Hogyan adjunk sorvezetőt a gyerekeknek, amikor középiskolába felvételiznek?

A középiskolai felvételire felkészülés és a gyermek iskolaválasztása sok szülő életében okoz álmatlan éjszakákat.

Mindennel összefüggésben (is) lehet ezt a témát kifejteni, de természetesen szubjektív gondolatokat, tapasztalatokat vetek ismét papírra, a célom olyan nézőpontok ismertetése, gondolatok leírása, amelyek mások számára is elgondolkodtatóak lehetnek.

Szóval a gyerek felvételire készül, a szülők (is) izgulnak.

A felvételi rendszer ismert, a magyar állami oktatásban jelenleg elképzelhetetlennek tűnik, hogy a gyermekünk ne mérettessen meg a középiskolába kerülés ürügyén.

Ahány szülő vagy pedagógus, annyi nézőpont. Egyet leszögezhetünk: nincs recept, hiszen minden gyermek más és más, ugyanaz a középiskola lehet az egyik versenyzőnek vonzó valamiért, míg a másik pont emiatt nem szeretne ott tanulni.

Hogy kinek számít az, hogy melyik középiskola – a nagy, hivatalosan publikált megmérettetésben- hányadik helyen szerepel, azt mindenki maga döntse el.

Körbekérdezve az ismeretségi körömben, ki milyen szempontok, ismeretek alapján választ középiskolát gyermekének, nagyon széles az érvek-ellenérvek tárháza. Vannak, akik ezt is tudományosan űzik, szakemberek segítségét kérik, melyik iskola lenne megfelelő gyermekük számára, míg egyes szülők sokszor saját be nem teljesített álmaikat próbálják gyermekeiken keresztül megvalósítani.

Elsőszámú kérdésként merül fel, hogy hány éves korban ideális a gyermeket kitenni egy ilyen többfordulós, stresszes felvételinek? Persze a válasz egyértelmű: az attól függ… persze a gyermektől. De mégis, nem korai 10, 12 vagy 14 éves korban megmeríteni a nebulót ebben a stresszhelyzetben?!

Nem reprezentatív felmérés eredménye: meglátásom szerint nagyjából a gyerekek 80-90 %-a komoly érzelmi hullámvasútat él meg a felvételit megelőző időszakban, és nem is feltétlenül a tárgyi tudás hiányosságai miatt.

Hiszen a 10, 12 vagy 14 évesek nagy hányada még csak sodródik az árral, szereti azt gondolni, amit a korosztálya „hirdet”, és általában annak az ellenkezőjét hinni, amit a szülei mondanak.

Ami tény: a középiskolai felvételi időpontja általában remekül beletrafál a kamaszkor valamelyik fázisába, az a cuki kislány, aki tegnap még úgy tekintett az apukájára, mint egy félistenre, az ma három másodperc alatt kiborul egy matekpéldán, majd két perc elteltével osztja az észt ugyanennek a feladatnak a megoldásánál… (felültünk az érzelmi hullámvasútra, és néha sikítva érünk le a völgybe.)

A tapasztalat, hogy a kamasz gyerekek kapcsán használt „tuti” stratégia – miszerint bizonyos szituációkban nem kérdezünk, póker arccal nézünk, és csak várjuk a vihar elvonulását – itt nem működik.

A felvételire készülés, egy nehezített pálya, minden kihívást magában foglaló tréning a szülőknek is. Nincs mese: színt kell vallani, olyan kérdésekben is, amelyeket eddig óvatosan elkerültünk. Nemcsak az derül ki, hogy anya, vagy apa mennyire jó a matematika példák megoldásában, ismeri–e a magyar helyesírás valamennyi szabályát. Extrém esetben kiderül az is, hogy hol végződik a szülő komfortzónája, és ismeretlen pályán milyen stratégia mentén halad, érzelmileg túlfűtött helyzetekben hogyan reagál. A szülői viselkedés most is mintaként szolgál, –de érzésem szerint a szokásosnál is nagyobb szorzóval esik latba a gyermek személyiségfejlődéseben.

Ebben az utazásban, amit szülő kéz a kézben tesz meg a gyermekével, előfordulhat az is, hogy gyorstalpalón kell átadni a gyereknek mi is a fontos az életben, mire koncentráljon, amikor a felvételi feladatok idegenként viselkedve, néha gonoszul felkacagva tornyosulnak előtte. Itt a feladat nemcsak a tárgyi tudás „feltuningolása”-ban merül ki, hanem sokszor kell eloszlatni a lehetséges kudarc keltette félelmeket, mert előfordul, hogy nem sikerül a lécet átugrani, és akkor bizony újra ki – fel kell állni. Az újrakezdés, a szembesülés bátorsága az az igazi teljesítmény. De vajon hogyan lehet az emberpalántába belekódolni a keljfeljancsit?

Legfőképp a stressz oldásával: hangsúlyozni kell, hogy a felvételi során elért pontok, az iskolai eredmények csak egy vékony szelete a valódi képességeknek, rengeteg olyan tudás és képesség lakozik egy kamaszember láthatatlan bugyraiban, amelyek jobbára még csak magkezdeményként vannak jelen; az életben való beválás még sok más tényezőtől függ.

Követendő például szolgálhatnak azok a családok, ahol a gyerekek ugyan részt vesznek mind a 8, mind a 6 osztályos felvételin, de a szülők tudatosan próbálják kivenni a hátizsákból a stressz terheit azzal, hogy nem teszik élet-halál kérdéssé a középiskolai felvételin elért eredményeket. Próbálják tudatosítani, hogy ez egy extra lehetőség arra, hogy megtanuljon versenyezni (mert a versenytől nem lehet eltekinteni az életben). Megismerje hol is helyezkedik el azon a láthatatlan skálán, és eközben erősíteni azt a nézőpontot, hogy csak nyerhet azzal, ha kap egy visszajelzést arról, mik az erősségei és a gyengéi.

Ha tudatosan és az érintettre fókuszálva megyünk végig ezen az úton, akkor nagyon sokat tanulhatunk kiskamaszunkról, magunkról és a szülő-gyermek kapcsoltunkról. A felvételi sikere – a mérhető paraméterek alapján – akár jelentőségében is törpülhet, ha sikerül perspektívákat felvillantani, és olyan értékekre rávilágítani, amelyek segítségével a gyermek akár hosszútávon könnyebben hozza meg döntéseit, vagy váratlan helyzeteken kevesebb stresszel megy át.