Egyszer nagyon régen azt írta nekem valaki: „Légy az élen járó örömpélda.” Akkoriban ezt úgy értelmeztem: éljek másokért, segítsek másokat, járjak élen abban, hogy minél több örömöt szórjak szét ott, ahol erre a legnagyobb szükség mutatkozik. Törődtem másokkal, egyengettem útjukat, megoldottam problémáikat, és higgyétek el, boldog voltam – velük, és talán helyettük is. Nekik adtam mindazt, amire igazából én magam vágyakoztam: így lettem kívánság-teljesítő karácsonyi angyal egy füzettel a zsebemben, amiben más titkos óhajai-sóhajai sorakoztak.
Hittem, hogy ez az én utam, a csillogó szemek, a hálás ölelések, hisz szeretni embertársainkat a legszentebb dolog a világon. Mégsem voltam teljes, sőt, úgy éreztem egyre inkább kiüresedem – valamiféle hiányérzet kezdett eluralkodni bennem, ami szépen lassan kiszorított mindent. Mindent, amit valaha fontosnak, és lényegesnek tartottam. Valami megváltozott legbelül, egyre csak sodródtam a kétségbeesés felé, s a kérdések, mint fekete varjak rajzottak körülöttem. Hol vagyok én ebben a történetben? Mi az, ami ENGEM tesz boldoggá? Mivel vagyok úgy, mint a borsó, meg a héja, egységben, magasztos ölelésben, létboldogságban? Ez a kérdés foglalkoztatott leginkább az elmúlt egy évben.
Félretettem a nagy tenni akarást, és segítő kezek után nyúltam, ám rá kellett jönnöm, hogy az igazi választ nem mások fogják megadni. Adhatnak eszméket, eszközöket, ötleteket, mutathatnak megannyi távlatot, de maga a felfedező út és a döntés arról, merre indulok, enyém kell, hogy legyen. Olyan izgalmasnak ígérkezett ez a kaland, az utolsó cseppig ki akartam élvezni minden egyes pillanatát! Lassulás jött. Csend, és sok-sok egyedüllét. Időnkét meg-megálltam és hallgatóztam. Befelé. Kifejezetten az volt az érésem, hogy ez most jó, ez kell. Ringattam magam. Ápoltam kicsit a lelkem, udvaroltam neki. Kérdezgettem tőle: Mi lenne, ha nem félnél? Képzeld csak el, milyen nagyszerű lehet, úgy élni, hogy nem korlátoz senki és semmi! Mit tennél, mi lennél? Mihez nyúlnál, mibe fognál? De talán a legfontosabb kérdés: miért szeretnéd mindezt, mi adja azt a földöntúli, lebegő érzést, és milyen lenne ezentúl mindig azt tapasztalni? Mi az, ami mindig itt lesz nekem és boldoggá tesz ma, holnap és mindörökké? Mélyre ástam az igazi kincsekért: a szeretetért, a tűzért, az alkotásért, az inspirációért, az energiáért – ezekben véltem felismerni magamat. Ennyi év után! Hogy mi tartott ilyen sokáig? Nem számít, csak az, hogy azóta a saját jóllétem érdekében cselekszem. Önző lennék? ÉN? Igen, az vagyok. Mert elköteleződtem saját magam iránt.
Sokszor éreztem azt, kívülálló vagyok, egy rendszeridegen darab. Varázslónak hittem magam, órákat tudtam töltei egy képzelt világban, az éber álom állapotában a magam által komponált történetekben elmerülve. Az ott átélt élmények nem kevésbé voltak valóságosak, mint a valójában megélt események, mégis mereven ragaszkodtam ugyanezen dolgoknak a 3D-s átéléshez, belekényszerítve magam ezzel egy zárt tapasztalati formába. Márpedig a létezés határtalan! Kezdtem hinni abban, hogy nem kell választani közöttük, enyém lehet mindkettő, sőt, másoknak is átnyújthatom ezt a csodavilágot. A könnyedség mellett döntöttem, nyitott szívvel és kíváncsisággal tekintettem a jövőbe. Feladtam a régi énemet, azt, amelyik mindig a szenvedést és a nehézségeket választotta. Szenvedni nem kötelező, döntés kérdése az egész. Ugye milyen egyszerűen hangzik?! Ám pont a döntést a legnehezebb meghozni, mert a szenvedés már egy ismerős terep, amit nehezen engedünk el az ismeretlenért. Ki tudja, mi lesz? Ki tudja, mi nem? Bizonytalanság a létezés, a kétségek a korlátok, és bizony nem kapaszkodóként szolgálnak! Saját magadat beszéled le – vagy rá. Te választasz. Bármire képes vagy. Bármire. És pont az ellenkezőjére is.
Összhangba került a külső és belső, a képzelt és a valós világom. Élem. A mátrixban? A valódi világban? Mi a valós? Mi a világ? Megélés van, hogy itt vagy ott, nem mindegy? Innen jött az ötlet, hogy ha nem élhetem (még), hát írom! És paradigmaként pont ez hozta el a várva vált változást. Mert a szavak varázsigék. Amit leírsz, azt elhiszed, amit elhiszel, azzal pedig varázsolsz: úgy lesz, ahogy „írva vagyon”.
Az év szavának az ENTER-t választottam.
BELÉPEK – igen, éppen ideje belépnem a valós életbe, és esküszöm, hogy rosszban sántikálok! Nem úgy akarok élni, ahogy az szokás, hanem ahogy nekem a legjobb. A társadalom értékelni fogja így vagy úgy, tükör. A lényeg én mit látok. Önmagamért vagyok felelős, épp ezért magamra fordítom a figyelmet.
(BE)ÍROK – leírok, és ezzel átírok mindent. Átírom a fejemből a fizikai valómba: a gondolatok átfolynak a kezemen, betűkké alakulnak és életre kelnek a papíron. Adott egy élet-költemény – mondjuk az enyém, ki-ki a kedve szerint olvashat belőlem.
BENEVEZEK – mindenre a szó valós és átvitt értelmében is. Játékra, pályázatra, új élményekre. Ennek már eredménye is van, Bogárka című novellámmal első helyezést értem el a Selyemgyár Alapítvány irodalmi pályázatán. Egy nagyon értékes ember élete és üzenete áll a középpontban. Lesz még róla szó ígérem, be fogom nektek mutatni őt is, és a novellát is az ünnepélyes díjátadó után. Elindult valami, vagy talán írjam úgy, beindult?
Most értettem meg valójában, miről is szól az a bizonyos mondat: Lelkesedj! Nemesedj! Találj rá önmagadra, magadban az izzó lángra. Ezt a fényes lobogást adom tovább, kimondatlanul is, csupán azzal, hogy teljességgel szívből élek. Egymást tesszük jobbá a saját magunk transzformációja által, ahogy átalakul a mi életünk, úgy alakul át vele együtt a környezetünkben élőké is. És ebben az a nagyszerű, hogy maga az út egyedi, ám valahogy mégiscsak közössé lesz a végén. Összeér.
Magamért=másokért. Új a világ. Tőlünk válik azzá.
