A HUMAN, azaz az EMBER, egy 2015-ös francia dokumentumfilm, melyet Yann Arthus-Bertrand környezetvédő írt és rendezett. A közel 3 órás film gyakorlatilag interjúk sorozatából és exkluzív légi felvételekből áll, mégis hihetetlen erővel bír és olyan érzelmi hullámvasúton viszi keresztül a nézőket, mintha egyszerre néznénk drámát, akciót, romantikus és lélektani filmet.

3 évig készült, ez alatt az idő alatt összesen több mint 2000 emberrel készítettek interjút 60 országból nemtől, életkortól, vallástól, etnikai hovatartozástól és financiális helyzettől függetlenül. A film célja bemutatni a világ különböző pontjain élő emberek történetét, adott témákon keresztül. Az interjúk témái között szerepet kap például a szeretet, gyűlölet, élet, halál, elfogadás, megbocsátás, harag, háború, szexualitás, pénz, munka. Ezekre csak a válaszokból, történetekből következtethetünk, hiszen a kérdéseket, a témák címét, az interjú alanyok nevét, illetve származását, életkorát nem tudjuk. Nem ez a lényeg. A hangsúly a személyes történetekre, élethelyzetekre és érzelmekre van helyezve.

A filmnek egy hihetetlenül őszinte, meghökkentő, érzelemdús atmoszférája van, melyhez az interjúkat megszakító, legtöbbször lélegzetelállító légi felvételek és az alattuk megszólaló zenék is nagyban hozzájárulnak. Találkozhatunk vicces, szomorú, elgondolkodtató, kétségbeejtő, megrázó és boldog, reménykeltő történetekkel is egyaránt. Pontosan ezek miatt, és a fantasztikus atmoszférának köszönhetően a film nézése közben ambivalens érzések kavaroghatnak bennünk. Megdöbbentő hallani, emberek miken mennek/mentek keresztül, hogyan jutottak túl ezeken, hogyan éltek túl bizonyos helyzeteket, mennyire kétségbeesettek vagy éppenséggel hálásak. Egyszerűen kirázza a hideg és libabőrös lesz a néző, amikor végighallgatja ezeket a sokkoló, néhol nyomasztó, elgondolkodtató történeteket. Tökéletesen bemutatja, mennyire más értékrenddel bírunk, és mennyire különbözőek vagyunk, mégis mennyi közös van bennünk. Szívmelengető, ahogy egy idős asszony hatalmas mosollyal az arcán meséli, mekkora öröm számára az, hogy minden reggel kimegy a földekre dolgozni, mert ő ezt szereti csinálni. Elkeserítő azt hallani, ahogy egy édesanya arról beszél, hogy nincs mit adnia enni a gyermekeinek. Megdöbbentő egy édesapa szájából hallani, hogyan bocsájtotta meg lánya meggyilkolását, egy volt katona történetét, egy abortusz miatt börtönbe zárt nő történetét…

Furcsa és egyben ijesztő belegondolni, hogy mik történnek körülöttünk nap, mint nap a világ különböző pontjain, amíg mi, tegyük fel, épp reggelizünk vagy elindítunk egy mosást. Számomra ez a film az elfogadásról és az empátiáról szól. Nem számít ki, honnan, milyen körülmények közül való. Ami igazán számít, hogy mind emberek vagyunk. Mind ugyanannyira fontosak és egyediek. Értékes emberek érzésekkel, félelmekkel, nehézségekkel, örömökkel, vágyakkal, álmokkal.

17 éves voltam, amikor szembe találtam magam ennek a filmnek az ajánlójával egy Facebook csoportban. Amint elolvastam, tudtam, hogy meg kell néznem. Azt hiszem a legjobb döntés volt. Együtt sírtam, együtt nevettem az interjú alanyokkal, végig rázott a hideg és közben folyamatosan az járt a fejemben, bárcsak minden emberhez eljutna ez a film, és ha csak egy kicsit is, de megingatná azokat a bizonyos sztereotípiákat, amelyek jelen vannak az életünkben. A film végén szóhoz sem tudtam jutni, könnyes szemmel bámultam a képernyőt. Óriási hatással volt rám.

A film megtalálható YouTube-on, 3 részben angol, illetve magyar felirattal is. Habár a hossza és a tartalma miatt nem feltétlenül mondanám egy könnyen fogyasztható filmnek, egy napot érdemes rászánni, hiszen egy csodálatos alkotásról van szó, mély tartalommal.

Ha egyetlen filmet kéne mondanom, amit véleményem szerint mindenkinek látnia kellene, hezitálás nélkül ezt a filmet választanám.