Keresztes-Bolla Anitára, aki egy személyben mentálhigiénés szakember, kulturális antropológus, művészetterápiás coach, párkapcsolati tanácsadó, női mentor és klímanagykövet, egy kedves közös ismerősünk hívta fel a figyelmemet. Érdekesnek találtam, hogy látszólag különböző területeken mozog, mégis, mint kiderült, teljesen összehangolva teszi mindezt. Egyéni és párkapcsolati konzultációkat tart, női önismereti csoportokat, elvonulásokat szervez, gyermekeknek ad elő iskolákban környezettudatosságról, klímaváltozásról, szerkesztett környezetvédelmi magazint és tervei közt szerepel iskola vagy egészségközpont alapítása is. Anitával szemléletről, az első impulzusokról és a folyamatról beszélgettünk, amely e szerteágazó tevékenységi köröket mozgatja és egységben tartja.

Mikor és hogyan indultál el az önismereti úton?

Nehéz meghatározni. Talán akkor, amikor tizenöt éves koromban egy női körbe kezdtem el járni, ahol inkább a negyvenes korosztálytól felfelé voltak nők. Jóga alapú női kör volt ez. Az alkalmak részeként folyamatosan megosztottuk az érzéseinket, a velünk történteket. Itt megtapasztalhattam, hogy igenis lehet egymásra igazán figyelni, egymás elfogadásában feloldódni, és hogy van őszinte meghallgatás. Ekkor még nem a nőiség megélése mozgatott, csak a lelkem keresett valami olyat, ahol fejlődhet, feltöltődhet.

De az is igaz, hogy mindig is volt bennem egy megmagyarázhatatlan belső mozgatóerő, ami folyamatosan hajtott, hogy figyeljem a viselkedésem, hogy jobbá legyek, hogy értékes ember legyek a környezetem számára. Sokat utaztunk. Ez biztosan hozzájárult ahhoz, hogy a nézőpontomat folyamatosan tágítsam. Már három éves koromtól vittek a szüleim a világ különböző pontjaira, és így megkaptam azt az ajándékot, hogy sokféle kultúrában, ezáltal emberi szempárban megmerítkezhettem. Mindig megfigyelő voltam. Vannak olyan emberek, akik kezdetektől fogva a dolgok mélyét kutatják, a miérteket keresik, azokra pedig megoldásokat. Én egy ilyen ember vagyok. Rengeteg inger ért, sok mindent megtapasztalhattam, és számomra egyértelművé vált, hogy több van a világban, mint amit én magam látni vagyok képes. Rendkívül kíváncsi természetem is sokat segített abban, hogy felfedezzem a körülöttem lévő világot. Önmagamat beleértve.

Tehát, ha jól értem, már kiskorodtól kezdve egy megismerő, befogadó állapotból figyelted a világot. Az utazások, az, hogy többet megtehettél, mint a többiek, hogy hatott a viselkedésedre?

Óvatosan bántam ezzel az ajándékkal. Mindig nagyon érzékenyen kezeltem ezeket a helyzeteket, nehogy valaki kevesebbnek érezze magát nálam. Lehet, hogy már túlságosan is, hiszen ez az óvatosság csapott át egy ilyesfajta szégyenérzetbe: én megtehetem, mások nem, nekem van, másoknak nincs. Ez hallgatásra tanított. Ezt persze megágyazta az a családból hozott szégyenérzet és félelem, hogy irigyek lesznek ránk. Ezen a szégyenérzeten rengeteget kellett dolgozzak a húszas éveimben pszichodrámával, művészetterápiával, egyéni önismereti folyamatba járással. Magam mögött akartam hagyni és átélni, hogy én is egy teljes értékű tagja vagyok a társadalomnak, semmit nem kell szégyellnünk, amink van. Sőt!

A szégyenérzet hátrahagyásával megtanultad elfogadni magad és közben alázatos maradtál…

Igen, így van. Rendkívül fontos, hogy felismerjük az önkorlátozó sémáinkat, azokat megdolgozzuk magunkban, hogy aztán egy felszabadult életet élhessünk egy stabil, egészséges énnel. Az énépítés egy nagyon fontos része az önismereti munkának, hiszen kezdetektől létrejön egy én, egy személyiség, de azok nem mi vagyunk igazán. Azt családi és kulturális szokások, érzések, viselkedési minták építik fel, amiben a valós önmagunk nem igazán kap helyet. A húszas éveimben ismertem fel azt is, hogy sajnos sem az iskola, sem a családi múlt nem készített fel maradéktalanul az életre. Úgyhogy én is sok buktatót megjártam, főleg a spirituális-ezoterikus úton és a kapcsolatok útvesztőjében. Kerestem a helyem a világban. Majd hála Isten leért a lábam a földre. Miskolcon kulturális antropológusként végeztem, ami újra felélesztette bennem azt a tudást, mely szerint rengeteg hitrendszer, világnézet létezik, és ebben kell megtalálnom a saját helyemet, önmagamat. Ez a megtalálás sokszor nagyon fájt. Többször esett szét úgy az énképem, az önhitem, hogy azt hittem, sosem állok fel többé. De aztán sikerült.

Említetted a pszichodrámát, a művészetterápiát, az egyéni önismeretbe járást. Ezeken kívül milyen egyéb önismereti módszerek hatottak rád és hogyan ötvözted magadban őket?

A kezdeti, – én csak így hívom – ’spiriezó’ módszerek után jöttek azok, amiket felsoroltál. Azt éreztem és persze tapasztaltam, hogy pl. a családállítás, kineziológus, SVT ad, adhat a léleknek, de valójában nem mozdítják előre a személyiséget, az ember életét, nem attól lettem jobb, hogy hittem az egységben. Úgyhogy én nagyon kemény viselkedésterápiába kezdtem, ahol a saját viselkedésemet dolgoztam meg. Köntörfalazás nélkül néztem szembe a hozott személyiségemmel. Segít, ha kívülről nézünk rá magunkra. Muszáj is elhatárolódni attól, akinek hisszük magunkat. Csakis úgy lehet olyan intenzív sebészeti beavatkozásokat végrehajtani a személyiségünkön, ami tényleg új idegpályákat köt be, hátrahagyva a régit. Sokat segít nekem még a meditálás, amit a thaiföldi Peace Revolution program által sajátítottam el először itthon, majd odakint buddhisták közt. Számomra nagyon fontos, hogy hiteles legyek, ezért folyamatosan dolgozom most is magamon.

Mi hozta ki belőled, hogy segítővé válj? Hogy ne tartsd meg magadnak a tapasztalataidat? Sokan arra törekszenek, hogy ők maguk legyenek jól és mindenki más oldja meg a saját életét.

Én szinte mindig meghallgató, segítő szerepben voltam. Már óvodában és iskolában is a beceneveim erről árulkodtak. Sokan Anyának, Anycinak szólítottak. És mindeközben a különböző kultúrákkal való találkozás is folyamatosan tolta elém az óriási társadalmi egyenlőtlenségeket, problémákat, amiket nem tudtam annyiban hagyni. Ez már gyermekként is nagy fájdalommal, dühvel és igazságtalanságérzettel töltött el engem. Rengeteg volt bennem a miért. Sajgott a lelkem az értelmetlen pusztítások, egymás bántása láttán. Tenni akartam mindig is ez ellen. Az ártatlanok, a védtelenek védelme, egymás megsegítése gyerekkorom óta nagyon fontos volt nekem. Aztán rájöttem, hogy nagyot a világon fordítani csak úgy lehet, ha kicsiben kezdjük, magánál az embernél. Ezért csinálom most, amit csinálok. Foglalkozom egyénekkel, párokkal, családokkal, csoportokkal, az érzelmi és mentális egészségük elérése érdekében, hogy aztán az építő hatással legyen az ő környezetükre, majd a tágabb környezetre. Ide kapcsolódik egyik fő kutatási témám is: önmagunk egészsége, a bolygó egészsége.

A nagy kötelesség- és küldetéstudat mellett élvezni is marad időd az életet?

Fontos és aktuális kérdés ez. Igen, most már egyre inkább az is kezd figyelmet kapni az életemben, hogy ne csak szolgáljak, hanem azzal is foglalkozzak, ami kifejezetten, személyre szabottan csak engem tölt, számomra okoz örömet, engem szórakoztat. Mindenkinek meg kell tanulnia szeretni a saját életét, önmagát maradéktalanul, úgy nekem is. És bizony kimondhatom, hogy egyre jobb érzés Keresztes-Bolla Anitának lenni.

Szeretek írni – remélem, egy éven belül megajándékozhatom a nagyérdemű közönséget egy nagyszerű ifjúsági regénnyel -, olvasni, színjátszani, bárminemű alkotó, kreatív, művészi folyamatban részt venni, táncolni, labdajátékozni. Elemi szükségletünk emberként megtalálni azokat a belső-külső erőforrásainkat, amelyek napi szinten újratöltik az elemünket. Ez a lépés kihagyhatatlan. Köszönöm, hogy ismét emlékeztettél erre.

Visszatérve a legelső női körre, amin részt vettél. Ez alapozta meg a te általad szervezett női elvonulásokat és a nőiséggel való foglalkozásokat?

Nem, lényegében ehhez kevés köze volt. Huszonhárom éves voltam, amikor megismerkedtem mostani férjemmel, Robival és a kettőnk közötti kapcsolat, a kapcsolatunkban megélt krízisek vittek rá igazán erre az útra. Három éve volt egy olyan kardinális válság az életünkben, amit úgy éreztem, csak én mozdíthatok előre, máskülönben elválnak útjaink. Egy este alatt elolvastam Dóra Gyula – Titkos tanácsok nőknek minden írását a neten és átkalibráltam az elmém. Tulajdonképpen ez a krízishelyzet vitt rá arra, hogy megvizsgáljam a nőiségem és elkezdjem reálisan látni a férfi és női viselkedést. Azóta többször voltam a tanfolyamaikon, folyamatosan ismétlek, gyakorlok. Ezt a tudást építettem be a mentálhigiénés, művészetterapeuta munkámba is, és így igyekszem női mentorként támogatni a nőket abban, hogy mindenre van megoldás, ne hagyják annyiban az életüket.

Látom, hogy nincs olyan nő és nincs olyan kapcsolat, ahol ne kellene ezt a dolgot helyretenni. A hűtlenségről, megcsalásról, szexualitásról nem beszélünk eleget, pedig mind a valóságunk része. Kötelességemnek tartom elvenni az élét annak, hogy áldozatként éljük az életünket. Minden saját felelősségünk. A mi életünkért mi felelünk. Senki más.

Téged ki támogat, honnan merítesz erőt nőként?

Ez is egy jó kérdés. Sajnos kevés olyan nőt tudok mondani, aki számomra példaértékű életet él, akire felnézhetek, akiből meríthetek, aki által akár megélhettem a saját nőiségemben való hitet, erőt. Ezért rájöttem, hogy nekem kell olyanná válnom, aki egy ilyen hittel, erővel és példával tud elől járni, amit érdemes lehet követni. Kulturális antropológusként tudom és látom, hogy mennyire hiányoznak a valódi rítusok, szertartások az életünkből. A lányból nővé avatás az első menstruáció idején például. Helyette sokan szégyenérzetet kapunk. Aztán a felnőtt létbe történő beavatások hiánya. A mai kultúránk nehézsége, hogy a szívből jövő rítusok hiányát éljük. Elballagunk, leérettségizünk, bérmálkozunk, de a felnőtt társadalom lényegében utána sem kezel másként, nem fogad be magába felnőttként. Mindenki magának harcolja ki a helyét, ám segítséget ritkán kapunk hozzá. Én magam is sokat kerestem a helyem a felnőtt társadalomban. Sokszor kaptam meg a sokak által ismert mondatot: Te még ehhez túl fiatal vagy. Miért is kellene engedélyt kérnünk az életünkhöz? Miért is kellene, hogy mások határozzák meg, hogy mi lehet belőlünk és mi nem. Természetesen az alap társadalmi szabályokat betartva, de a legfőbb üzenetem a fiatalok felé például az, hogy ne halogassák az életüket. Tanulják, dolgozzák azt, ami bennük él, ha pedig nem tudják, mi él bennük, önismeretben keressék meg azt minél hamarabb.

Visszakanyarodva a feltett kérdéshez tehát, én a már említett Dóra Gyuláék tanfolyamaiból merítek erőt, illetve mindazokból a nőkből, akikkel együtt dolgozunk. Mert általuk is rengeteget tanulok magamról, és az ő történetük segít engem is az úton tartani vezetőként.

Milyen csoportokat is vezetsz?

Elsőként az Alkotó Királynők női önismereti csoportot indítottam el immáron másfél éve, ahol a művészetterápia, a rajzelemzés és a női-férfi, hold-nap jungi szimbólumain keresztül tanuljuk meg a mi működésünket és értjük meg a férfi működését. Ez egy igazi hiánypótló tudás, a legtöbb esetben merem állítani, hogy életmentő.

Ezt követte aztán, hogy elkezdtem női elvonulásokat tartani, Női Együttlét táborokat, ami négy nap intenzív együttlétet jelent, teljes digitális csendben, minden külső zajt hátrahagyva, csak a belső folyamatoké a főszerep. Itt nagyon komoly önismereti munka folyik. A transzformációs társasjáték, a művészetterápia, a meseterápia, a labirintusjárás – ami ősi önismereti rítus -, az erdőfürdő, az eco-art terápia közelebb viszik a résztevőket ahhoz az élethez, amit valóban élni szeretnének, és a végén konkrét megoldásokkal, lépésekkel távoznak, hogy hogyan tudják mindezeket megvalósítani a mindennapjakban.

Fontos tétel, hogy ami a kapcsolatokban sérült, azt kapcsolatokban lehet gyógyítani. Ítéletmentes, elfogadó, szerető közegben pedig pláne.

Olvastam a Facebook-on a résztvevők hozzászólásait, véleményeit és áradoznak a tapasztalatokról, változásokról. Ha megnézzük a hazai „piacot”, mi az, amiben te más vagy, mást adsz, másképp adsz, mint a többiek?

Én együttérzéssel szembesítek. Nincs idő az ember életében arra, hogy szép mondatokkal, simogatással elhúzzunk tíz-húsz évet, aztán sírjunk, hogy egyedül maradtunk. A spiritualitás fontos, kell, hogy meglegyen a hitbéli kapaszkodónk az életben, de az attól még nem jelenti azt, hogy felelősségteljes felnőtt életet élünk. Ahhoz szembenézések kellenek, viselkedésterápia, pszichológia. Látnunk kell kívülről a saját viselkedésünket, hogy hatunk másokra, és aztán azt, hogyan hat vissza ránk, hogy aztán változatni tudjunk. Én a munkám során ezt teszem lehetővé a hozzám fordulók számára.

Reális tudást adok át a női és férfiműködésről, a szimbólumterápia és a Gyuláék által is életre hívott tudásból inspirálódva.

Illetve nálam folyamatos az utánkövetés. Senkit nem hagyok magára. Amíg bármi is átalakul az életünkben, az sok idő. Addig fogom klienseim kezét, ameddig csak szükséges.

A segítői utadon vannak újabb célok, amik felé haladsz? Esetleg az írásban, a művészetekben látod a kiteljesedést? Szeretnél-e gondolataiddal tömegeket elérni?

Fontos számomra a közösségépítés. Szeretném, hogy mindaz, amit most teszek, egyszer valami nagyban forrjon majd össze. Most is tagja és többé-kevésbé szervezője vagyok egy lakóhelyemen lévő női közösségnek, a Fonónak, ahol helyi nők támogatják egymást a mindennapok kihívásaiban. Azt érzem, hogy ahhoz, amit alkotni fogok, annak köze lesz a neveléshez, a közösséghez, értékátadáshoz és önfejlesztéshez. Így ami most körvonalazódni látszik, az vagy egy iskola és/vagy egy életközpont/egészségközpont lesz. Természetesen mindezek mellett helyet kap az alkotás, amin keresztül tolmácsolhatom a gondolataimat az emberek felé. Könyvkiadás előtt állok, ill. a Youtube csatornámra, a ReconnAction-re is szánok még sok olyan hasznos videót, amelyekkel, ha sikerül, igen, tömegeket érhetek el akár.

Ez egy nagy terv.

Igen, valóban az. Bennem van egy elég erős archaikus, ökopszichológus nézőpont. Antropológusként, szakemberként látom, hogy mennyire nem kedvez az emberi kapcsolatoknak, közösségeknek, családoknak az az életmód, amit ma élünk. Mintha lekapcsolódtunk volna az életről. A valódi életről. Az ökopszichológiában ezt úgy mondják, hogy az ember elszakadt a természettől. Azaz az ember elszakadt attól a természetes életmódtól, amit évszázadokon keresztül megszokott, és jól működött. Így most a válságok korát éljük. Mind a klímaváltozás, mind a társadalmi intézményeink válságai, válások, családok szétesése, mind a civilizációs betegségek tömkelege oda vezethető vissza, hogy az ember elszakadt valami nagyon elemitől, ami egyben tartaná őt, és sokáig egyben is tartotta.

Beszéljünk kicsit az általad vitt klímaprogramról.

Ezt a programot is erre az ökopszichológiai nézőpontra építettem. A gyerekeknek az iskolákban klímanagykövetként mutatkozom be, mert Al Gore, Climate Reality globális szervezetének vagyok egy klímanagykövete. Így hivatalosan tudom képviselni a zöld ügyeket.

A Föld21 – A bolygó az otthonom oktatási program több mindenben különbözik a már jól megszokott környezetvédelmi projektektől. A program legfőbb tananyaga a diákok számára tehát a következő: alaptétel, hogy az ember a természet része, és hogy a mai ember legfőbb problémáinak oka – mindazok, melyeket előbb felsoroltam -, hogy elszakadtunk a természettől, a természetes életmódtól. A megoldás pedig abban rejlik, ha újrakapcsolódunk a természethez, a természetes életmódhoz, saját, igaz természetünkhöz.

Lehetne kétszer negyvenöt percben az iskolákban ökológiai lábnyomról, káros gázokról beszélni, de ezeket ki is lehet keresni már az interneten és én nem akarom könnyen elérhető információkkal traktálni a gyerekek elméjét. Megteszik azt helyettem mások. A problémák mélygyökerét szeretném megmutatni nekik élményeken, játékokon keresztül. Én állítottam össze a programot és harmadiktól hetedik osztályig viszem. Az élmény-dráma és játékpedagógiai elemek nagy segítségemre voltak a program kidolgozásakor.

Játékosan dolgozunk együtt és a feladatok az érzelmekre hatnak, mert ez a legfontosabb. Érzéseket kiváltani, érzéseken keresztül kapcsolódni egymással.

A gyerekek mennyire nyitottak, érdeklődőek ezekre a témákra?

Nagyon. Ha visszaemlékszünk, azokat a tárgyakat szerettük meg mi is, ahol a tanár személye is szerethető volt, és mi hozzánk is úgy viszonyult, hogy emberszámba vett bennünket. Sokat számít tehát, hogy én hogyan viszonyulok hozzájuk. Mostanra szentül hiszem, hogy a mai oktatási rendszerrel visszafogjuk az embert, a gyerekeket a fejlődésben. Sokkal többre lennének képesek, sokkal többre is képesek. Egy tizenkét éves az iskolában ma már unatkozik, nem kielégítő számára, amit ott kap. Ezért én arra törekszem, hogy úgy meséljek nekik és úgy játsszunk, ami tényleg beépíthető lesz a számukra és megmozgatja az elméjüket, a kreativitásukat.

Szerencsére nekem sikerül megtörnöm minden korosztálynál a jeget. Igenis nagyon érdekli őket ez a téma, csak a mainstream nyomását nehéz semlegesíteni, ami megmondja nekik, hogy mi érdekelje őket és mi ne. Őket partnerként kezelve csodákat lehet elérni a két óra alatt, és a program végére általában tudatosul bennük, hogy ők lesznek a jövő felnőttjei, akiken tényleg sok múlik.

Kell ehhez rugalmasság és spontaneitás.

Igen, és itt jön be a mélyadaptáció, Jem Bendell fogalma. Erről szól egy írásom is, az Önmagunk egészsége, a bolygó egészsége. El szeretném juttatni az emberekhez, hogy alkalmazkodás nélkül nem nagyon fogunk túlélni. Reziliencia, valódi megküzdési képesség nélkül nincs boldogság. És itt találkozik össze a két téma, az önismeret fontossága és a klímavédelem.

Az adaptációt folyamatosan gyakorolnunk kell, hisz az élet kiszámíthatatlan. Egy biztos pontra lelhetünk ezen a Földön, önmagunkra, önmagunk belső stabilitására. Krízishelyzetek lesznek újra és újra akár a kapcsolatainkban, akár az egzisztenciánkban, akár a klímát vagy az egészségügyi helyzetet nézzük. Az aktuális tudatállapotunk, aktuális érzelmi és mentális egészségünk, stabilitásunk fogja meghatározni, hogy hogyan küzdünk meg a minket érő helyzetekkel. Probléma vagy megoldásfókusszal tekintünk-e rájuk, elmosnak-e bennünket vagy felülemelkedünk rajtuk. Mindez egy jól megdolgozott énen múlik, aki helyén van az életében és a bőrében.

Nem a legerősebb él túl, hanem a legalkalmazkodóbb.

Igen, ez nagyon fontos. Az tud igazán adaptálódni, aki megtanulja elengedni azt a tévképzetet, hogy a személyisége és a viselkedése egy. Aki megtanulja különválasztani a kettőt. Aki megtanulja, hogy nem vagyunk egyek a viselkedésünkkel, és, ha azon változtatunk, attól még önmagunk maradunk, vagyis nem vész el az énünk. Attól még szerethetünk futni, hímezni, másokat megnevettetni, Magyarországon élni, vállalkozónak lenni vagy épp alkalmazottnak, gyerekekre vigyázni, kutyát örökbe fogadni, hogy a viselkedésünkön, a hozzáállásunkon, a kommunikációnkon csiszolunk és élhető, védekezés-támadásmentes, békés együttélésre törekszünk magunkkal és másokkal. Mert végső soron ez a legfontosabb. Törekedni a békés együttélésre, ahol az élet virágozhat és fennmaradhat. Ennek alapja pedig az önismeret, a tudatos önfejlesztés.