Kele Juci-A művészetnek nem csak a galériákban van a helye

A Szuperhősök a valóságban novemberi részében Kele Juci képzőművész-építésszel beszélgettem. A vele készített interjú ébresztett rá, mennyire fontos, hogy a művészet ne csak a „steril” galériákban kapjon helyet, hanem élő, mindenki számára elérhető, minket körülvevő legyen. S ami még ennél is lényegesebb, hogy Juci alkotásai nemcsak szépek, de nagyon erős üzeneteket is hordoznak magukban.

A kezdetek

Eredetileg csak hobbi szinten festettem, rajzoltam. Még akkor is, amikor az egyetemen építésznek tanultam. Emlékszem, Egri Orsi, a Tranzit Art “szíve-lelke” egyszer meglátta a laptopomra háttérképnek kitett képemet, és ő kérte, hogy állítsak ki nála. Ezután 2 évig “piszkált”, mire beadtam a derekam. Számomra ez sorsfordító volt, mert akkor jöttem rá, hogy amit én korábban a szekrénynek meg a falnak festettem, az másoknak is erőt adhat, gyógyíthat, inspirálhat.

Nem keresem a szereplési helyzeteket, de ekkor azt gondoltam, hogy ha a képeim valóban sokaknak segítenek – márpedig a visszajelzések ezt tükrözik –, akkor önzőség lenne nem megosztani őket. Ez is egy olyan plusz, ami az évek során gyakran adott erőt a munkához.

Az üzenet

A saját lelki folyamataimból, vívódásaimból alkotok, és valószínűleg magamat gyógyítom a festéssel. A festés előtti vázlatom nagyon ritkán egyezik a végeredménnyel, mert alkotás közben egyfajta csatornává válok, ilyenkor flowban, inspirációfolyamban vagyok. Ez a legcsodálatosabb része, és tölt is engem! Talán pont ezért sokszor a saját képeimet is csak sokkal később értem meg.

Hiszek a spiritualitásban. Katolikus neveltetést kaptam, amit nem tagadtam meg, de mellette gyakorló buddhista, nagyon mély meditáló vagyok. Nemrég jöttem haza egy egyhónapos elvonulásról. Azt látom, hogy a különféle spirituális utak, vallások egy irányba vezetnek, ugyanarról szólnak, ugyanaz az üzenetük. Mindegy, hogy Isten jó szándékának, a karmának, a véletleneknek, a sorsnak, a végtelen teremtőnek vagy bárminek nevezzük, de ez a valami VAN. Én ebből táplálkoztam egész életemben, és azt gondolom, hogy nagyon érzékeny, fogékony vagyok rá.

Hiszem, hogy végül még a legnagyobb tragédia is pozitív üzenetet hordoz számomra. Amikor nehézségek jönnek, akkor úgy érzem, azért “billent fenéken” az élet, mert én nem vagyok képes saját magamat jó irányba terelni, és ezért kell egyfajta külső noszogatás. Azt gondolom, vezetve vagyunk, és ha nyitva tartjuk a szemünket, akkor még jó irányba is haladhatunk.

Színek, szimbólumok

A türkizkék és a zöld, ill. ezek számtalan kombinációja, árnyalata valóban jellemző a festményeimre. A kék és a zöld számomra a természetet szimbolizálja, s valamiért egészen belém ivódott ez a két szín. Egyébként az emberi szem a legtöbb árnyalatot a zöldben és a kékben tudja megkülönböztetni, ami az evolúciós fejlődésünk hozadéka.

Szívesen használok szimbólumokat, de nem a szokásos megközelítésben. Bár van jin-jangos képem, de a jelkép ott is kimozdul a megszokott ábrázolásból. Számomra a jin-jang is sokkal inkább térbeli forma, mint síkbeli alakzat. Már régóta tervezem, hogy megalkotom térben. Szeretem a szimbólumokat egymásból összekapcsolni. Például a szív síkbeli alakja térbe kivetítve, felülről nézve a végtelen jelét adja.

Építészként szívesen gondolkodom térben. Ezért is kezdtem el installációkat építeni, mert lehet ugyan három dimenzióban festeni, de az nem adja ugyanazt az élményt.

Az Egy

Azt látom, hogy kivétel nélkül minden összefügg mindennel. Mindegy, hogy egy adott dologra milyen perspektívából tekintünk, hogy ráközelítünk vagy távolabbról nézzük. A jin-jang kapcsán most eszembe jutott, hogy nincs jó meg rossz. Bár van fekete meg fehér, de a sötétség csak akkor létezik, ha van világosság. A fény hiánya a sötét.

Azt gondolom, hogy csak megértett, elfogadott lelkek vannak, meg olyanok, akiket nem fogadtak el, nem értettek meg. A saját életemben azt tapasztalom, hogy minden dolog, amire energiát és figyelmet fordítok, az egy idő után megértéssé válik, és ilyenkor meglátom az összefüggéseket.

Hiszem, hogy valahol minden egy és ugyanaz. Az, hogy én itt most kifújom a levegőt, bár nem ebben a másodpercben, de egyszer, sok-sok galaxissal arrébb hatással lesz a végtelen térre. Minden kicsi mozdulatunk, minden apró gondolatunk hatással van a környezetünkre, ami éppúgy visszahat ránk. Ha csak azt gondolod, hogy valakivel kedvesen viselkedsz, akkor kedves lesz hozzád. Bár igazából ez sokkal komplexebben működik. Ha te mondjuk most ismeretlenül kedves vagy velem, akkor valószínűleg én egy másik ismeretlen emberrel leszek kedves, aki szintén egy ismeretlen emberrel lesz kedves, és egyszer majd veled lesz ismeretlenül kedves valaki, amiről te nem is fogod tudni, hogy ebből a folyamból indult ki. Hiszem, hogy minden rezdülésünk hatása visszajut a kiindulópontba.

Szerencsére az életemben túlnyomórészt a pozitív megtapasztalások a jellemzőek. Azt látom, hogy a jó folyam erősebb – legalábbis szeretem így nyitva tartani a szemem, hogy erre koncentrálok, ezáltal magamat is folyamatosan töltöm, és így egy olyan ciklusba kerülök, ami egy öntöltő-állomássá válik. Ez nem jelenti azt, hogy az életemben nincsenek nehézségek, de az, hogy abban a nehéz pillanatban hogy birkózok meg vele, rajtam múlik.

Teremtés

Szerintem azokkal, akiket megérintenek a képeim, nagyon hasonlóan gondolkodunk, ill. a lelkeink egy adott metszetben keresztezik egymást.

Azoktól, akik hisznek a képeim üzenetében, sok pozitív visszajelzést kapok. Legutóbb pl. egy babakocsit toló kismama emlékeztetett, hogy amikor a párjával kapott tőlem egy saját készítésű hűtőmágnest – amin volt egy kislány, aki megtalálja elveszett kisbabáját, ezzel önmagát ill. kicsi mását – azt mondtam nekik, hogy legyen meg a gyermekáldásuk, és higgyenek benne. Ő pedig a következő hónapban várandós lett. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én vagy a mágnesem varázsolta nekik a kisbabát, de azt igen, hogy aki hisz a festményeim üzenetében, annak a legkülönbözőbb helyzetekben adhatnak erőt, hitet és ihletet ahhoz, hogy vágyuk valósággá váljon. Mindaz, amire szándékkal, odafordulással figyelünk, az életünket is olyan irányba fogja görgetni, amire nyitottak vagyunk.

Hiszem, hogy mi teremtjük a saját világunkat. Ha csak a fizikai síkot vesszük, már amikor festek, az is egyfajta teremtés. De a fizikain túl, a lelki síkon is teremtünk. Minden kedves gesztusunk, gondolatunk új kedves mozzanatokat generál, és érdemes ezekkel körülölelni a környezetünket, hogy ők is ezt sugározhassák tovább. Abszolút hiszek a teremtés erejében!

A művészet

Az én felfogásom szerint a művészetnek az a célja, hogy a befogadót megállítsa, összekapcsolja a lelkével, és elindítson benne egy olyan folyamatot, amire a művésznek már nincs ráhatása. Ott már csak a befogadó és a mű van. Az én olvasatomban az a jó, ha ez egy pozitív tartalom, és pozitív irányba viszi el az embert.

A művészek nagy része azért alkot, mert valamilyen nagyon erős érzelmi töltetet akar kiadni magából – a legtöbbször a fájdalmát. Amikor tini koromban elkezdtem festeni, akkor rengeteg fájdalmat festettem ki magamból. Ez az irány azonban hosszú távon nem vitt előre.

Befogadóként a vizuális tartalmak komoly hatással vannak ránk. Ha csak abba belegondolunk, hogy amikor becsukjuk a szemünket, és magunkban kimondjuk, hogy béke, vagy szeretet, akkor az a testünkben kellemes érzetet kelt. Ha azt mondjuk, gyűlölet, háború, akkor pedig összeszorul a gyomrunk és a szívünk. Ha csak szavakra gondolunk, már az is befolyásolja a fizikai létünket. A képek, a filmek, a könyvek pedig még inkább.

Szerintem nemcsak a művészeknek, hanem mindenkinek felelőssége, hogy milyen hatást gyakorol a környezetére. Ha nem vagyunk tudatában annak, hogy minden apró tettünk következményekkel jár, akkor mondhatjuk, hogy könnyen viselkedünk felelőtlenül.

A sorsfordító élmény

Sokáig belsőépítész voltam, és a két kislányom mellett éjszaka festettem, de soha nem mertem kilépni a munkahelyemről, pedig a festészet egyre több sikert és elfoglaltságot hozott. Aztán bekövetkezett életem legerősebb spirituális élménye, ami ráébresztett arra, hogy nekem a vászon mellett a helyem. Ez kellett ahhoz, hogy felmondjam az állásomat, és az addigi, már félállásként működő festészetbe gőzerővel belevágjak. Korábban mindig ámulattal figyeltem azokat, akiknek az életében csodák történnek, de nem hittem abban, hogy én is lehetek egy ilyen ember. Igen, valóban, a közösségi oldalamon szerepel egy mondat, miszerint az álmaink is valósak. Éber álmodó vagyok, ami azt jelenti, hogy az álmaimat nem csupán „elszenvedem”, hanem tudatosan irányítom. Nem mindig álmodok így, de van, amikor szükségem van rá, mert ezáltal kapcsolódhatok a tudatalattimhoz, ahonnan az aktuális kihívásaimhoz útmutatást kapok. 

Az építészet

Lehet, hogy sokaknak ez most különösen hangzik, de én eléggé realista vagyok – valószínűleg ezért is találtam meg anno az építészetet –, számomra azonban az építészetből mindig hiányzott valami. Bár szépet tudok alkotni, szép tereket hozhatok létre, de nem lehet vele üzeneteket átadni. Nekem pedig nagyon fontos, hogy az általam megnyilatkozó üzeneteket elmondhassam. A festés, ill. az installáció-készítés erre tökéletes eszköz.

Építészként is igyekeztem a tereket úgy formálni, hogy az az ügyfeleim lelkéhez, életformájához a leginkább megfeleljen. Sőt, vannak nagy építészek, akik ily módon óriási dolgokat alkottak, de hozzám jobban illik a festészet.

A képek

Szerintem mindenkinek mindig mást jelent egy kép. Ez az a varázs, amitől valami művészetté válik, hogy megfogja a befogadót, s az ő lelkét is tovább mozgatja, remélhetőleg inspirálja. Egy-egy kép számomra soha nem egy élmény megfestése, hanem legtöbbször egy olyan momentum, amiben sok-sok élményt gyúrok össze, amivel egy adott hatást szeretnék kifejezni.

LOVE NOW

Az Eleven Ősz című programsorozatra készítettem egy installációt, ami egy 3 részes alkotás 3. darabja, és a Love now címet kapta. Ehhez kapcsolódóan nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, ill. ezzel az installációval bekerültem az Oktogon című építészeti magazinba, ami szakmailag is nagyon sokat jelent nekem. Az óriás betűkből elsőre csak az egyik felirat rajzolódik ki: LOVE, majd egy nézőpontváltás után felbukkan a másik üzenet is: NOW. Legyünk a mostban és szeressünk jobban! Az ‘o’ betű – mint bolygónk szimbóluma – pedig még sok plusz tartalommal látja el az alkotást, hisz nagyon aktuális, hogy Földanya felé forduljunk.

Az installációimat igyekszem újrahasznosított anyagokból megépíteni. Amikor a sorozat 3. részét készítettem, nagyon sok dolog járt a fejemben. Egyrészt, hogy hiába beszélünk a környezetvédelemről, az nem elég, tenni kell érte. Nem tudnék a saját gyerekeim szemébe nézni, ha azt mondanák, hogy ez a ti hibátok, ti rontottátok el. A környezettudatosság mindannyiunk felelőssége. Azt gondolom, hogy a döntéshozók, akiknek feladata lenne adott intézkedések érvényre juttatása, cselekvés helyett csak beszélnek erről a témáról, de ettől függetlenül mi nem mutogathatunk rájuk, hanem egyéni szinten is meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, másképp nem érhető el változás. Én is igyekszem környezettudatosan élni a mindennapjaimat.

MeditÁLLJ!

Ez volt az 1. installációm, ami egy spirálisan felfutó tér. Szerettem volna egy elvonuló helyet létrehozni a városi nyüzsgésbe. Ezt egyébként nagyon sokan használták, aminek elképesztően örültem. Valaki csak 1 percet töltött ott, de olyat is láttam, aki fél órát bent volt. Szerintem igenis lenne igény arra, hogy az embereknek intim tereket adjunk. Az ellenvetés erre mindig az, hogy nem lehet ilyesmit létrehozni, mert a hajléktalanok egyből beköltöznek. A MeditÁllj! installációba be lehetett látni, így arra nem volt alkalmas, hogy oda beköltözzön valaki, arra viszont igen, hogy elvonuljon az ember az őrületes városi forgatagban. Azt hiszem, erre mindannyiunknak szüksége van ahhoz, hogy kerek egész legyen a lelkünk.

HiánypótLÁSS!

Amikor először megkerestek az Eleven Tavasz és Ősz fesztiváltól, hogy készítsek installációt a Gárdonyi térre, akkor eredetileg az egyik fára szerettem volna pici, függesztett, gumószerű ülőfelületeket létrehozni – mert szerintem nagyon kevés pad van a városban. Csakhogy mire neki akartam látni, a fa már nem volt ott, ugyanis kivágták. Így arra jutottam, hogy a fa emlékét fogom megörökíteni. Maga a fa egy háló volt, vesszőfüggönybe belevágva. Mellétettem egy nagy kaspót, tele borostyánnal, amiben kis cetlik voltak (újrahasznosított papírtekercsből). Egy táblára pedig környezettudatos vállalásokat írtam – amiket az évek során sikerült beépítenem az életembe. Arra kértem a járókelőket, hogy együtt zöldítsük vissza a fát. Ha vállalnak egy-egy környezettudatos lépést az életükben, akkor azt írják rá a cetlire, és tűzzék be a fa helyére egy szál borostyánnal együtt. Érdekes volt a folyamat, mert 5-6 nap után kezdtek az első levelek elszáradni – amit nem kalkuláltam bele. Ezeket előbb le akartam szedni, de attól, hogy a járókelők folyamatosan tűzték bele a friss borostyánokat, még élőbbé vált az egész. Végül több száz rendkívül komoly környezettudatos vállalást írtak fel. Ezek a cetlik még mindig megvannak. Voltak köztük egészen meghatóak is, mint pl., hogy „Eggyel kevesebb gyereket vállalunk, mint amennyit terveztünk”. Ha ezeknek csak a tizedét megvalósítják az emberek, már annak is elképesztő hatása lehet. Egy érdekesség, hogy a Reunion című képem egyik inspirációja az elszáradt borostyánok elégetése volt.

Emberközeli művészet

A képeim azért sincsenek galériákban, mert Magyarországon – sok külföldi országgal ellentétben – az építész végzettség nem számít művésznek, inkább mérnöknek. De nem bánom, hogy így alakult. Talán szabadabban tudok így alkotni, és nem kell igazodnom szigorúan megszabott keretekhez. Kisebb galériák azonban már most is szerepeltetik a képeimet, és bízom benne, hogy hosszú távon csak az fog számítani, amit letettem az asztalra.

Hiszek abban, hogy a művészetnek nem csupán a galériákban van a helye, hanem körülöttünk is. Szerintem fontos, hogy minden, ami körülvesz minket, az inspiráljon, töltsön, mert csak így tudunk mi is egyre többet adni a világnak. http://kelejuci.com/