legyőzőre barátai között, de talán szélesebb körben sem.

Ez talán még annyira nem is specifikus esportjellemző, hiszen a tradicionális sportolók is ezen az úton emelkednek ki a hobbisportolók közül. Azonban, míg a tradicionális sportolók esetén két markánsan elkülönülő és nem átjárható csoportot fognak a “hobbista” és a “profi”, leigazolt sportolók alkotni, úgy az esport esetén megmarad egy érdekes szürke zóna, ami egy következő nehézséget jelent az esport világban.

Vannak olyan versenyek, ahol profi és amatőr versenyző is egyaránt jelen lehet, ahol bárki versenybe szállhat. És ha még “csak” gyakorlásának is fogja fel a profi sportoló az ezen a platformon megvívott meccseit, akkor is egy pszichésen sokkal nagyobb teher itt vereséget szenvedni. Nem lehet nem versenytétet érezni és egy sokkal nagyobb nyomás alatt jelen lenni és versenyezni. Nem lehet nem bekapcsolni a versenyszellemet még akkor sem, ha a gyakorlás fókuszával és céljával ült le az esportoló a gépe elé. És le kell ülnie, mert sokszor edzőpartnerek hiányában ez az egyik megoldás, ahol edzeni lehet.

De az edzés valódi lényege – a technika kigyakorlása, a gyengébb területekre való tudatos fókuszú fejlődés – hogyan tudna tisztán megvalósulni, ha a versenyhelyzet adta körülmények valósulnak meg? Alapvetően sehogy! Ha összecsúsznak a tiszta határok amatőr és profi lét között, akkor ott lesz a folyamatos teljesítménykényszer és a vereség okozta extra önértékelési instabil kép.

4) Kötelező közösségimédia-építés és -jelenlét

Mikor ismeri meg szélesebb közönség egy-egy sportoló nevét?

Amikor nagyon sok év munkája után elér valamilyen jelentősebb sportsikert. De addig a világ számára ismeretlen. Van ideje egy „tradicionális sportolónak” a – tőle telhető – tökélyre fejleszteni tudását, és ezzel a kidolgozott tudással kilépni és eljutni az igazán nagy nyilvánosságot kapó versenyekig, az igazán nagy figyelmet kapó eseményekig.

Ott vannak a csak a felkészülésre koncentráló évek, amikor a tehetség kibontakoztatásán van a hangsúly, és az a környezeti nyomás még távol van, hogy kiálljon a nagyközönség elé.
Mert a fókuszban lenni, minden nap láthatónak lenni és megélni a környezet visszajelzéseit, minden nap megmérettetni a környezet szemében egy hatalmas érzelmi teher, amely érzelmi teher alatt könnyen elcsúszik a fókusz a megfelelés irányába, energiát elvéve a valós feladattól, a tehetség kibontakoztatására szánt munkáról.

Biztos, hogy minden napunkat dokumentálni szeretnénk és a nagyvilág számára láthatóvá tenni?

Biztos, hogy szeretnénk, hogy a még bizonytalan lábakon álló bontakozó és botladozó tehetségünket kitegyük ország-világ elé, kiszolgáltatva magunkat ezzel a kommentek áradatának?
Biztos, hogy „egy félkész” művet nyilvánosságra szeretnél hozni?

Esportolók esetén nem választás, hanem mondhatjuk egy kötelező elem, hogy már a kezdetek kezdetén egy tudatos közösségimédia-jelenlétet kezdjenek el felépíteni, ezáltal folyamatosan építve és megmutatva magukat egy ilyen online platformon.

Egy amúgy is épülőfélben lévő sportolói identitás hogyan tudja kezelni, feldolgozni és elviselni a folyamatos figyelmet és az onnan jövő kommenteket?

Egy instabil és még kibontakozó félben lévő tehetség hogyan tudja megszilárdítani tehetségét, az önmagáról, mint tehetségről alkotott képét, ha „önként” a fókuszba kell önmagát tolnia?

Hogyan lehet megtartani az egyensúlyt és megtartani a fókuszt a fejlődésen és a fejlődés során tapasztalt nehézségek tökéletesítésén, a hibák és gyengeségek tudatos javításán és fejlesztésén, ha közben kint kell lenni az emberek szeme előtt, akiknek egy határozott és stabil képet kellene mutatni – ezáltal eltolva a hangsúlyt a környezetnek való megfelelésre, háttérbe szorítva az egyéni fejlődés diktálta szükségleteket.

Előtérben lenni, folyamatosan jelen lenni a közösségi média világában egy pszichésen megterhelő dolog, amely még nagyobb súlyt jelent, ha az életünket jelentő tehetségünkről van szó, az amúgy is igen törékeny tehetségről.

5) All in

„Mint hűtőmágnes a hűtő ajtajára, úgy tapadnak az érzelmek össze a tárgyakkal.”
A tárgyak történeteket mesélnek el körülöttünk. A tárgyak emlékeket hoznak elő és ezen keresztül érzéseket hoznak felszínre.

Van olyan tárgy az életedben, amit el kellett tenned, mert nem bírtad látni, mert olyan fájdalmas emlékeket hozott felszínre?

Van olyan tárgy, amit legszívesebben egész nap elnézegetnél, mert annyira megtelik puszta látványától a szíved örömmel?

És mi történik, ha egy tárgyban egyesül ez a szélsőséges érzelmi viszonyulás, ez a szélsőséges érzelmi rezdülés?

Hogy lehet feloldani ezt az ambivalens viszonyulást és megtalálni a valós érzelmi viszonyulásunkat az adott dologhoz?

Hogyan lehet gyorsan visszarendeződni egy szélsőséges érzelmi viszonyulás után az alapértelmezett érzelmi minőséghez?

Nehezen! Vagy talán egy ponton túl már sehogy.

Esportolók esetén talán ez a legnehezebb pont, amivel foglalkoznunk kell az esportolók és környezetük érdekében. Ha rosszul sikerül egy verseny, és felállva a székemből egy lépés alatt “hazaérkezve” a környezetem kapja meg telibe a verseny okozta dühömet, akkor hogy lehet megmenteni ezt a helyzetet? És mint versenyző lehet, hogy gyorsan kiviharzom magamból a dühömet és készen állok “visszatérni” lenyugodva “normál” életembe, de a seb, amit versenyzőként ejtettem környezetemen, ott marad, és nem múlik el, nem illan el civil lenyugodott énem “visszatérésével”, ott marad, és tovább gyűrűzik. A megsebzett fél – még ha meg is érti – versenyzői helyzetem megsebzettségének fájdalmán ilyen gyorsan túllépni nem tud, és fájdalmának feldolgozását kezdi meg.

Így marad bent és szorul be a verseny hangulata a privát térbe. Így lengi körbe a mindennapokat egy kiszámíthatatlan feszültség, amikor egy dolgot lehet tudni “Bármikor robbanásig juthat a helyzet”. Soha nem tudja az esportoló környezete, hogy mire érnek haza. Ez egy folyamatos pszichés terhelés mindenkinek.

És ott a pszichés teher az esportolóknak, hogy hogyan üljön le tiszta fókusszal ugyanarra a helyre, ami előző nap fájdalmas vereségének színtere volt. Hogyan lehet tiszta fókusszal a következő versenynek nekikezdeni, ha pillanatokkal azelőtt a vereség lesújtó terhe zuhant rám?

Az esportolói lét talán legnehezebb része a folyamatos egyensúlyi helyzet visszaállítása – a vereség után a csalódottság és düh lehangoltságából a higgadt versenystratégiához való visszatalálás és a győzelem eufóriájának túlfűtött állapotából visszanyugodni és teljes higgadtsággal az új versenynek nekikezdeni. Hogyan lehet a tegnapi érzelmekkel túlfűtött versenyhelyszínre ma, mint “semleges” gyakorló terepre tekinteni? Hogyan lehet érezni a hely iránt, ami egyszerre “egyszerű bútordarab” és tehetségem megmérettetésének színtere?

Ambivalensen.

A gaming house koncepció is ezért alakult át a gaming office koncepcióba, hiszen pont a folyamatos és az életterületek határvonalak nélküli összefolyásából jöttek elő azok a problémák, amelyek a koncepció újragondolását követelték meg és az életterületeket jobban szétválasztó gaming office koncepciót valósították meg.

Az esporté a jövő, az esportban rejlő potenciál most kezd igazán kibontakozni.
Egy nagyon dinamikusan fejlődő világ, ahol hasonló lendülettel születnek meg és tűnnek el az esport csillagai. Ahol sokkal rövidebb, de annál dinamikusabb sportolói pályafutásokkal kell tudatosan számolni és ezen rövid és dinamikus időszakon belül kell még tudatosabban építeni a siker két pilléres elméletét. Az „Építsd tudatosan önmagadat” Építsd tudatosan pályafutásodat” szemlélet mentén, hiszen lehet, hogy pár évre pixelekbe zár a világ, de mi fog történni a pixeleken túli létben?

Esportolónak lenni egy érzelmi magasfeszültség, egy rövid és dinamikus szakasz az esportban tehetséges emberek életében, ahol még nagyobb hangsúllyal esik latba az a kérdés, hogy mi lesz az esportolói karrier után, mi történik, amikor aviátor énünk levetkőzése után visszatérünk a valós, pixeleken túli világba.

Az esportnak van egy nagyon speciális mentális és érzelmi háttere, amivel szerintem különös odafigyeléssel foglalkozni kell.