Már az előző havi cikkeim leadása óta kavarog bennem a gondolat, vajon mit írjak a karácsonyi számba. Annyi történet és érzés van bennem ennek az ünnepnek a kapcsán, hogy úgy érzem, akár több lapszámot is meg tudnék tölteni az erről szóló cikkeimmel, mégis választanom kell.

Leülök hát egy napos vasárnap délután és egy kis karácsonyi zenét hallgatva elmerengek rajta, melyik megközelítés is áll hozzám legközelebb. S persze nem utolsó sorban melyik az a nézőpont, ahonnan leginkább át tudom adni az ÉletMese újrakeretezés fontosságát – hisz ez évi cikksorozatom témájaként ezt választottam.

És ahogy ezt a mondatot leírom, már tudom is, miről mesélek most az év végének közeledtével.

Olyasmiről, amit tavaly ilyenkor már részben megfogalmaztam magamnak – mit is jelentett számomra az ünnepre való várakozás és maga a karácsony régen s mit jelent most, 2021-ben.

Emlékszem, milyen izgatottan készültem gyerekként mindig az ünnepekre, amik aztán végül valahogy sosem úgy sikerültek, ahogy én azt igazán szerettem volna.

Mai szemmel nézve mégis úgy voltak tökéletesek, ahogy voltak.

Visszagondolva a Szüleimmel megélt karácsonyokra így már képes vagyok rá, hogy csak a kellemes pillanatokat idézzem fel s mindazokat a mozzanatokat, amikre mosolyogva tudok visszaemlékezni.

Aztán ott vannak az elmúlt évek…

Melyek során a plázák októbertől kezdve tele vannak télapó csokival és már akkor Let it snow-t kell hallgatnom, mikor még jóformán a levelek sem hullottak le a fákról. Ezen időszakban gyakran előfordult, hogy sokszor már inkább előre elegem volt a karácsonyból, mint hogy szívrepesve vártam volna a Jézuska érkezését.

Ráadásul hosszú ideig határon túl, munkával töltve a karácsonyt, nem is nagyon volt az az érzésem, hogy valami különlegeset élek át éppen… Holott az ausztriai téli ünnepek pont azáltal váltak egyedivé és megismételhetetlenné számomra, ahogy ott tanultam meg rájuk tekinteni.

Ez viszont csak azóta tudatosult bennem, mióta már itthon is megéltem pár karácsonyt. Ismét nem olyanokat, amilyenekre vágytam a szívem mélyén.

És elkezdtem nosztalgiával visszagondolni a kis tiroli faluban megélt Szentestékre. Újra átélve gondolatban, ahogy az étterem és a szálloda vendégeit kiszolgálva ezúttal már felismertem, mennyire másképp is szólhat a szeretetről ez a pár nap, mint korábban gondoltam. Rájöttem, igazából mekkora örömmel töltött el évről évre látni a boldog várakozást a sok holland, német és osztrák kisgyerek szemében, mikor az asztalok között körbejártak az angyalkának beöltözött főnökasszonyaink és kiosztották nekik az apró ajándékokat, amikkel már hetekkel előre ők maguk is izgatottan készültek. Ahogy az „aprónép” lelkesen csodálkozott a csillagszórókra és tátott szájjal hallgatta a németül felhangzó Csendes éj-t, én is kicsit újra gyereknek érezhettem magamat. Kárpótolva mindazokért a régi, néha kicsit szomorkás gyertyagyújtásokért, amiket felidézve akkoriban még mintha egy másik dimenzióban vesztegelni éreztem volna magam…

Odakint annak idején persze ezt nem tudtam így megfogalmazni, csak azt éreztem, valami nagyon nem olyan, mint szerintem lennie kellene.

Aztán valami szinte észrevétlenül megváltozott. Fokozatosan, karácsonyról karácsonyra, szép lassan alakulva mostanáig.

Alig pár éve ilyenkor már nagy hóban sétálva készültem az ünnepekre. Izgatott kíváncsisággal vártam az előttem álló hónapokat, sokadik szezonomat egy osztrák síparadicsomban. Örömmel töltött el, hogy jó csapatban dolgozhatok, kedves főnököknek, akik anyagilag és emberileg egyaránt megbecsülnek.

Sokan irigyeltek és még többen csóválták értetlenkedve a fejüket, mikor egyre többször emlegettem, hogy azt érzem, meg vannak számlálva a kint töltött napjaim…

Nem értették, mi okom lehet feladni egy olyan életet, amire sokan hosszú ideje hiába vágyakoznak.

Olyanok, akik meg azt nem értették, hogy állíthatom, hogy amiért igazán elszántan hajlandó tenni az ember, azt meg is tudja valósítani. Hisz nem ismerték a történetem, nem tudták, honnan indultam és mekkora utat jártam be, mire elmondhattam: megtaláltam álmaim munkáját egy kis tiroli faluban.

Most pedig már lassan ötödik éve vagyok újra Magyarországon.

Egyetlen pillanat sem volt még azóta, amikor igazán bántam volna, amit magam mögött hagytam és vissza akartam volna csinálni.

Hazudnék, ha azt állítanám, itthon akár megközelítőleg olyan anyagi biztonságban élek, mint amikor napi 12-14 órákat dolgoztam egy másik országban. De mindez legtöbbször eltörpül amellett, amit úgy érzem, nyertem azzal, hogy meghoztam egy sokáig halogatott döntést. Vállalva a felelősséget azért, amiben hittem, letéve mellette a voksomat. Elhatározva, hogy megvalósítom az álmomat, itthon, a saját életemet élve, megtanulva élvezni a kihívásokat és hogy egyre többen segítik a haladásomat.

A tavalyi és az idei év a legtöbbeknek (nem csak a vendéglátásban) rémálom volt, jól tudom. Én magam is vadonatúj terveket kellett, hogy kovácsoljak, számomra teljesen ismeretlen területen kezdve dolgozni. Eleinte teljes bizonytalanságban és kétségbe esésben. Totálisan tudatlannak érezve magam, sokszor sírva és anyázva, miért szívok már megint ahelyett, hogy végre azt az életet élhetném, amire hosszú évek óta egyre tudatosabban készültem.

Mégis továbbra is – sőt egyre inkább!!! – bizonyos vagyok benne, hogy idővel meg tudom valósítani, amit megálmodtam. Megmutatva, milyen lehet a vendéglátás – másképp. Újrakeretezve az ÉletMesénket. Mondjuk rendhagyó karácsonyi ajándékként saját magunk számára.

Mert azt is tudom a szívem mélyén, hogy eljön az idő, mikor egyre többen hozzák meg a döntést, hogy csatlakoznak hozzám. Hajlandóvá válva más szemmel nézni a kihívásokat és megoldást találva egy új, szebb, tartalmasabb, értékesebb életet élni.

Vendéglátáson innen és túl, másképp, mint eddig valaha is.

Szívből kívánom kedves Olvasóinknak, hogy teljen ez a mostani karácsony másképp, mint eddig. Bár ez így is, úgy is megtörténik. Úgyhogy inkább azt kívánom: döntsék el, mit és hogyan vágynak másképp megélni mostantól, mint eddig tették. Békésebben, még több szeretettel és megvalósításra váró célokat kitűzve a 2022-es évre.

Szeretettel: Blogi