” Amit elképzeltél, az már kész van.”
Második osztályos voltam és szégyenlősen szerelmes. Tisztes távolból, a nyolcévesek esetlen sóvárgásával csodáltam kiszemeltemet. Nem vágytam nagy horderejű történésekre, sem szívbéli tűzijátékra, az áhítathoz és a lebegő létállapot eléréséhez elég volt annyi, hogy színes-szélesvásznú álmomba belehelyezhettem őt.
Robi a Kingába van belezúgva, és ő lesz a csaja, nem te! – hozták tudomásomra jóakaró osztálytársak egy nap. Ez a kijelentés pont az ellenkező reakciót váltotta ki belőlem, mint amit normál esetben várnánk: elkeseredés helyett megkönnyebbültem. Nem zakatolt tovább bennem a kérdés, vajon én is tetszem-e neki, hogy lesz-e ebből az egészből valami. Ám esténként továbbra is azzal a képpel aludtam el, hogy egymás mellett üldögélünk a templomhoz vezető végeláthatatlan lépcsősoron. Minden áldott nap, ezt szó szerint értsétek. Izgatottan vártam a villanyoltást, mert minden álom egy újabb találkozás örömét hordozta magában. Mosolyogva vártam pilláim elnehezedését, mert tudtam, hogy percek múlva ott leszek abban a könnyed, megengedő térben, ahol minden úgy történik, ahogy nekem szép, ahogyan azt az én szívem vágyja.
Lassan eljött a tanév vége, s vele a várva-várt klubdélután. A fal mellé toltuk a padokat, a padok elé sorakoztattuk a székeket, hogy táncparketté léphessen elő a fülledt kis osztályterem. Konszolidáltan majszoltuk a süteményt és szemérmesen kortyolgattuk a kólát, de azért közben „igéző” pillantásokkal bombáztuk az ellenkező nem tagjait. Ennek a mára divatjamúlt rendezvénynek ugyanis egy lényegi momentuma volt: melyik fiú kit, és milyen zeneszámra kér majd fel. A kis női ketyegők izgatottabban dübörögtek, mint a magnóból szóló Szerelmes szívek című Szandi-szám. Az első bátortalan bálozók már épp felvették a zene ritmusát, amikor Robi megállt előttem. Elsőként hívott táncba és utána sem eresztett: csak vele pöröghettem, talán kicsit bele is szédültem.
Sok év elteltével, felnőttfejjel tudatosult bennem, hogy én már gyerekként is teremtettem álomképeim megalkotásával és átélésével. Nem a mai tudatos, racionális gondolatvilágommal, hanem szívből jövően, ösztönösen. Célja nem az anyagba öntés volt, paradox módon mégis pontosan ez az éjjelente átélt álom-élmény volt az, ami a felfokozott érzelmi állapot okán a fizikai valóságban is életre hívta a hőn áhított eseményeket. Kitartó voltam és következetes, vágyam tárgyától senki és semmi el nem téríthetett, sőt minél elérhetetlenebbnek tűnt a dolog, annál izgalmasabb volt számomra a játék. Hogyan lett mégis vágyból valóság?
KÉPTELENSÉG – nem más, mint neonfénnyel villódzó nagybetűs lehetetlen. Nonszensz-érzet szíved tájékán. Dermesztő tehetetlensége addig zár magába, amíg még fel nem építed plasztikus kép-táradat. Lelki szemed legyen a mozivászon, szívből jövő vágyad forgatókönyved, az események már rendezik magukat. Ám míg nem skicceled fel elmédben e színes-szagos-szerethető világot, ne várd az Oscart.
HISZEM, HA LÁTOM – amit elképzeltél, az már kész van. Elméd megtörténtként azonosítja, mielőtt valójában bekövetkezne. Ami gondolati síkon testet ölt, az hihetővé válik, eljövetelét magad determinálod. S mert hited tégláiból építkeztél, jutalmad valósággá lesz.
BELEÉLNI MAGAM – érzelmi bortúra. Pillanatnyi tájkép: tekinteted a jövőbe réved, a pohár karimáján köröző ujjaid nyomán felcsendülő szirén-ének megigéz. Sejtjeid kategorikus átitatása alkohol-mámorral napi szeánsz. Addig töltsd újra, míg véreddé nem válik. Kortyonként bódulsz bele a boldogságba.
MEGENGEDEM – kiengedem a palackból. Pezsgősdugó röppen, a szereplők már próbálnak a színfalak mögött. A nagy karmester csodás összjátékba tereli a keszekuszának tűnő cselekmény-szálakat. Beindul a Mátrix ikonikus, függőlegesen aláhulló zöld-fehér karakter-zuhataga, mint egy végtelen Niagara.
Akarni – kierőszakolt gondolataid mázsás súlyával nyomni a húzni feliratú ajtót – ez az egy mit messze kerülj el. Élvezd, hogy e mesés történet főszereplője vagy. Táncolj az álmoddal, álmodj a vágyaddal. A mai napig így alszom el: csukódó pilláim alatt már villannak is az első képkockák…
