2.

Előző havi írásom zárásában tett ígéretemhez híven kezdem akkor a mesét azokról a bizonyos csodákról, melyek engem az elmúlt pár évben, hónapban, hétben megtalálnak.

A legmeglepőbb formában, a legváratlanabb helyeken, némelykor csak utólag fedve fel magukat csoda mivoltukban. És adva rá nekem magyarázatot, miért is csoda számomra, hogy megélhet(t)em őket.

Hogy ez utóbbi dolog kicsit érthetőbb legyen, induljunk egy egészen friss és engem nagyon megrázó történettel.

Pár napja a Párom üzletébe tartva a zöld lámpára vártam a zebránál, amikor egy mellettem álló fiatal hölgy majdnem a megállóból éppen elinduló busz elé esett… Az arcát nem láttam, mert nekem háttal állt, csak dühös motyogását hallottam és az tűnt fel, hogy bizonytalanul imbolyog.

Persze ilyenkor mire gondolunk először: biztos részeg…

És meglehet talán valóban az is volt, de ki tudja mi oka volt rá, hogy leigya magát. Emlékszem a saját életemből jó pár szituációra, amikor azt hittem, ha borba fojtom a bánatom, az mindent megold. Igen ám, de az évek során azt is megtanultam: a megoldás nem működőképes, ugyanis a bánat remekül tud úszni, fene a jó dolgát. Sőt, alkoholba mártva ideig-óráig csitul csak, mindössze azért, hogy utána felerősödve visszatérjen és még nagyobb galibákat okozzon.

Na de most nem is ez a lényeg, bár a történet szempontjából fontos mellékszál, melyre későbbi cikkemben bővebben kitérek majd alkalomadtán. Egyelőre azonban térjünk inkább vissza a Lányhoz az úttest szélén.

Láttam rajta, hogy reszket a hidegtől, ami nem csoda, mert egy vékony kardigánt viselt csupán, holott jeges szél fújt és röpködtek a mínuszok.

Mikor észrevettem, hogy megtántorodik, utána kaptam, hogy megfogjam, de szerencsére magától visszanyerte az egyensúlyát. A buszvezető pedig kitűnő reflexszel húzódott beljebb a sávban, nagyobb ívben kerülve, mint ahogy indult. És le a kalappal előtte, még rá sem dudált mérgesen, ahogy ilyenkor a legtöbben tették volna.

A Lány a szeme sarkából érzékelte, hogy utánanyúltam, hátranézve rám vágott egy akár köszönetnek is értelmezhető félgrimaszt, aztán visszafordult megvárni a zöldet. Én pedig ahogy megláttam az arcát, elakadt a szavam…

Volt kolléganőm nézett rám, zavaros tekintettel, fel sem ismerve engem. Bennem pedig olyan szinten megfagyott a vér, hogy képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni… És bár ösztönösen mozdult bennem a lelkiismeret, hogy ráköszönjek, megkérdezzem tudok-e valamiben segíteni neki, valami mégis visszatartott. Sok dolgom volt aznap, én sem éreztem túl jól magam, úgy gondoltam ott és akkor nem vagyok olyan állapotban, hogy más dolgával foglalkozzak…

De mivel még másnap is foglalkoztatott a dolog és már jobban voltam, élénken élt bennem a késztetés, hogy írjak neki és megkérdezzem, jól van-e. Láttam a messengeren, hogy épp aktív, így átmenetileg megnyugodtam, hogy valószínűleg előző nap nem történt komoly baja. Mivel nemrég volt a születésnapja, amit akkor elfelejtettem, írtam neki egy üzenetet. Megköszönte a jókívánságokat és beszélgettünk kicsit a volt közös munkahelyünkkel kapcsolatos dolgokról. A pár nappal korábbi incidenst természetesen egy szóval sem említettem. Olvasva viszont, hogy nem kifejezetten elégedett a munkában való haladásával, ajánlottam neki egy kedves ismerősömet, akivel érdemes lehet konzultálnia a témában. Lelkesen meg is kereste az illetőt még aznap és le is egyeztették az időpontot a beszélgetésre, én pedig örültem, hogy segíthettem.

Pár nap múlva mikor érdeklődtem, hogy sikerült a beszélgetés, még csak nem is reagált a kérdésemre. Akit pedig ajánlottam neki, attól megtudtam, hogy lemondta az időpontot…

S hogy mindez mitől csoda számomra és hogy kapcsolódik a Vendéglátás Másképp Blogi módra témához?

A múlt havi cikkemben említett első vállalkozásom ahhoz a munkahelyemhez is kapcsolódik, ahol a Lánnyal megismerkedtem és jó pár hónapig közösen tanultunk, dolgoztunk és segítettük egymást a magunk módján, mikor miben tudtuk éppen támogatni a másikat.

Egy mindkettőnk számára új szakmában igyekezve BOLDOGulni legjobb tudásunk szerint. Az idő nagy részében küzdve, mint disznó a jégen. Azért, hogy talpon maradjunk, hogy fedezni tudjuk a kiadásainkat, hogy életben tartsuk a KATA-s vállalkozásunkat mindaddig, míg beindul a szekér és elkezdünk normális pénzt keresni.

Aztán én egy idő után FEL-adtam a további harcot mert éreztem, hogy nem passzolok az ottani csapatba, nem tudok és nem is akarok azonosulni az ügynökségnél bevett gyakorlattal. A felmondásom óta eltelt időben pedig többször is megbizonyosodtam róla, mennyire jól döntöttem akkor.

És hogy neki is ezt kéne végre tennie saját jól felfogott érdekében. Hisz, ha ennyi idő alatt nem sikerült eljutnia egy stabil pontra, ahonnan fejlődni tud szakmailag, akkor fölösleges tovább erőltetni a dolgot.

Könnyen mondom ezt persze én, egy – most már – kívülálló szemével. Ismerve azonban a helyet, az embereket, a körülményeket, amik között Ő maradt, úgy érzem objektívebben tudtam felmérni a jelen helyzetét látva pár napja, hogy milyenné tették Őt a körülmények…

De ami az én leckém ebből az egészből sokadjára is: senkit nem menthetek meg saját magától és azoktól a plusz köröktől, amiket Ő úgy érzi, le kell futnia.

Kínálhatok neki alternatívát, mutathatok utat hozzá és kísérhetem egy darabig – amennyiben úgy dönt, elfogadja a segítségem, a tudásom, a tapasztalatom. De az Úton elindulni és azt végigjárni az Ő dolga.

Ezért (IS) gondoltam újra 2019. őszi indulása óta sokadjára is a Vendéglátás Másképp programot. És döntöttem úgy, hogy a másképphez képest is másképp csinálom ezentúl. Önök pedig abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy első kézből kapják erről a legfrissebb információkat hónapról hónapra. Mondhatni az első sorból figyelik azt, mi minden lehetséges annak, akinek van egy álma, amiben hisz és hajlandó is tenni érte nap mint nap kitartva és haladva a cél felé.

A fenti történet csodája pedig számomra abban rejlett, hogy sokadjára is rájöttem: „Ha valaki most nem fogadja el a segítséged, nem érdemes erőltetned. Az lesz majd a hatékony segítség, amit saját felismerés nyomán kér.” (Sándor Alexandra Valéria)

Bízom benne, hogy fenti soraim gondolatébresztőként szolgáltak sokaknak. Akik most ezért izgatott kíváncsisággal várják következő havi írásaimat, melyekben folytatom Életmese Újrakeretező Csoda-történeteimet.

Arról, miben és hogyan hozott megszámlálhatatlan pozitív változást számomra egy olyan időszak, mely mindannyiunk számára feladatokkal teli, embert próbáló hónapokat adott az életünkhöz. Invitálom Önöket, hogy tartsanak velem továbbra is, addig is kívánok örömteli felismeréseket és megoldás orientált hozzáállást a kínálkozó lehetőségek gyümölcsöző felhasználásához. Szeretettel: Blogi